Egyszarvú

Egyszarvú.

Egy távoli országban, amelynek nyugati partját az Atlanti-óceán, míg keleti partját az Indiai-óceán határolja, itt élt ebben a gyönyörű, meseszép országban egy csodálatos állat az Egyszarvú.

Ezen a földön a sziklákat vad hullámok ostromolták, homokos strandja elbűvölően szép volt. Hegyek, völgyek, dombok, varázslatos vízfüggönyök zúdultak le a mélybe, lentebb a Kalahári- sivatag ejtette ámulatba az odautazókat.

Ez az állat igen különleges volt. Feje vörös és ló alakú, teste fehér és ló formájú, lába az őzéhez, farka az oroszlánéhoz hasonlított, homloka közepén egy egyenes, hatalmas, hegyes szarv állt ki, mely fegyveréül szolgált. De sose bántott senkit. Békésen élt az erdőben, vadon, ahol ezüstfák nőttek, harmattól csillámló, friss zöld füvet legelt minden hajnalban, hozzá, hűs, forrásvizet ivott. Élvezte, amikor szél fésülte selymes sörényét, Nap cirógatta lágyan bőrét. Önfeledten vágtázott, versenyt futott a futó felhőkkel. Barátai voltak a csipkés hegyek, a lágyan hullámzó folyók, a susogó fák, a virágos völgyek. - Örülj a szabadságnak! - mondták a napsugarak. - Örülj az üde, buja erdőnek, a csodaszép természetnek! Ekkor a szellő csókot lehelt a fákra, a felleg megkönnyezte. Az Egyszarvú csak száguldott, szelte a levegőt áhítattal. Szerette a színpompás madarakat. Gyakran csicseregtek, fütyörésztek neki. - Örülj nekünk! – mondták a madarak. - Örülj a frissen sarjadó magnak itt a szabad ég alatt! Izgalmas történeteket meséltek, hisz odafentről minden másképp látszik. Ha társaságra vágyott, beszélgetett az oroszlánnal, fehér és fekete orrszarvúval, az elefánttal, a kafferbivallyal, a leopárddal. Társalgott a zebrával, a hiénával, valamint a vízilóval. Nem volt magányos, boldog volt.

Erről a gyönyörű és büszke teremtményről legendák keringtek szerte a Földön. Ezért a világ minden pontjáról érkeztek turisták, hátha egyszer, véletlenül megpillanthatják, de idáig senkinek sem sikerült csak rajzokat találtak a sziklafalakon.

Egy messzi kontinensen, Amerikában élt egy igencsak tehetős ember, aki szívtelen volt és kőszívű. Idővel nagyon megbetegedett, az orvosok sem tudtak már rajta segíteni. Egyszer meghallotta, hogy mit beszélnek róla az emberek. - Keményszívű, gonosz ember! Ez a büntetése! - „Engem az élet igazol!” … Mért nem mondták, hogy rosszat teszek? Különben is nem tudok megváltozni és nem is akarok! – hajtogatta, de valójában már szánta, bánta tetteit. Ám büszkesége nem engedte, hogy ezt hangosan kimondja. Ez az ember hallott az Egyszarvúról és tudta azt is, hogy csodatévő ereje van. Szarvának pora minden betegség hatását közömbösíti. Ám az állatot csak úgy lehet elfogni, ha egy hajadon leányt ültetnek le útjába, az előtt letérdel, és ölébe hajtja a fejét. Arra gondolt, hogyha még egy esélyt kaphatna, jobb emberré válna. Döntött. Hívta a lányát. Leányom, te vagy az utolsó lehetőségem. Hallottál az Egyszarvú csodatévő erejéről? Menj, keresd föl és hozd el nekem, bármi áron. Adok melléd embereket. A leány nem nagy örömmel, de apja iránti szeretetből felkerekedett és elindult a hosszú, kalandos útra.

Sok- sok nap után megérkeztek az idegen földre. Még a szája is tátva maradt amint megpillantotta a szárazföldet. A meredek ormokon szépséges, buja, zöld fák nyújtózkodtak az égig, liánok ölelték körbe. A látvány festői panorámát nyújtott a tenger türkiz kékjében. Veszélyes gránittűk, rohanó folyócskák és kanyargó gleccserek tündököltek. A völgyekben szebbnél-szebb kertek, bennük pompázatos virágok nyíltak. A földet zátony és kristálytiszta, azúr színű lagúna ölelte.

Egy nap különös eseményre lett figyelmes az Egyszarvú a fennsíkon. Elhatározza, hogy a végére jár a dolognak. Óvatosan, nesztelenül lépdelt, kíváncsi volt nagyon, mert ilyet még nem látott, s talán éppen ez miatt kissé óvatlan is. Emberek érkeztek. Az általuk keltett zajok felverték a táj nyugalmát. Nem tudta, hogy azért jöttek, hogy őt elfogják és elhurcolják. A lány egyszer csak megpillantotta az Egyszarvút és meglepetten felkiáltott. De bár ne tette volna! Az emberek is meglátták és üldözőbe vették lovaik hátán. Az Egyszarvú megrettent és félelemtől reszketve vágtázni kezdett. Az járt a fejében, csak el innen, minél messzebbre üldözői elől. Száguldott felfelé, fel a szirtre, keskeny, víz vájta kanyonokon keresztül. Lenyűgöző sziklaalakzatokat hagyott maga mögött. Az üldözői a nyomában, azonban lassacskán elmaradoztak, csak a lány volt végig mögötte. Amikor egész közel ért hozzá, azt kiabálta felé. - Azért jöttünk, hogy elvigyünk édesapámhoz, aki nagyon beteg. Úgy tudjuk, hogy te meg tudod gyógyítani. Számítunk rád, csak te segíthetsz! Ha nem segítesz, meghal. - Sírta el magát a lány. Viszont azt is tudom, ha elviszünk, soha többé nem jöhetsz vissza. Nem láthatod ezt a gyönyörű vadvidéket, nem lehetsz szabad! - A lány belelátott az Egyszarvú lelkébe, akárcsak a sajátjáéba.  Az állat megérezte ezt a mérhetetlen szeretetet és lelassított. Most már beérte és leszállt a lováról. Odakötözte lovát egy ezüstfához. Leültek egymáshoz egészen közel. A leány ölébe hajtotta a fejét és simogatni kezdte selymes sörényét. Ekkorra az emberek is odaértek. Megkötözték jó szorosan - hagyta magát. Ketrecbe zárták, hajóra tették és vitték Amerikába. A lány odament az Egyszarvúhoz és sírni kezdett, patakokban folyt a könnye. Amaz is nagyon szomorú volt, egész úton le volt horgasztva a feje. Gondolatban ott állt az erdőben, vadon, ahol ezüstfák nőttek és harmattól csillámló, friss zöld füvet legelt, hozzá, hűs, forrásvizet ivott. Érezte, hogy szél fésülte selymes sörényét, Nap cirógatta lágyan bőrét. Önfeledten vágtázott, versenyt futott a futó felhőkkel. Boldog és szabad volt. Csattogott a színpompás madarak éneke, csak úgy áradt csepp torkukból a gyönyörű dallam. Még a könnye is kicsordult, végigpergett az orcáján, ahogy hallgatta a szívfájdító trillát.

Aztán egyszer csak kinyitotta a szemét és mit látott? Kikötött a hajó, körötte mindenhol beton dzsungel, fák, növények, szinte sehol. Nagyon szomorú volt, de szívében ott élt a segíteni akarás, az önfeláldozás. Hamarosan megérkeztek. Odavezette a lány a jómódú emberhez, aki már akkorra nagyon rosszul nézett ki, szinte csak hálni járt belé a lélek. Odament hozzá az Egyszarvú, odadörzsölte szarvát a beteghez. Hirtelen fényesség támadt, apró csillagporok hulltak a betegre. Egy szempillantásnyi idő múlva az ember felült az ágyán és elmosolyodott. Jól emlékezett utolsó fogadalmára. Hangosan megköszönte a segítséget az Egyszarvúnak, a leányának és a többi embernek. Akikkel eddig gonosz volt, azoktól bocsánatot kért. Az Egyszarvút pedig örömében visszaengedte a hazájába. Láttátok volna azt a boldogságot, amit akkor érzett! - Ahogy kísérték fel a hajóra, út közben a beteg emberekhez érintette a szarvát és csodák, csodája, mind meggyógyult! Ekkor a földhöz érintette. Érintése nyomán mindenhol káprázatos virágok nyíltak és égig érő, buja növények nőttek a kő dzsungel közé. Aztán beszállt a hajóba és visszatért a hazájába. Sugárzott a tekintete, amikor lábával újra érinthette az ismerős tájat, a szépséges vad vidéket. Újra vágtázni kezdett. Önfeledten ügetett, versenyt futott a futó felhőkkel. Száguldott felfelé, fel a szirtre, keskeny, víz vájta kanyonokon keresztül. Lenyűgöző sziklaalakzatokat hagyott maga mögött. Aztán megállt egy pillanatra lehunyta a szemét. Élvezte, ahogy szél fésülte selymes sörényét, Nap cirógatta lágyan bőrét.

Így volt mese volt, ha nem hiszed, járj utána.

Forrás: https://elizabethsuzanne.5mp.eu/