Érkezés

Érkezés.

Érkezés

 Csodálatos fénnyel és színekkel köszöntötte az ébredezőket a reggeli nap.

A fénysugarak bekukucskáltak az istálló ablakain, megcsillantak az álomból ébredező kis csapat szemrésein.

Először Koki ébredt, mint az általában lenni szokott. Érces, erős hangját szívesen hallatta, hogy hírül adja mindenkinek az új nap kezdetét.

Nagyot nyújtózott, méltóságteljes léptekkel kivonult az istálló nyitott ajtaján, felröppent egy kidőlt fa legmagasabb pontjára, és az új nap hírét teli tüdőből adta tovább a szélnek, fák leveleinek, fűben lapuló virágoknak.

Giga, a rangidős pulyka ekkor röppent le a közeli fa egyik erős ágáról. Frissítő szárnysuhogása felborzolta Koki tollait, ám a sima landolás után elült  a kis szellő, amit a pulyka reptében keltett 

Tollait felborzolta, nyaka a bíbor színből zafírrá változott, és halk sziszegéssel csillapította a harsogó kakast. Csak ő tudta, hogy mennyire fontos nap a mai. Négy hete, minden nap segített Rézinek a kis fészek lakóit melegen tartani. Ott volt, amikor Rézi kicsit megmozgatta elgémberedett csontjait, kisétált, hogy néhány szem kukoricát, vagy búzát kapjon be.

Giga mindet látott, mindenre vigyázott, és napokkal ez előtt felfigyelt arra, hogy a fészek mélyéről vékony hangon szólongatják egymást a kis jövevények. Rézi már gyakorlottan beszélgetett velük, de Giga nem tudta ezt megtenni: nem látott ő ott senkit, csak nem a fészek finom illatú szénájának duruzsoljon kedves szavakat?

Azért mégis tudta. Hallotta, érezte, várta. És eljött. Felkelt a Nap, ma megpillanthatja kis csemetéit, végre beszélgethet velük, talán még kergetőznek is. Biztosan megtanítja repülni őket. Ezentúl nem egyedül fog a fa ágán nyugovóra térni, hiszen gyerekei lesznek. Népes családja lesz, akikkel együtt járják a közeli kis erdőt, rétet, és ő lesz aki mindenre megtanítja csemetéit, minden nap vigyáz rájuk, és megóvja őket.

Koki nem tudta mire vélni Giga fenyegető viselkedését. Nem szokott ő ilyen lenni, békésen éltek együtt idáig, és elképzelni sem tudta, milyen ármány érte fiatal barátját. Majdnem egy idősek voltak, kiscsibeként kerültek az udvarra, egy időben bontogatták szárnyaikat, edzették izmaikat, és hangszálaikat. Lehet, hogy túl sokat evett napnyugta után? Koki tudta, hogy azt nem szabad. Amikor a Nap nyugovóra tér, a jó madár is elvonul, megpihen, és készül arra, hogy a csillag körbe szaladjon a Földön, új izgalmakkal teli fényekkel ajándékozza meg a hajnali ébredőket.

Tanácstalanságában besétált a házba, ahol Walli, a bárány ébredezett: szarvairól lerázta a makacs szénaszálakat, hatalmas kék szemeibe hullott tincsek alól kíváncsian szemlélte az új nap kezdetén kibontakozó eseményeket. Koki mellé sétált, peckesen, de tartásába tanácstalanság is vegyült. Walli abban a pillanatban tudta, mi történt. Hiszen Rézi éppen a jászolnak azt a részét választotta kis fészkének, ahol annak előtte Walli szénázgatott. Lassan egy holdjárásnyi ideje ennek, és ő minden új napfelkelte után odasettenkedett a jászol elé.

És nem látott semmit. Azt látta, hogy Rézi ott ül, aztán megint, és megint, és újra, és még mindig. De ő nem adta fel. Nem olyan gyapjú fedi az ő testét, hogy csak úgy feladjon valamit. Mindennek oka van, kereste hát az okokat, és néhány napja meghallotta: Rézi gügyögött. Először meghökkent, biztos volt abban, hogy bár Giga gyakran meglátogatta Rézit, de az magányos és magában beszél. Aztán, mert ő okos bari volt, és tudta, hogy ez nem lehet magyarázat azokra a kedves, kellemes, bíztató hangokra, amelyekkel Rézi kommunikál, minap lefeküdt kicsit a jászol mellé.

És akkor ő is hallotta. Kicsiny, bátortalan, vékony hangok szűrődtek ki a jászol mélyéről. És már Rézinek is értette a szavait: hamarosan, drágáim, nem soká megpillanthatjuk egymást.

Szóval eljött a hamaros, és a nem soká. Felállt éjszakai puha szénával borított fekvőhelyéről, és a maga módján óvatos léptekkel közeledett a jászolban fekvő fészek felé. Vigyáznia kellett, hogy az istálló lakóit ne ébressze fel, no meg igyekezni is kellett, le ne maradjon a nem is tudja milyen eseményről.

A jászol előtt Giga lépkedett, tollai oly módon felborzolva, mint idáig még soha, csőrétől a nyakáig a szivárvány minden színében pompázott, büszkén, méltóságteljesen és meghatódottságában mély csendben. Halk szisszenéssel az oda látogató Wallit, és Kokit is csendre intette, majd lazított a feszes testtartásán, kicsit visszatért a megszokott békés mályvaszín az orcájába, félreállt, miközben Rézi óvatosan kissé megemelkedett a fészkén. Koki nem látott semmit, kénytelen volt Walli szarvaira kérezkedi, hogy megpillanthassa, mi az, amitől Wallinak minkét szilvakék szeme megtelt hatalmas, csillogó könnycseppekkel.

A két csavart szarv közül belesett a fészek mélyére, és lélegzetét visszafojtva számolni kezdett.

Egy, kettő, három, négy…sok. Picikék, nedvesek, édik. Esetlenek, tudatlanok, fantasztikusak.

Egy pillanat alatt mindet megértett. Tudta, hogy Giga apa lett. Meghatottan, csodálattal nézte, amint Rézi szorgos anyaként terelgeti kicsinyeit. Érezte, hogy Walli szívverése felgyorsult, és már már oly hevesen dobogott, hogy Koki attól tartott lepottyan a kilátóként kiválóan funkcionáló bozontos fejéről, ezzel megzavarják a kis jövevényeket.

Csőrével Walli szarvára bökött. Walli megértette a kódolt üzenetet, és nagyon, nagyon lassan, hogy ne csapjon zajt, Kokival a fején kivonult az istállóból, hogy az udvaron gyülekező lakóknak elmesélje az érkezés nagy hírét.

Giga pedig maradt. Csak pár pillanatig láthatta Őket.

Nos, repülni ma még nem fogunk.

Futni sem. Talán sétálni.

Vagy holnap. Ha már erősek lesznek.

Én itt leszek.