Tél ajándéka

Tél ajándéka.

                                                                 Tél ajándéka

Beköszöntött a tél. A tájat fehér hótakaró borította, néhol dugta ki csak a fejét a hó alól egy-egy kis fűszál.

A fák is, mint óriási fehér bundába öltözött szobrok, álltak a néma téli csendben. A levegő tiszta volt, és csípős, a patak vize befagyott, nem csillogtak a Nap sugaraitól. Csöndes, áhítattal telt, gyönyörűséges látványt nyújtott a természet téli pihenőjének portréja. A vadon élő állatok nagy része visszahúzódott vackába, ahol nem érezni a tél fagyát, és vagy hosszú, téli álomra hajtották fejüket, vagy pihentek erőt gyűjtve a szebb és enyhébb napokra. A kuckó melegében álmosan dőltek le, lustán heverésztek, élvezték a tele kamra, meleg otthon és a pihenés minden előnyét. Béke és csend uralta a vidéket, s már-már úgy tűnt, hogy semmi töri meg ennek az állapotnak a varázsát.

Ám egyszer valami történt: először egy rekedt, éles hang szólalt csak meg, majd ezt újabb és újabb kárörvendő kiáltás követte: „Kár! KÁr! KÁR!” A mezők, rétek, falvak, városok fekete huszárai, a varjak ereszkedtek alá éppen a kerek erdő szélén, és a kis patak partján. Amint a landolásra koncentráltak, akkor látszott csak, hogy nem is olyan komoly-komor társaság az övék, mint hangjuk alapján azt gondoltuk.

 Bár a levegőben még egyre a panaszos rekedtséggel feljajduló „kár” terjedt, viselkedésük ellentmondott a hangélménynek: szökkentek, ugrándoztak, játékos kergetőzésbe, röpködésbe kezdtek. A fiatalabb madarak a hó borította patak jegére merészkedtek, tapasztalat híján nem számoltak a következményekkel. Amint a vékony jégre tette a lábát egy varjú gyerek, a hó biztos tapadását felváltotta a bizonytalan csúszás, és az ünneplő komolyságú fekete ruhás vitéz hosszan simára törölte az átlátszóan tiszta jég felszínét. A véletlen produkció általános derültséget váltott ki a csapat minden tagjából, különösen a fiatalabbak körében.

A vállalkozó kedvű varjú gyerekek rögvest maguk is ki akarták próbálni, milyen szárnyak nélkül szállni. Egyre hosszabb sorban, türelmetlenül tolongtak a fényes jégcsík előtt, hogy maguk is csúszhassanak a pályán. Bár a landolás nem mindig zökkenőmentes, az élményt nem kisebbítette egy-egy farok puffanása, csőr csörrenése. A kisebb csörte után is újra örömmel totyogtak a sor elejére, hogy még egyszer, és még egyszer élvezhessék ezt a nagyszerű játékot. A kicsiny varjúkák a sima, fehér havon ugrándoztak, s ámulva figyelték milyen változatos nyomokat hagynak maguk után. Egy kisebb terület kicsipkezése után elégedetten gyönyörködtek a művükben. Az idősebb varjúifjak a zuhanás művészetében lelték örömüket: egy magas, hóbundába öltözött erdei fa kinyúló ágáról zuhantak alá, akrobata mozdulatokkal gazdagítva az élményt.

A vastag hótakaró, no meg a sűrű tollruha megvédte őket a zúzódások, törések, és ehhez hasonló sérülésektől, nem állt örömük és gondtalan élvezetük elé semmilyen akadály. S bár még mindig hallani lehetett a szomorúnak tűnő, vészjóslónak ható kár-dalolást, a türelmes és figyelmes szemlélő egy igazán vidám , lelkes társaságot láthatott maga előtt.

 Ki gondolná azt, hogy éppen ezek a bánatosnak tűnő madarak azok, akik így ki tudják használni a természet adta lehetőségeket, és ilyen boldogan vegyék tudomásul, hogy tél és hideg van. És amikor az erdő állatai lustán heverésznek az otthon melegét élvezve, ők  akkor is boldogan , békésen, önfeledten mozognak a friss havon, fittyet hányva hidegre és fagyra. Talán nem is érzik a hőmérséklet kellemetlen hatását, hiszen erősek, egészségesek, edzettek mindannyian.

Ez az egészség Tél ajándéka mindazoknak, akik nem hagyják őt cserben, hanem a hideg, a fagy, a hó és szél ellenére meglátogatják őt magát: a Telet. A szabad, tiszta levegőn az erdő csendjében, a természtben töltött időt Tél vendégeiként élhetjük meg mindannyian, s mint jó vendéghez illik, vidáman fogadjuk ajándékait. A gyönyörű tájban a varjak boldog rikácsolása közepette  Tél kibontja legnagyobb kincsként óvott ajándékát: sűrű, óriási szabályos csillageső formájú pelyhekben hullani kezd a legszebb téli ajándék, a hó, melynek minden pelyhe maga a varázslat.