Esőtánc

Esőtánc.

Az árnyas tölgy völgyében szárazság honolt.

Régen esett már. Forró és fülledt volt a nyár.

Kiszáradt patakok, szomorodó tölgyfák,

Az ég felé tekintve, a hulló esőt várták.

Az állatok is szomjaztak, és azon tanakodtak,

Mit tehetnének, hogy vizet fakasszanak?

Agancsos a szarvas, ki legbölcsebb volt köztük,

Összehívta a tanácsot, gondolják át együtt.

Leültek a bölcsek a nagy árnyas mezőre,

De választ nem leltek a fakadó esőre.

Fáradtak voltak már és ötlettelenek,

Úgy érezték, e kérdésben tehetetlenek.

Csalódottak voltak, elcsendesedtek.

Az idő múlására, oda sem figyeltek.

Oly soká maradtak el otthonról a bölcsek,

Apró csemetéik hiányolták őket.

Felkerekedtek, hogy szüleiket kutassák,

Ám a játék nagy hevében a keresést feladták.

Vidáman bújócskáztak a tölgyes ölén,

Míg fel nem bukkantak az árnyas mezején.

Ott voltak a bölcsek, hallgatagon, búsan,

Nem látták még soha őket ilyen szomorúan.

Az apró állatkölykök megsajnálták őket,

Úgy döntöttek, felvidítják a keseredőket.

Összefogtak akkor, fűszoknyákat fontak,

Záport csalogató dalokat tanultak.

Együtt énekeltek, táncot is lejtettek,

Lassacskán a bölcsek is felelevenedtek.

Látta ezt már más is, odafenn az égen,

A nap, ki déli pihenőjét töltötte éppen.

Boldogan kacagott fel a fűtáncot látva,

Odalibbent hozzá felhő jóbarátja.

Tapsoltak már ők is, a jókedv ragadós,

Csak az eső hiányzott, egy igazán kiadós.

Tudta ezt a felhő is, ki annyira nevetett,

Hogy közben a könnye is igencsak megeredt.

Hullott a sok könnycsepp, eső lett belőle.

Jutott bőven virágra, fára és mezőre.

Megtelt az erdő tava is lassan a vízzel,

Elmúlt a szomjúság egy felhőnevetéssel.