Eszterke, a rakoncátlan szelecske

Eszterke, a rakoncátlan szelecske.

Egy nyári napon feltámadt Eszterke, a szelecske. Rakoncátlan volt, fújt és fújt, tombolt, játszott, sikítozott. Tamara Panda vadiúj kalapjába kapaszkodott, messzire röpítette, majd egyszer csak elviharzott. Tamara így sóhajtott:

—Nem szeretlek szelecske, a napot várom helyetted, azt kedvelem, s nem téged!

Eszterke, a szelecske tovább játszott, ezúttal vonatosat: süvített, mint a mozdony fékje a síneken, csak fütyült-fütyült eszeveszetten. Amint így susogott, Eduárd Elefánttal is összefutott. Eduárd kertjéből elfújta a száradó ruhákat, erre aztán tényleg nincsen bocsánat!

Eduárd így szólt:

—Ejnye, szelecske, nagyon rakoncátlan vagy te, Eszterke! Kérlek, ne gyere el ide többet, hívd a napot helyetted! De a szél csak nagyot kacagott, s már tovább is iramodott.

A szelecske fogta magát, s keresett magának másik helyet. Elment Indigó Vízilóhoz, hogy ott szórakozzon egy cseppet. A vízilónak volt egy felfújható medencéje, a szelecske belekapaszkodott és elröpítette jó messzire, méghozzá délre! Indigó nem mert panaszkodni, lenyelte a mérgét, de hogy dühös volt, afelől semmi kétség!

És Eszterke tovaszaladt, megbolygatta a madarakat. Lefújta Sáráról, az illatozó hársfáról a fészkeket, ez aztán már tényleg rettenet! Aztán megcsikizte a hónalját Sziromnak, a fehér liliomnak, majd suhanva tova is illant. A postás, Papagáj Aladár következett, kifújta csőréből a leveleket. A papagáj ezen egyáltalán nem nevetett, elküldte melegebb éghajlatra a szelet.

—Napos idő való nekem, ettől a széltől csak megfájdul a fejem!

A szél egy pillanatra megállt, s elgondolkodott.

—Hé, engem senki se szeret, amúgy is unalmas veletek az élet! Én játszani akartam, de csak dühös szavakat kaptam!

Búsan, lehorgasztott fejjel, elment a naphoz, hogy felkeltse reggel.

—Szervusz napocska, gyere és kelj fel! Téged hívnak a lakók, én már senkinek sem kellek… A napocska kikukkantott, kinyújtotta sugarait, és az égen lángolva sütött, ragyogott.

Hirtelen nagyon szörnyű meleg lett, a nap sugarai csak úgy perzseltek. Indigónak kiapadt a kútja, a nap teljesen felszárította. A panda kertje szintén kitikkadt, nem maradt így zöldsége a kismacinak. Sára és Szirom szomjaztak, leveleik a tűző napon fonnyadtak. Aladár a nagy melegben nem tudta kiszállítani a leveleket, inkább a hűs szobájában leheveredett. A lakók azon merengtek, hogy hová tűnt Eszterke a szelecske…

—Egy kis hűs szellő most igen jól esne!–vágyakoztak lihegve.

Elmentek hát Amandához, a minden tudó Alpakához, aki azt javasolta:

—Rendezzetek ünnepséget a szélnek, ha látja, hogy szükség van rá, biztosan meglátogat Titeket még ma! Küldjétek el Piskótát, a Koala Pilótát! Repüljön fel az égig és jelezzen a szélnek, hogy várjátok egy kedves, szívélyes ünnepségre!

Piskóta, a Koala Pilóta beugrott a repülőbe, egy szempillantás alatt felért a felhőkig az égre. Szólt Eszterkének, a szelecskének, hogy egy fontos ünnepségre hivatalos.

Mindeközben a lakók körtáncot jártak és a szélnek muzsikáltak. Írtak egy dalt, melyben a szelet dicsérték, s hangosan együtt skandálták, elénekelték:

„Eszterke, kedves szelecske,

Úgy szeretünk, gyere haza!

Hűs levegőt csak

Te tudsz hozni a faluba!

Szállítod a virágport

Virágról virágra,

A fáknak hiányzol,

És nekünk is, hiába!

Gyere, s játssz velünk,

hisz Veled teljes az életünk!”

A felhő mögött lapuló szelecske meghallotta a csodás éneket. Örömében felkerekedett és megsimogatta a földieket. Kapott egy nagy epres tortát is, s a tetejéről a gyertyákat elfújta egytől egyig. Mindenki örült, a levegő hűs lett, s boldog véget ért a történet. Eszterke, a szelecske derűs volt, hisz játszhatott, mindenki kicsattanó örömmel csak vele foglalkozott.