Gólyamese

Kis házikó nagy tetején,

Öreg kémény gólya fészkén,

Élt egy gólya eleven:

Kelepelő Kelemen.

Látott ő már nagy világot,

Afrikában majom táncot,

Elefántos felvonulást,

Hortobágyon pásztor gulyást…

De szeretett hazajönni!

Magyar földön jönni- menni:

Édes emlék: tavasz illat,

Békák lakta folyók, tavak!

Nem szánt időt új fészekre,

Hisz a régit úgy szerette:

Kifoltozta, szépítette,

Szívét, lelkét beletette!

Itt volt gyerek ő is régen,

Öreg kémény, vén fészkében.

Jó szülei már nem élnek,

Pedig most büszkék lennének!

De üres a gólyafészek!

Hát gondolt egy nagy merészet:

„Nem jó nekem egyedül,

Hogy jobb- e párban, kiderül!"

Nem volt titok, az volt az álma,

Ha rátalál egy gólyalányra,

Itt alapít majd családot,

Csak ennyi volt, mire vágyott.

Nem akadt hát más ötlete,

Elrepült a nagy tó fele.

Ide járt itt minden gólya,

Ha nem volt ennivalója.

Volt is ottan mindenféle

Gém és gólya nemzetsége:

Finomkodó gólyalányok,

Egytől- egyik furcsaságok…

Nézegette ugyan őket,

Hisz azok várták a kérőket,

De nem kell nekik olyan legény,

Aki ócska fészekben él!

Így amikor közeledett,

Egytől- egyig mind nevetett:

-Mit képzel ez a nincstelen,

Ki lakna öreg fészekben?!

- Kényes népség!- így Kelemen.

Ilyen lány nem is kell nekem!

Ki a munkám nem becsüli,

A törődést sem érdemli!

-Így aztán lehajtott fejjel,

Szomorúan kullogott el.

-Ne is törődj velük, kérlek!

Szólt valaki- annyit is érnek!

Felnézett. Ki vigasztalta?

Hogy lehet ilyen kedves hangja?

Hiszen ez egy szép gólyalány,

Lehet éppen csak ő rá vár?

-És te? Hogy nem vagy közöttük?

-Ó én butákkal nem törődök!

Csak az számít az én szemembe,

Hogy a szíved helyén van- e?

Rég figyellek már Kelemen,

Nincs hozzád fogható senkisem.

Megbecsülöd az emlékeket,

S a dolgodat szépen végzed.

-Te figyelsz engem? Úgy szégyellem,

Hogy eddig észre sem vettem.

Szépséges vagy, kedves, szelíd,

Nincs aki hozzád hasonlít!

Hozzám jönnél feleségül?

Így kérte meg ott hát végül.

Ő meg mindjárt igent mondott,

S kapott rá egy gólyacsókot!