Gyász

Gyász.

Janika egyik nap nagyon szomorúan jött az óvodába, sem az óvó néni, sem a pajtásai nem tudták felvidítani. Édesanyja elmondta, hogy elpusztult a kutyájuk, idős volt már, de Janika nagyon szerette és most vigasztalhatatlan.

Az óvó néninek eszébe jutott, hogy elmeséli az ő történetét a cicájával, hátha segít ezzel Janikának.

Gyerekek! Janikát gyász érte, meghalt a kutyuskája, akit nagyon szeretett. Szerencsére érző lények vagyunk, ezért fájdalmat érzünk, ha elveszítjük a szeretteinket, azonban észre kell vennünk, hogy bennünket is szeretnek és azoknak mi okozunk fájdalmat a bánatunkkal.

Elmeséljem nektek, hogy én ezt mikor és hogyan értettem meg?

Igen! - Kiáltották a gyerekek.

Nos, ez úgy történt, hogy egy sötét őszi napon, amikor egész nap szemerkélt az eső, az iskolából hazafelé jövet egy kis gombócnyi cicára lettem figyelmes, aki teljesen átázott, és talán már annyi ereje se volt, hogy valami védettebb helyre vonszolja magát, mert ott feküdt a járdán. Lehajoltam hozzá, felemeltem és a kabátom belsejébe tettem.

Hazaérve langyosítottam tejet a sparhelt tetején, amiből egy kis kanállal próbáltam itatni a kis jószágot. Édesanyám azt mondta, hogy annyira pici még, hogy nem fog életben maradni, de én hittem, hogy a gondoskodás és a szeretet nem lesz hiába való. Innentől kezdve minden nap szaladtam haza az iskolából, hogy itathassam, etethessem a kis kedvencem, aki lassanként mégiscsak kezdett magához térni és már önállóan lefetyelte a tejet és az apróra tépkedett párizsi darabkákat is elfogyasztotta. Akkoriban még nem volt külön kutya-macska eledel, az állatok mégis felnőttek és annak ellenére, hogy nem voltak bezárva egy szobába, többnyire viszonylag szép kort éltek meg, mert hát azt nem is említettem, hogy autók se jártak az utcákon és hogy mindez egy faluban történt, még az ötvenes-hatvanas években. A haszonállatokon kívül a legtöbb háznál volt kutya és macska is. Az előbbitől a házőrzést, míg az utóbbitól egérmentesítést vártak el, vagyis valójában ők is hasznosnak számítottak. A kutyáknak házuk volt, a cicák pedig többnyire a padlásokon aludtak éjszaka, nappal pedig szabadon kószáltak, de természetesen megjelentek a gazdiknál is. Telente, amikor gyakran előfordult, hogy akár tíz fok alá is süllyedt a hőmérséklet, süvítő szél kavarta a havat, a cicák a kályha mellett élvezhették a jó meleget.

Minden nap azt vártam, hogy véget érjen a tanítás és láthassam a kis kedvencem, aki a kerítésen ült és mikor meglátott, elém szaladt. Különleges kapcsolat alakult ki közöttük. Cincuska bármikor bejöhetett a szobámba. Ha a rossz idő miatt csukva volt ajtó-ablak, Cincus az ablakpárkányra ugrott és onnan jelezte, hogy be szeretne jönni. Én pedig mindig beengedtem.

Történt, hogy egy napon Cincus nem ült a kerítés tetején és nem szaladt elém, ami rossz jel volt, hiszen a cica ezt eddig még soha nem tette. Enni se jött és az ablakpárkányon sem jelent meg. Kétségbe voltam esve. Kimentem az udvarra, hívtam, szólongattam, de semmi válasz nem érkezett. Másnap ugyanez volt a helyzet. A harmadik napon egy néhány házzal távolabb lakó férfi szólt, hogy a kertje végében talált egy elhunyt cicát, talán az volt a mienk. Édesapám átment megnézni és megállapította, hogy bizony az Cincus. A kora nem indokolta a halálát, valószínűsítették, hogy valaki patkánymérget rakott ki, amiből ehetett. Minden esetre elásták. Vigasztalhatatlan voltam, épp úgy, mint most Janika. Hiába mondták a szüleim, hogy kapok egy másik cicát, azt mondtam, hogy az nem ugyanaz, és nem kell nekem soha többé másik. Nem akartam enni, inni, tanulni. Nem volt kedvem az osztálytársaimhoz sem. Így telt el néhány nap, amikor is édesanyám az ölébe vett és azt mondta, hogy megértelek. Egészen különleges kapcsolatot ápoltál Cincussal, aki valóban nagyon okos cica lett, hiszen naponta várt téged, láthatóan szeretett és ragaszkodott hozzád. Sok időt töltöttél vele és ő ezt meg is hálálta. Hogy ilyen szép élete volt, azt neked köszönhette, hiszen nem hagytad azon a csúnya, esős napon elpusztulni és nagyon sokat foglalkoztál vele. Nagyszerű teremtés vagy, büszke vagyok rád. Viszont nem csak a Cincus szeretett téged, ha mi is szeretünk az édesapáddal és a testvéreddel együtt. Szeretnek a nagyszüleid, az osztálytársaid és a tanáraid is. Mi itt vagyunk neked és szomorúan látjuk, hogy észre se veszel bennünket, hogy nem számít neked a szeretetünk és a ragaszkodásunk. Gondolj csak vissza, hogy örültél, amikor Cincus a tenyeredből elfogadta az ételt. Én pedig a kedvenced készítettem el, és te rá se nézel. Te a saját bánatodba menekülsz és nem veszed észre, hogy mennyire együttérzünk veled és milyen fontos vagy nekünk. Ezért most már én is bánatos vagyok. Ezzel magára hagyta a kislányt és kiment a temetőbe a szülei sírjához, ami egyébként is időszerű volt, hiszen a kiültetett virágokat meg kellett locsolni, de eddig fontosabb volt a lánya, vagyis az én vigasztalásom.

Már ötödikes voltam, mégse gondoltam arra, hogy a bánatommal szomorúságot okozok a szeretteimnek. Igen, nagyon szerettem Cincust, de mennyivel fontosabb az édesanyám, édesapám, a nagyszüleim, a testvérem, a pajtásaim és még sorolhatnám. Hogy erre eddig nem gondoltam! Milyen türelmes és megértő volt a drága mama, én pedig tüntetőleg még a kedvenc ételem se ettem meg, pedig milyen szeretettel kínálta az édesanyám. Mennyire vágyott arra, hogy a kislánya végre örülni tudjon valaminek. Hirtelen kinyílt a szemem és azzal akartam kedveskedni az én drága anyukámnak, hogy kiálltam a kapuba és amikor megláttam, hogy jön az utcán, eléje szaladtam, épp úgy, mint egykor Cincus tette velem. Kétségbe esve kértem őt, hogy ne legyen szomorú, mert nagyon szeretem. Köszönöm a gondoskodást a sok-sok türelmet és szeretetet és ha most még nem, de egyszer majd szívesen fogadok egy cicát vagy kutyát, akit nem helyezek többé a családom és a pajtásaim elé. Édesanyám átölelt és sok-sok puszival halmozott el.

Janika odabújt hozzám és a füleimbe súgta: megmondom anyának, hogy ő fontosabb, mint Bodri volt, és a gyerekekkel is szeretnék játszani.