Hangyamese

Hangyamese.

Amikor ez a történet kezdődött, még nem volt nevem.

Nekünk, hangyáknak ugyanis nincs nevünk. Nincs rá szükségünk. Ismerjük egymást arcról. És nem kell szólítgatni senkit, hogy tegye a dolgát, mert mindenki pontosan tudja, hogy mi a feladata.

Eleinte a csecsemőket kell gondoznunk. Én azt nagyon untam. Folyamatosan etetni kell őket, és cipelni az egyik teremből a másikba. Állandó rohangálás volt ott az életem.

Alig vártam, hogy elég nagy legyek ahhoz, hogy átkerüljek a bolyépítő csapatba. Persze először itt is csak a kisebb munkákat végezhettem, a homokszemeket kellett söprögetnem a járatokban, a törmeléket összegyűjteni, és a szemétdombra vinni.

De aztán nőttem, erősödtem, és végre rendes járatépítő lett belőlem. Mi ástuk ki a csapatommal az új folyosókat, mi alakítottuk ki a nagy termeket, hogy legyen elég hely a növekvő bolynak. Nagyon szerettem ezt csinálni. Élveztem, ahogy a kemény föld meglazul az erős rágóimtól, és kezd kialakulni egy kis üreg, aztán egyre nagyobb lesz. És közben mindenféle új illatokat és ízeket lehetett érezni.

Igen, valójában ezeket az új illatokat és ízeket élveztem leginkább.

Annyira untam már a mindig ugyanolyan korhadt fa- és gyökérdarabkákat, amiket ettünk. Mindennek egyforma íze és ugyanolyan szaga volt. Korhadt gyökér íze és korhadt gyökér szaga volt. Semmi más.

De amikor új járatokat ástunk, néha egészen különleges illatok törtek elő a leomló homokszemek közül. De aztán gyorsan el is párologtak. Ezért szerettem én legelöl lenni. Megérte a kemény munka, hogy én törtem az utat, mert így én érezhettem először ezeket az új illatokat. A hátrébb dolgozók már semmit se vettek észre ezekből.

Aztán egyszer, ahogy haladtam előre, azt vettem észre, hogy nem tűnik el olyan gyorsan ez az ismeretlen, különös illat, sőt, egyre erősödik, és a földnek is egyre különlegesebb íze lesz.

És lazább lett. Egyre könnyebben lehetett benne haladni. A járat oldala nem állt össze kemény fallá, hanem omladozni kezdett, hullott a fejemre, majdnem elborított.

Villámgyorsan ott termett egy felügyelő hangya, és rámkiáltott:

- Állj! Azonnal fejezd be! Gyere ki onnan, és tömjétek be ezt a járatot.

- De miért? – kérdeztem.

- Mert ez a szabály. – Ezt már egy nagyfejű mérnök-hangya mondta, aki odasietett a zajra. – Ahol omlik, ott nem ásunk tovább. Temessétek be, és balra ássatok tovább, lefelé.

Azzal már indult is tovább.

- De van ott valami érdekes – mondtam.

- Miféle érdekes? – nézett rám szúrós szemmel a felügyelő. - Mi nem szeretjük azt, ami érdekes. Az a jó, ami ismerős. Mert az a biztonságos.

- Arra gondoltam, hogy megnézhetnénk, minek van olyan jó szaga arrafelé.  

- Te csak ne gondolkodj! Te egy dolgozó hangya vagy. A te dolgod a járatépítés arrafelé, amerre az öregek mondják. Úgyhogy fordulj meg gyorsan, és kezd el ásni a földet arra, lefelé.

És nézett rám keményen addig, amíg egy nagy sóhajjal neki nem álltam a másik oldalon a földet túrni.

De éjjel, miközben még a számban éreztem az unalmas korhadt gyökér-vacsora ízét, nem tudtam aludni.

Óvatosan fölkeltem, és visszalopóztam a lezárt járathoz. A társaim csak nagyjából szórták vissza a földet, úgyhogy gyorsan visszajutottam oda, ahol a laza réteg volt.

Ásni kezdtem fölfelé. A különös illat egyre erősödött, sőt egyre többféle lett. Aztán egyszer csak kilyukadtam valahová, ahol már nem voltak falak. Egy hatalmas térre értem, ahol nagyon-nagyon sok ismeretlen dolog volt, hosszúkás és lapos és gömbölyű, és mindegyiknek más volt a szaga.

Csak ámultam-bámultam, aztán sorra odarohantam, és mindent megszagoltam, sőt meg is kóstoltam, és mindennek nagyon-nagyon új és érdekes íze volt.

- Ó, ez egy csodavilág! Ezt meg kell mutatnom a többieknek is! – Úgyhogy felkaptam az egyik legfinomabb, hosszúkás dolgot, és igyekeztem vissza a bolyba.

Ahogy odaértem a hálótermekhez, az őrök azonnal észrevettek és rámförmedtek:

- Megállj! Mi az az ismeretlen dolog nálad?

- Nem tudom, mi a neve, de nagyon finom. Onnan, a lezárt járat végéről hoztam. Van ott több is.

- Finom? Te behoztál a bolyba valami idegen dolgot, és meg is kóstoltad? Szabályszegő! Azonnal vigyük a királynő elé!

Körbevettek, és elindultunk. Az egyik katona elvette tőlem és hozta azt a különös dolgot, mint egy bűnjelet. De ahogy végigmentünk a bolyon, hogy odaérjünk a királynő szállására, a különös illat végiglebegett a járatokon, és kíváncsi hangyák sereglettek elő a hálófülkékből. Végül már egy nagy tömeg követett minket.

A királynő álmosan és mérgesen nézett ránk:

- Mi ez a zűrzavar itt?

- Bocsánatot kérünk, királynő, de ez a dolgozó hatalmas szabálysértést követett el. Kiásott egy tiltott, laza járatot, és azt mondja, valami furcsa helyre ért. Ezt a különös tárgyat hozta magával – mutatott a valamire, aminek nem volt neve.

- Ó! – A királynő arcán látszott a megdöbbenés. – Mi ez? Hozd csak közelebb! – A csápjaival izgatottan szimatolni kezdett.

- De királynő, lehet, hogy veszélyes! Ismeretlen dolog. Nem megszokott. Ássuk el gyorsan!

- Nem, előbb megvizsgálom! Ide vele! - Azzal elkapta a katonától azt a valamit, megszagolta, beleharapott, és még a szemét is behunyta az élvezettől.

- Ó, hmmm, ó, de régen ettem ilyet!

Mindenki döbbenten nézte. A királynő a szájába tömte az utolsó darabot is, és csak akkor nyitotta ki a szemét.

- Honnan hoztad ezt?

- Hát, onnan… - mutattam bizonytalanul hátrafelé. – A laza járat valami nagyba nyílt, és ott nagyon sok minden van. Nagyon-nagyon sok minden.

- Hát persze! – csapott a homlokára a királynő. – Hogy is felejthettem el! Odakint annyi minden van.

- Odakint?? – visszhangozta értetlenül a boly. – Mi az, hogy odakint?  

- Hát a külvilágban, a boly falain túl. Onnan jöttem én is, de olyan régen volt, hogy már elfelejtettem. El voltam foglalva a gyerekszüléssel. De igen, van odakint egy másik világ. És ha jól emlékszem ezt, amit hoztál, levélnek hívják. És van fűszál, és virág, a virágban nektár, és földieper és még sok minden, aminek nem emlékszem még a nevére. De majd eszembe jut.

Téged – mutatott rám – kinevezlek a felderítő raj parancsnokának. Menjetek, és hozzatok ide minél több ilyen érdekes és finom dolgot. Ó, hogyan is felejthettem el, hogy milyen jó ételek vannak odakint!

Úgyhogy kimentünk egy csapattal, és nagyon sokféle újdonságot hoztunk. Aztán több járatot is nyitottunk az érdekes külvilágra, és azóta nagyon finom ételeket eszünk. És mindenki sokkal jókedvűbb a bolyban.

Szóval akkor, amikor a történet kezdődött, még nem volt nevem. A bolyban a többi hangyának még most sincs neve. De nekem már van. Úgy hívnak: a Felfedező.