Mustármag királykisasszony


https://ggwebsite.com
   Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegy lábainál volt egy takaros kis birodalom. Ennek a birodalomnak volt egy királya, annak egy felesége, és volt nekik három lányuk. 
   A két nagyobbik lány szép volt, mint a Nap az...

Kép forrása: https://www.flickr.com/

   Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegy lábainál volt egy takaros kis birodalom. Ennek a birodalomnak volt egy királya, annak egy felesége, és volt nekik három lányuk. 

   A két nagyobbik lány szép volt, mint a Nap az égen, kényeskedtek, öltözködtek is óraszám a tükör előtt. De hát tehették, ők voltak a király lányai, és százkilencvenkilenc szolga leste a kívánságaikat. Csak a legkisebb királykisasszonyra nem figyelt senki. Nem csoda, hiszen ő igencsak kicsire sikeredett, akkora volt csak, mint egy mustármag.

   Búsult is az öreg király, amikor megszületett a harmadik gyereke. Ő fiút szeretett volna, egy daliás trónörököst végre a két szép lány után, erre itt van ez a kis aprólék, aki nem elég, hogy lány, még a földből sem látszik ki. Az anyakirálynő eleinte szeretgette, figyelt rá, de aztán, ahogy öregedett, úgy romlott a szeme is, a füle is, és már nem nagyon vette észre, merre is van a legkisebb lánya. Amúgy is volt elég öröme a két nagyobbal, akik olyan szépek lettek, hogy messze földről jöttek sorban a kérők a palotába. A sok vendéget etetni, itatni kellett, esténként bálokat rendeztek, ahol a királykisasszonyok válogattak a táncpartnerek közül.

   Eközben senki sem ért rá a legkisebb királykisasszonnyal törődni. Próbálta hasznossá tenni magát a palotában, de hát nem bírt el semmit, se a söprűt, se a fakanalat, még a hímzőtű is hatalmas dárda volt az ő kezében. Mivel olyan kicsi volt, vigyáznia kellett, nehogy rálépjen valaki, és mindig rá is szóltak, hogy menjen már az útból, mert még valami baj találja érni.

   Kiszorult hát lassan a palotából. Legszívesebben a kertben üldögélt egy-egy virág szirmai között, és beszélgetett a lepkékkel, bogarakkal, hangyákkal. Mindent tudott így a világról. A hangyák elmondták neki, mit pletykálnak a szolgálók a konyhában, a lepkék meg a mező életéről meséltek. A méhek mindig megkínálták virágporral, a harmatcseppek pedig oltották a szomját. Így igazán jól érezte magát a kertben. Csak akkor szomorodott el, amikor esténként kigyulladtak a fények a bálteremben, és kihallatszott a jókedvű nevetés, beszélgetés.

   Úgy szeretett volna ő is végre egy hozzáillő társat.

   De mindig elfeledte a bánatát, amikor a kelő nap fénye megcsillant a virágok szirmain, és nagy zümmögéssel megérkezett egy-egy fényes, zöld hátú rózsabogár. A rózsabogarakat mindig nagyon jó volt hallgatni, mert ők át tudtak repülni az Üveghegyen, és érdekes történeteket meséltek az óriások országáról, ami a hegy túloldalán volt. Ők mondták, hogy az óriások sárkányokat tartanak háziállatként, és akkora vörösgránit-cipókkal etetik őket, mint itt egy-egy ház.

   Így telt az idő. Közben a két nagyobb királykisasszony választott a kérői közül egy-egy nyalka királyfit. Csaptak hát hét országra szóló közös nagy lakodalmat, folyt a bor, mulattak, a nagy zeneszótól még az Üveghegy is visszhangzott.

   Egyszer csak, amikor épp a tetőfokára hágott a mulatság, egy nagy árnyék sötétítette el az eget, és leszállt a palota udvarára egy hatalmas sárkány. Összecsukta a szárnyait, körülnézett, szuszogott egyet-kettőt, amitől azonnal lángra kapott a bálterem függönye, és persze hanyatt-homlok menekült mindenki biztonságos helyre.

  Csapódtak be az ajtók, ablakok, pillanatok alatt eltűnt minden ember a környékről, és a bezárt ajtók mögött remegve hallgatóztak, mit fog csinálni most a rettenetes sárkány.

  Hát, nem is kellett sokáig hallgatózniuk, mert egyszerre csak elkezdett borzasztó hangon üvölteni a sárkány. Zengett belé az egész palota, hullott a vakolat, csörömpölve törtek ki az ablaküvegek, és az emberek rémülten igyekeztek még kisebbre összehúzni magukat. A bátrabbak tanácskozni kezdtek, hogy mit kellene tenni. Gondolták, hátha éhes a sárkány, kidobálták hát neki a lakoma legfinomabb fogásait. De a sárkány csak megszagolta az ételeket, és üvöltött tovább. Akkor kigurították eléje a legjobb borokat. A hordókkal kicsit elgurigázott, de aztán, amikor a csapásaitól darabokra estek, és kifolyt belőlük a bor, újra csak bömbölni kezdett, az orrlyukaiból meg csak úgy törtek elő a lángok.

   Mit volt mit tenni, a lovagok sorsot húztak, hogy melyikük szálljon szembe a sárkánnyal, hátha el tudja kergetni valahogy. De ahogy a vitéz kilépett a palota kapuján, a sárkány rámeredt, fújt egyet, és a lovagot a szélvihar azonnal visszaröpítette a terembe. Az egyik királyfi lovon akart a sárkány közelébe jutni, de ahogy fölkapaszkodott a nyeregbe, a remegő paripa fogta magát, és vágtában menekült az ellenkező irányba, úgyhogy a királyfi csak a harmadik falu határában tudta megállítani.

   Így telt az idő: a palotában és a faluban az ajtók mögött remegő emberek, a palota udvarán meg az üvöltő sárkány.

   Egyszer csak, amikor a sárkány épp levegőt vett egy még borzasztóbb bömböléshez, vékonyka kis hang ütötte meg a fülét. ( A sárkányoknak tudvalevőleg nagyon éles a hallásuk, és nagyon jó a szemük. ) Körülnézett, hát ott állt az orra előtt a legkisebb királykisasszony, és minden félelem nélkül megismételte a kérdését:

   - Miért üvöltesz ennyire, te sárkány?

   - Jaj de jó, hogy itt vagy! – örült meg neki a sárkány. – Úgy féltem már itt egyedül. Eltévedtem, és senki se mondja meg, hogy merre kellene hazamennem. Én csak meg akartam nézni, mi ez a nagy zaj az Üveghegy mögött, és most nem tudom, hogyan jutok haza. Pedig már éhes is vagyok, de itt sehol sincs finom vörösgránit-cipó, és a gazdám is nagyon hiányzik – azzal újra folytatta volna a bömbölést.

   Ám a legkisebb királykisasszony elnevette magát, és apró kezével megsimogatta a sárkány orrát.

   - Ne félj – mondta neki vigasztalóan – mindjárt keresünk egy rózsabogarat, az majd megmondja neked, merre repülj haza.

   Na, megkönnyebbült erre a sárkány, és a nagy ijedség után örömében eleredt a könnye, mint a záporeső.

   Az első hatalmas könnycsepp pont a legkisebb királykisasszonyra esett, aki bele is fulladt volna ebbe a könnyárba, ha – láss csudát – nem kezdett volna el azonnal nőni tőle.

   Ahogy záporoztak rá a sárkánykönnyek, úgy nőtt egyre magasabbra. Először csak akkora lett, mint egy kislány, aztán tovább nőtt, már nagyobb volt, mint a legdaliásabb lovag, de még mindig magasodott fölfelé, túlnőtte a házakat, a palotát, sőt a nagy nyárfákat is. Amikor a feje elérte a felhőket, akkor megállt a növésben, és lenézett. A lábainál a sárkány akkorának tűnt, mint egy kiskutya.

   Végre a sárkány is abbahagyta a sírást, és ahogy felnézett, boldogan csóválta meg hatalmas farkát, amitől persze azonnal kidőlt a palota vaskerítése.

   - Ó, de jó, hogy ekkora lettél, már nem is félek melletted! Most pont olyan magas vagy, mint az én kis gazdám.

   Közben nagy zörgés támadt az Üveghegy felől, és ahogy odanézett a királykisasszony, látta ám, hogy egy szép szál óriás törtet át lélekszakadva a csúszós üvegsziklák között. Látszott rajta a megkönnyebbülés, hogy épségben találta meg a sárkányát. Gyorsan felkapta, és a hóna alá csapta, aztán fordult csak a királykisasszony felé.

   Most látszott csak, hogy tényleg egyforma magasak.

   Egymásra néztek, és a szerelem csillaga ragyogott fel mindkettőjük szemében. Nézték egymást mosolyogva, egy szót sem szóltak, csak a tekintetük beszélt.

  Közben a nagy csendre a palotából is kióvatoskodtak az emberek. Lett nagy csodálkozás, amikor észrevették, hogy mekkorára nőtt a legkisebb királykisasszony, és most látták csak, hogy a szépsége felülmúlja a nővéreiét is.

   A csodálkozásnál csak az öreg király öröme lett nagyobb, amikor kiderült, hogy a legény meg az óriáskirály legkisebb fia, aki azonmód meg is kérte a királykisasszony kezét. Persze adták neki örömmel.

   Hamarosan újrakezdődött a mulatozás, de a fiatal pár nem maradt sokáig. Be se fértek volna a palotába, meg a sárkány is erősen rugdalózott az óriás hóna alatt, mert egyre éhesebb lett.

   Elköszönt hát a királykisasszony a családjától, és kézen fogva elindultak, át az Üveghegyen.

  Volt nagy öröm az óriáskirályéknál is, amikor a fiuk megérkezett, és nemcsak a sárkányát hozta, hanem egy gyönyörű feleséget is. Csaptak hatalmas lakodalmat, óriásokhoz méltót, de persze közben figyeltek a sárkányra is, nehogy megint csavarogni támadjon kedve.

   Így aztán Üveghegyen innen és Üveghegyen túl is mindannyian boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

 

  Mindezt pedig egy szép fényes zöld rózsabogártól hallottam, amelyik a tearózsán napozott, amikor a virágágyást kapálgattam. Ha akarod, holnap keresd meg te is, hátha tud még más történetet is az Üveghegyen túlról.

Bali Nóra, örömmel író

Ezt a mesét írta: Bali Nóra örömmel író

Örömmel írogató tollforgató-billentyű koptató vagyok. Egy ezoterikus regényem megjelent, Angyalemberek címmel, és van néhány, az internet sűrűjében rejtőző blogregényem is. Gyerekkoromtól szeretek olvasni és írni.