Hétfő bánata

Hétfő bánata.

Egy őszi reggel minden ember, az egész világon, különös hangra lett figyelmes. Valaki sírt.
Aztán zokogott. Majd hüppögött. Végül halkan nyöszörgött.
Hétfő volt az. Ő sírt. Mert őt mindenki utálta.
Ezért most elhatározta, hogy világgá megy.
Elsétált egészen a világ pereméig, ott leült, és láblógatva élvezte, hogy végre senki nem mond
rá csúnyákat. Nem hallott ilyeneket, hogy:
„Jaj, már megint hétfő, dolgozni kell!”
„Bárcsak sose lenne hétfő, akkor nem kellene iskolába menni!”
„Semmit nem utálok annyira, mint a hétfő reggeleket!”.
Egy hónappal később azonban megint sírás hallatszott világszerte.
Kedd volt az. Ő sírt. Mert most már vele kezdődött a hét, ezért mindenki őt utálta.
Ezért elhatározta, hogy ő is világgá megy.
Elsétált egészen a világ pereméig, ott leült Hétfő mellé, és láblógatva élvezte, hogy végre
senki nem mond rá csúnyákat.
Egy hónappal később újra keserves zokogás verte fel a világ reggeli csendjét.
Szerda volt az. Ő sírt. Mert most már vele kezdődött a hét, ezért mindenki őt utálta.
Ezért elhatározta, hogy ő is világgá megy.
Elsétált egészen a világ pereméig, ott leült Hétfő és Kedd mellé, és láblógatva élvezte, hogy
végre senki nem mond rá csúnyákat.
És ez így folytatódott. Hamarosan a hét napjai mind ott csücsültek egymás mellett a világ
peremén, az emberek pedig örültek, mert nem kellett csinálniuk semmit.
Az idő megállt, a napok nem teltek, nem kellett sietni sehová.
Hű, de örült mindenki!
Csak játszottak, szórakoztak, nyaraltak, ünnepeltek.

Hamarosan azonban már nem volt kedvük semmihez. Unatkoztak. Egyre csak unatkoztak.
Belefáradtak a semmittevésbe, annyira, hogy már aludni sem maradt erejük.
De a megoldásra nem jött rá senki.
Kivéve egy kisfiút, aki azóta szomorkodott, amióta Hétfő világgá ment.
Mert ő szerette a hétfőket. Hétfőn született, és azután is minden hétfőn történt vele valami
vidám dolog.
Felkerekedett hát, hogy megkeresse a napokat.

Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat és Vasárnap épp a lábukat lógatták a világ
peremén, amikor egy vékonyka hangra lettek figyelmesek. Egyszerre fordultak hátra: egy hét éves
forma kisfiút pillantottak meg. A kisfiú kihúzta magát, és azt mondta:
– Gyere vissza hétfő!
Hétfő meglepődött. Őt még soha senki nem hívta sehová. Mindig csak küldeni szokták.
– Miért mennék? – kérdezte.
– Azért, mert én szeretlek, és nagyon hiányzol.
Hétfő szívét melegség járta át. Aztán eszébe jutott a sok csúnyaság, amiket mondtak rá az
emberek.
– Lehet, hogy te szeretsz, de rajtad kívül senki más. Engem mindenki utál.
– Gyere vissza, és meglátod, hogy mások is szeretnek! Csak túlságosan megszoktak. De én
tudom, hogy hiányzol nekik.
Hétfő elnézte a csillogó szemű kisfiút, és nem akarta, hogy szomorkodjon. Ha nincs is igaza,
ha az emberek továbbra sem fogják szeretni, érte akkor is megteszi. Visszamegy.
Feltápászkodott, és visszatért a világba Hétfő. Aztán így tett Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek,
Szombat és Vasárnap is.
És csodák csodájára soha senki nem mondta többé, hogy utálja a hétfőt.