Hipp és Hopp az óvodában: Hopp és a mérleghinta

Hipp és Hopp az óvodában: Hopp és a mérleghinta.

    A kenguruóvodában, egy vidám nyári napon, úgy határoztak az óvó nénik, hogy tízórai után kimennek az óvodaudvarra a csoportok, és csak ebédkor mennek vissza a helyükre.

Volt nagy öröm! A naposoknak mindenki segített gyorsan rendet rakni, hogy minél előbb felöltözhessenek és kimehessenek játszani.

Hipp és Hopp különösen várta, mert elhatározták, ma mászókázni fognak, hogy kipróbálják, milyen magasra mernek felmászni. Hopp erős kengurufiú volt, úgy gondolta sokkal magasabbra tud majd mászni Hippnél, de nem mondta neki, nem akarta elrontani a kedvét. Azt azért eldöntötte magában, hogy ha elakadna a barátnője, hát majd segít neki. Együtt úgyis sokkal vidámabb szétnézni a mászóka tetejéről. Úgy is tettek. Hipp mászott elöl, és amikor kifáradt, hopp tolta, vonta, segítette, és végül felértek a mászóka legesleg tetejére, egészen a csúcsos faburkolatig. Onnan aztán olyan kilátás nyílt! Az egész óvoda udvarát látták. Megnézték, kik homokoznak a homokozóban, azt is észrevették, hogy Pircsinek, a cserfes kis kengurulánynak Edu jól meghúzta a copfját.

• Ez nem volt szép Edutól. – mondta felháborodva Hipp.
• Gyere, lemegyünk, és megmondjuk neki, hogy kérjen bocsánatot Pircsitől. – javasolta Hopp.
• Jó, menjünk! – egyezett bele Hipp.

Lemászni valahogy könnyebb volt, mint felfelé, le is jutottak gyorsan. Ahogy mentek a homokozó felé, látják ám, hogy a mérleghintán sok gyerek ül. Már alig volt hely rajta. Szinte a nagycsoportosok apraja nagyja ott ült, azon az egy mérleghintán. Integettek, kiabáltak, nevettek, mint a villanyvezetéken a vidám fecskefiókák az afrikai nagy utazás előtt.

• Hipp! Hopp! Gyertek ide, üljetek fel ti is! – hívták őket kórusban.

Hopp azonnal elfelejtette, miért is jöttek le a mászókáról. Egyszeriben odaszaladt a mérleghintához, és gyorsan ráült a magasba néző szárára. A mérleghinta földön lévő szárán kezdték a gyerekek, és szépen sorba ültek fel rá. Még nem billent fel, mert a másik szárán még volt úgy három-négy gyereknek való hely. Hopp ült leghátul. – Gyere Hipp! Van még hely! – de Hipp, nem ment. Úgy érezte, már elég veszélyes, mert mi van, ha felbillen, vagy valaki kitúrja a másikat, ott a magasban? Csak nézte a többieket, akik jókat nevetgéltek úgy egymás hegyén, hátán ülve. Még két kengurufiú jött oda, és Hopp helyet csinált nekik, mert már csak úgy tudtak felülni, hogy Hopp hátrébb csúszott a hinta vége felé, ami jó magasan volt a levegőben. Már csak egy kis kengurunak volt hely. – Gyere Hipp! Még elférsz, gyere nyugodtan, csinálok neked helyet! – Kiabálta Hopp, és araszolt a hinta vége felé. Hipp látta, hogy mindjárt baj lesz, és rákiáltott Hoppra, hogy – Vigyázz Hopp, mindjárt vége a hintának! Ám addigra már késő volt. Hopp leesett a mérleghinta magasan lévő részéről, le a földre. Nyekk! A többiek azonnal leugráltak a mérleghintáról, lett akkora fejetlenség, még szerencse, hogy a hinta nyelve nem billent át, mert akkor még jól fejen is vágta volna a síró kiskengurut!

• Jaj, a kezem! Jaj, a kezem! – jajgatott keservesen, mikor a többiek köré sereglettek.

Addigra már ott volt az óvó néni is. gyorsan bevitték Hoppot a csoportba, és hívták a doktor bácsit.

• Hm, ez bizony úgy tűnik, hogy eltört. Meg kell röntgenezni! – a doktor bácsi rögzítette a sérült kart, és segített a hüppögő Hoppnak beszállni a mentőbe.
• Én is vele mehetek? – kérdezte Hipp aggódva.

Te most maradj itt, majd holnap átjöhetsz meglátogatni a barátod, minden rendben lesz, ne félj! – vigasztalta Hopp apukája, aki közben odaért. Én vele leszek, holnap mindent elmesélünk. Azzal már indultak is.

Hipp nagyon nehezen várta ki a holnapot. Még oviba sem ment, mert minél előbb meg akarta látogatni a barátját.

Hoppnak szép fehér gipsz volt a kezén, csak az ujjai látszottak ki belőle, és kendővel fel volt kötve a vállához, hogy könnyebb legyen tartani. Hipp odaadta neki a csokit, amit vitt.– Még szerencse, hogy egy kézzel is meg tudom enni! A felét edd meg te, jó? – nyújtotta barátnőjének a csoki maradékát a kenguru fiú.

• Szegény, nagyon, nagyon sajnálom, hogy leestél! – sajnálkozott Hipp.
• Semmi baj, már nem is fáj! – vigasztalta Hopp a barátját. – Nagyon bátor voltam ám, a doktorbácsi még nyalókát is adott! Egyet azért megtanultam!
• Mit? – kérdezte érdeklődve Hipp.
• Hát azt, hogy a mérleghintán csak két kis kengurunak van hely! – nevette el magát Hopp.
• Szerintem ezt mindnyájan jól megtanultuk! ­– nevetett vele felszabadultan Hipp.