Hogyan lett Cincóból kiránlynő?


http://mocorgohaz.hu/
Egyszer volt, hol nem volt, már a Liszthegyen túl, de talán még a Rozstengeren innen, volt egyszer egy különös ország, amiben egerek éltek, akiket macskák szolgáltak.
Ennek a Cintulium nevezetű országnak a rettenthetetlen feje a leghatalmasabb és legerőseb...

Kép forrása: saját

Egyszer volt, hol nem volt, már a Liszthegyen túl, de talán még a Rozstengeren innen, volt egyszer egy különös ország, amiben egerek éltek, akiket macskák szolgáltak.

Ennek a Cintulium nevezetű országnak a rettenthetetlen feje a leghatalmasabb és legerősebb fogakkal rendelkező Cintula egérkirály volt, akinek uralkodása alatt felséges feleségétől, Cintia királynétól tíz alomból egészen pontosan száznegyvenkilenc cinegere született. A bábák türelmesen várták a felséges százötvenediket, de akármeddig is ott állhattak volna, mert az csak nem akart előbújni.

A királyi pár nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, hisz oly rengeteg sok cinegér élt a palotában, hogy már meg sem próbálta őket megszámolni, hát még néven nevezni őket. Minden alom kicsinyeinek névadóját a Nemzeti Cinházban tartották meg országra szóló cinnadrattával, amikor is a főmacskamarás bejegyezte a kicsik nevét a Királyi Sajtmanachba. A tévedés elkerülése végett pedig minden cinegér személyes macskomornája a rábízott újszülött nyakára kötött masliba hímezte a nevét és azt a sorszámot, ahányadik felséges utódként a világra jött. A cincegek és cincegnők viselték többek közt a Cinderella, Cinella, Cinna, Cinnia, Cinka, Cinszka nevet, de egy idő után már ezek változatai kerültek terítékre, mint például Cinnó, Cinilla, Cinke, Cinki, Cinku, Cinkó. Főtt is a feje a főmacskamarásnak a legközelebb születendő utódok elnevezése miatt, míg végül esdeklő dorombolása meghallgatásra talált és a szerencse is mellészegődött, mert a legutoljára keservesen elkeresztelt alom után többé nem érkezett új.

A névadó ceremóniák részeként a macskarnagy az Állami Cincegde igazgatójával minden cinegér tiszteletére új, az egerek és macskák barátságos együttélését bizonyító, cinbalom- és dorombmuzsikát komponált, amit a Cintuliumi Cinfonikus Zenekar adott elő, ezzel téve emlékezetessé a főúri szaporodást. Mind a száznegyvenkilencet.

Amikor nem érkezett új hír a következő főúri alom érkezéséről, az udvarban gúnyos cincogások keltek szárnyra a tökéletlen szám miatt, ami eljutott a rettenhetetlen Cintula király füléhez is. Azon nyomban felkereste lakosztályában felséges feleségét, Cintia királynét, tudakolva tőle, mit tehetnének a százötvenedik siker elérése érdekében. Nem egyedül érkezett, hanem magával vitte a tanácskozásra vénségesen vén tanácsadóját, Cinkost, aki nagybátyjaként születése óta segített neki meghányni-vetni az országban felmerülő problémákat.

– Nem tudok mit felelni a kérdésedre, drága uram – cincogta halálra váltan Cintia. – Szégyellem a tökéletlenséget, amivel gúnyt hoztam felséges fejedre. Már teljesen szétcincálódtak az idegeim a sok gondolkodásban! – sírta el magát remegő bajusszal, miközben fényesre lakozott, aprócska karmaival felséges ura bundájába kapaszkodott és máskor ragyogó, barna gombszeméből patakzottak a könnyek.

– Ne te szégyelld, drágám – vállalt közösséget azonnal Cintula a párjával. – Próbáljuk meg együtt kiköszörülni a csorbát! Még ma este összedugjuk felséges fejünket Cingárral, a királyi csillagásszal, aki kiszámolja a százötvenedik cinegér eljövetelére az optimális csillagállást – simogatta meg szerelmesen Cintia fejét, akinek ettől a hírtől azon nyomban felszáradtak a könnyei és ismét kacéran bodorodott frissen ondolált bajszocskája. Közösen elfogyasztották a macskukták által felszolgált vacsorát, meglátogatták és betakargatták mind a száznegyvenkilenc cinegerüket, miközben kánonban elcincogtak nekik egy-egy macskomorna által dorombbal kísért cinimuzsikát, majd ők is nyugovóra tértek.  

Eltelt egy nap, eltelt kettő, el egy hét. Egy andalító tücsökzenétől hangos, tavaszi estén Cintia épp a legszebb iker cinegerének, Cindynek és Cinszynek a bundáját fényesítette aprócska, ezüst kefécskével, amikor felharsant a király érkeztét jelző cinbalom hangja.

– Cincin, igyekezzetek, cincikéim, édesapátok tesz látogatást nálam, majd holnap folytatjuk a bundászkodást! – terelgette kifelé cinegereit izgatottan a királyné.

Cintula belépett Cintia budoárjába, felséges mancsának egyetlen intésével elbocsátotta kíséretét, bezárta az ajtót és kidobta az aranykulcsot az ablakon.

A zsongítóan édes éjre következő huszonegyedik napon Cintulium királynéja, az egyenesen Britanniából érkezett tudós, Doktor Mouse hathatós segédletével adott életet a mohón várt, az átkos gúnyt a felséges párról letörlő jövevénynek, a százötvenedik cinegérnek.

A szülőtrónus körül állók furcsállták ugyan, hogy egyedül csak egyetlen cinegér látta meg a napvilágot a szokásos kilenc-tíz utód helyett, de annyira megörültek annak az egyetlenegy jövevénynek, hogy eszükbe sem jutott hosszasan eltöprengeni ezen. A cinegér születését követő harmadik napon világraszóló, cinpompás dínomdánomot csaptak az egész birodalomban. Cintula király elrendelte, hogy országa minden egyes szegletében cinpadok állíttassanak, amelyeken vidám  cinimuzsikaszóra olajosmagvas- és liszteszsákok bontassanak, arany búzával és réz rozzsal szórják fel por helyett az utakat, azokkal teljék minden lyukban minden cintányér, azontúl pedig az erek, csermelyek és patakok tóvá duzzadva oltassák szomját minden egyes alattvalónak, végezetül pedig három napon és három éjen át tartassék mindenütt a táncikás mulatság. 

A nagy tisztelettel és áhítattal övezett, mindenki által csak százötvenediknek nevezett cincegnő a királyi hivatalos keresztségben a Cincó nevet kapta.

Ez a név emblematikus volt egész Cintuliumban és senki sem viselhette mindezidáig, mert a felséges Cintia édesanyját nevezték így, aki időnek előtt költözött az égi Mauszságba. A királyné a szeretetteljes emlékek miatt, uralkodása minden szent minutumában érezte, hogy egyedül csakis egy kiválasztott cinegere viselheti e becses nevet. A százötvenediket, a parányi cincegnőt megpillantva, azonnal tudta, hogy a számára oly kedves név adományozásának most érkezett el az ideje. Ugyanis a cincegnő, bár hasonlított felséges édesanyjára és testvéreire, külsejében mégis kissé különbözött a többiektől, mert tőlük eltérően hatalmas metszőfogakkal született, amelyeket édesapjától, Cintula királytól örökölt.

A százötvenedikként közéjük cseppenő Cincót testvérei egyrészt irigykedve fogadták, egyikük sem szívelte őt, mint általában a kivételezettek kiváltságaival rendelkező egyedeket, másrészt hatalmas metszőfogai miatt a háta mögött kicsúfolták, és csak fogasnak nevezték. Nem nyilvánosan közösítették ki, hiszen nem akarták összeakasztani a bajszukat felséges apjukkal, csak csendesen kerülték a társaságát. Kivéve az első alomba befogadott, a palota kertjében, egy ezüst falevélbe burkolva lelt cinegeret, Cinit, aki eszével és humorával kivívta magának Cintula király elismerését, és ezért megtette őt a palota historikus történetírójának.

A szemüvege miatt ugyancsak kiközösített, a háta mögött az egerek ősellenségéről elnevezett, csak pápaszemes kígyónak csúfolt Cini feltétel nélkül elfogadta és szerette a kis Cincót, mert mélyen átérezte a helyzetét. A királyi udvar minden egyes tagja részéről általános ellenszenv övezte betolakodónak tartott személyét, mert a cintuliumi legendárium írása közben hosszasan időzhetett mindannyiuk édesapjával a könyvtárban. Mivel eközben sok régi, értékes információt tartalmazó könyvön rághatta át magát teljes körű engedéllyel, ezért olyan ismeretek birtokába került, amelyek miatt kimondatlanul is őt tartották a királyi trón várományosának. A dühös száznegyvennyolcakkal szemben Cincó és Cini a macskomornák és macskomornyikok körében rendkívüli népszerűségnek örvendtek, mert szeretetteljesen viselkedtek velük, és nem szolgáltatták ki magukat még annyira sem, mint amennyire azt rangjuk miatt eleve megtehették volna, hanem szerényen éldegéltek előjogaik árnyékában.

Cini barátsággal és egyre növekvő szeretettel terelgette a növekvő Cincót az ármánykodós cincogással teli palotában. Megtanította, hogyan tudja megvédeni magát, ha esetleg ő nem lenne mellette és biztatta őt, hogy szóljon felséges szüleiknek a vele szembeni testvéri rosszindulatról, de ezt a cincegnő méltóságán alulinak érezte.

Egy virágillatos, langymeleg, előnyári estén Cincó messzebb bóklászott a palota kertjében, mint más egyébkor. Elfeledkezett arról, hogy egyedül van, elbódította őt a fűszálak közé hulló virágporszemcsék illata. Hanyatt feküdt a fűben, és elmélázva nézte a lemenő nap fényében aranyszínben pompázó bárányfelhők úszkálását a tengerkék égen és álmodozott. Egy olyan helyről, ahol szeretik őt, ahol nem kell a féltékenység miatt kirobbanó bántásoktól tartania, és igen, hallj csodát! Egy idősebb, jóképű cinceg arcképének látomása is megfodrozta képzeletének hullámát. A gondolatra, ami eszébe ötlött, izgatottan felpattant, és hevesen dobogó, kis szívére tette bámulatosan kecses, aprócska mancsait.

– Cicncin! Hiszen én szerelmes vagyok Cinibe! – suttogta tágra nyílt szemmel maga elé és óvatosan lepöckölt a mancsáról egy szorgos kis hangyát.

Mielőtt azonban teret engedhetett volna a felismerés utáni, egész testén végigömlő édes érzésnek, mintha halk nyüszögést hallott volna a palotát övező bokrok irányából. Hallgatózott, majd mivel nem történt semmi, leült, elővett egy darabka szalonnabőrkét aranyrojtos tarsolyából és elmélyülten rágcsálva, újból átadta magát a kéjes képzelgésnek. De hallga! Finom szőrrel borított, selymes fülecskéje megrezzent, mert ismét meghallotta a nyüszítést, amihez mintha már kaparászás is társult volna. Felkelt és nem gondolva az esetleges veszélyre, elindult a hang irányába, merészen be, a bozót belsejébe. Egyszer csak egy hozzá képest hatalmas vászonzsák keresztezte útját. A zsák rúgkapált és keservesen nyávogott.

– Hopp, egy bajba jutott cica! – csapott a homlokára Cincó és vakmerően rávetette magát a zsák egyik sarkára, és éles metszőfogaival elkezdte rágni. Kitartóan csattogtatta édesapjától örökölt, világhíresen erős állkapcsát, hosszú ideig – cincegnőhöz méltatlanul nem törődve az etikettel – csak rágott, köpködte a zsák jutaszálait, ismét rágott, majd köpködött. A szorult helyzetben lévő kiscica mozdulatlan maradt, ezzel segítve Cincó megfeszített munkáját. Hirtelen felbukkant egy felborzolt szőrű, láthatóan roppant ideges macskanő, de felismerve a cincegnőt, megfékezte magát és illő távolságban, tisztelettudóan leült.

A cincegnő barátságosan bólintott felé, mire a macskanő odaugrott és a zsák másik sarkát kezdte macskarmolászni, így már két frontról támadták a liszteszsák erős szövetét. A kiscica aprókat nyávogott, amíg végül a kirágott lyukon előbukkant erőlködéstől csapzott, nyávogástól elgyötört fejecskéje.

A kicsi édesanyja, azonnal ölelő karmaiba vette és elkezdte őt tisztára nyalogatni, miközben halkan, megnyugtatóan dorombolt kicsinye remegő fülecskéjébe. Cincó porolgatta bundájáról a jutaszálakat és mivel már nagyon későre járt az idő, ezért indult volna haza, amikor Cini, az őt kísérő két macskatonával rábukkant. Mindannyian egyszerre kezdtek beszélni, de száz szónak is egy vége lett, a megmentett Cilamila édesanyja hálából meghívta őket magukhoz egy estebédre. Cincó és Cini egy véletlenül éppen arra repülő, udvari postagalambbal megüzenték szüleiknek, hogy később érnek haza, majd felültek a macskatonák hátára, és úgy kísérték haza a megmentett kicsit és álruhába bújt édesanyját, aki a környék legtehetősebb macskájának, az özvegy Macskosz királynak volt a legkisebb, Macskati nevű cicleánya.

Macsföld uralkodója, Macskosz és udvartartása a molnárné gazdasszony szíves tudtával és engedélyével a malom pincéjében tanyázott, ahol a szerencsés véget ért balesetet hatalmas macskazenével ünnepelték. Amikor jócskán belakmároztak a különböző lisztekből és magvakból, a frissen csapra vert forrásvíztől bódult Macskosz nekibúsultan megosztotta bánatát Cinivel és Cincóval. Elmesélte, hogy elege van a hatalomból, ő bizony szívesen lenne ismét inkább mezei kóbormacska, aki arra megy, amerre kedve szottyan, akinek nem kell igazságot osztania, bátornak lennie más helyett. Háborítatlanul heverészhetne az árnyékos tornác hintaszékében vagy a patakpart hűs bokrai alatt akár napestig is. Nem kellene az emberek és macskák vádjainak és vitáinak kereszttüzében élni, folyton békéltetni a békétlenkedőket, más iránt felelősséget vállalni, élhetné a magányos macskandúrok boldog, agglegény életét.

– Lennél a macskák királynője, Cincó? – szegezte a kitárulkozástól kissé megrökönyödött cincegnőnek a kérdést Macskosz, és félrehajtott fejjel kíváncsian billegtette farkának fehér bojtját. – Cilamila kiszabadításával bizonyítottad kivételes bátorságodat, ezért neked szívesen és nyugodtan átadnám a malom macskalmainak kormányzását. Ezen kívül azt is tudjuk, hogy te vagy a százötvenedik, ami különleges a királyi cindinasztia életében.

Cini szerelmesen nézett Cincóra, aki erre bátran bólintott.

– Köszönöm a megtiszteltetést, örömmel leszek a birodalmad vezetője, de csak Cinivel együtt. Ha megteszed őt királynak, leszek a királynőtök – felelte macskaszemet nézve a trónról azon nyomban lemondó Macskosszal, aki boldogan áldását adta a kinevezésre és a frigyre is.

Annál is inkább, mert hozzájuk is eljutott a híre annak, hogy Cini a várományosa Cintuliumnak, tehát minden állati számítás szerint idővel egyesíthetik a két országot, ami így a földkerekség legerősebb és leghatalmasabb macska-egér birodalma lesz, örökre kioltva ezzel a világban még itt-ott fellelhető ősi ellenségeskedést a két faj között. Így lett Cincó, a százötvenedik, a macskák királynője… és Cini királynéja, aki azon nyomban letérdepelt szerelme elé és csengő hangon megkérte felséges mancsát, aki erre megilletődötten cincogott igent a halálig és még azon is túl tartó boldogságra. Itt a vége, fuss el véle! Ha nem hiszed, járj utána, a lisztes molnár portájára!

 

 

 

VÉGE

Sári Edina, szépíró

Ezt a mesét írta: Sári Edina szépíró

Negyvenöt évesen kezdtem komolyan venni az írást, minden más tevékenységet hátrahagyva. Két évvel később megjelent első tényalapú regényem, az Életrevaló. Ezután kezdtem írni Az lenne jó címmel, a felnőtteknek szóló, egymondatos retromeséimet, majd megszülettek a gyermekeknek szánt Cincó kalandjai című mesék. A meseírással párhuzamosan a Pauza-trilógia megírása következett, amit a Joghurt villával című kisregény...