Holdfióka szeplőtánca

Holdfióka szeplőtánca.

Az Ormos - hegy vidékén, még a tölgyerdőknél is magasabban, pompázik egy csodálatos fenyves. Abban a fenyvesben, az örökzöld erdő közepén élt egy kislány. Szegényes, ám takaros faházikóban éldegélt szüleivel, akik határtalanul szerették gyermeküket.

            A kislány egy varázslatos éjszakán született, édesanyja és édesapja nagy boldogságára. A születéskor egyetlen segítőjük akadt, aki nem volt más, mint az égbolt éjszakai őrzője, a mosolyogva tündöklő Hold. Ő adott fényt és táplálta a reményt. Hálájuk jeléül el is nevezték a kis csöppséget Holdfiókának.

Bár testvérei nem voltak, Holdfióka mégsem volt magányos, hiszen ott voltak barátai, az erdei állatkölykök. A suta, ám mégis fürge őzgida, a ravasz, de annál érzékenyebb rókakölyök, sőt még a tavaly tavasszal született botladozó medvebocs is, akikkel a világon a legjobban lehetett erdei bújócskát játszani.

Holdfióka különös kislány volt, huncut szemű, vidám csöppség. Hangos nevetésétől sokszor csakúgy visszhangzott az erdő. Egyetlen dolog szomorította el csupán, amikor az erdei patak víztükrében az arcán lévő szeplőit szemlélgette. Nem volt hiú kislány, de nem értette, hogyan kerültek az arcára ezek a pöttyök, és nem is akart megbarátkozni velük. Úgy érezte teljesen elcsúfítják az arcocskáját, hiszen semmi, de semmi hasznuk sincsen. Hiába vigasztalta a suta, ám mégis fürge őzgida, hogy lám neki is milyen kis helyre fehér pöttyei vannak, ő ettől különleges, Holdfiókát nem lehetett jobb belátásra bírni. Hiába bizonygatta a ravasz, de annál érzékenyebb rókakölyök, hogy ő a legbájosabb arcú kislány, akit csak ismer a világon, bizony ez sem sokat segített.

• Buta szeplők! Mit gondolnának az emberek, ha egyszer meglátnának ezzel a sok csúnya pöttyel az arcomon? – azzal a patak medréhez ment és minden erejével mosni, csutakolni kezdte az arcocskáját. – Semmire sem jó, haszontalan, buta pöttyök! – szomorkodott. – ám a szeplők nem múltak el, még csak nem is halványodtak.

Szerencsére bánata sosem tartott sokáig, mert megjelentek erdei barátai és a világ legjobb játékára hívták Holdfiókát. Ugye ti is tudjátok mit játszottak? Hát persze, hogy erdei bújócskát! 

Egy nap, amikor a fenyvesben játszadoztak búvóhelyet keresve, annyira jól érezték magukat, hogy észre sem vették, a Nap már lemenőben járt és lassan sötétedni kezdett. A kis állatok mind hazasiettek a mamájukhoz, mert nem akartak lemaradni az erdei vacsoráról és Holdfióka egyszer csak azt vette észre, hogy egyedül maradt az erdőben. Nem ijedt meg, hiszen ő is az erdő gyermeke volt. Tudta, hogy a Hold – akit őrangyalaként szeretett – nemsokára felbukkan a sötétkék égbolton, és sietve hazavezeti majd aggódó szüleihez. Ám, ahogy telt – múlt az idő Holdfiókának be kellett látnia, hogy hiába igyekszik a Hold minden fényével az utat mutatni számára, a hatalmas fenyőfák teljesen eltakarják fényét. Holdfióka elszomorodott:

• Hogyan jutok így haza drága szüleimhez? Olyan messze elszaladtam az otthonomtól, ők pedig már biztosan nagyon aggódnak! Keresnem kell valami búvóhelyet a fák alatt az avarban, ahová bevackolhatnám magam reggelig. Akkor aztán rögvest hazaindulok.

Már éppen le akart feküdni, amikor hirtelen bizseregni kezdett az arca. Olyan fura, csiklandós érzés volt!  Amikor hozzáért apró tenyerével, érezte, hogy a pici szeplők lerepülnek az arcáról és fergeteges táncra perdülnek körülötte! Ez volt ám az igazi csoda! Holdfióka sosem látott még ilyet! A sok – sok szeplőtáncos vidáman keringett körülötte és gyönyörűen énekelni kezdtek:

„Szeplőtánc, szeplőtánc,

kövess minket, kicsi lány!

Magadra sosem maradsz,

megmutatjuk az utat! „

Azzal vidáman terelgetni kezdték a kislányt a hazafelé vezető úton.  Éppen időben lépett be az ajtón, mert szülei már nagyon aggódtak érte. Holdfióka boldogan anyja karjába ugrott:

• Anyukám, apukám olyan szép napom volt! Rengeteg új barátom van, akiket sosem fogok elveszíteni! – azzal édesanyja ölébe bújt, majd szépen sorban mindent elmesélt. Persze a legfontosabbat, a hazavezető táncos szeplőket is elmesélte.

Hogy szülei vajon hittek-e neki? Sosem tudjuk meg. De tudjátok mit? Én hiszem, hogy megtörtént! És hogy miért? Nézzetek csak az arcomra!