Holli és a hótündérek

Holli és a hótündérek.

Régen történt, nagyon régen,
holdsugárban, csillagfényben
szán siklott az erdő mélyén
téli napnak sötét éjén.
Lovasszán volt, régi fajta,
ezüst csengő csengett rajta,
fából készült, cicomázott,
ember ilyet ritkán látott.
Vörös hajú kisleányka
ült a szánnak hátuljába’,
ott kucorgott egymagában
hófehérlő éjszakában.
Elöl apja lovat hajtott,
éppen hazafelé tartott,
völgyeken és dimben-dombon
suhant a szán árkon-bokron.
Szántalp alatt csikorgó hó,
jólesett a nagy takaró,
kicsi Hollit betakarta,
álmát semmi nem zavarta.
Álmában a Fagy hercege,
Télkirálynak mord gyermeke
haragosan havat kavart,
dermedező fákat csavart.
Nagy hóvihart kerekített,
fehér paplant ráterített
erdőben a sok-sok fára,
ezüst csengős lovasszánra.
Fagy urának hófelhője
ölbe kapta egykettőre,
vitte Hollit, messze repült,
majd hirtelen elcsendesült.
Gyémántszirmú jégvirágok,
fehér csipkés hókristályok
szőtték át a kicsiny ágyat,
körülötte apró árnyak.
Pihe szárnyak suhogása,
pici szájak suttogása
töltötte be most a termet,
ahol Holli épp szendergett.
Kíváncsian kéklő szemek,
melengető tündérkezek
simogatták, keltegették,
pirospozsgás arcát lesték.
Lassan nyílt a zöldes szempár.
Álom volt tán? Oh, milyen kár!
Mégsem, hiszen mindig látta,
ott állt kilenc tündérlányka.
Derekukon habcsók ruha
ringott ide, ringott oda,
porcelán volt mindnek arca,
mályvaszínű csöppnyi ajka.
– Hát te ki vagy? – kérdezgették,
mikor Holli magához tért.
Válaszolt is illendően,
elmesélte, egy felhőben
hogy utazott hegyen-völgyön,
s hogyan landolt Tündérföldön.
Aztán Holli lett kíváncsi,
s az lehetett volna bárki,
hisz hol ébredt, csupa csoda,
jégablakos hópalota.
Termeiben bíbor bársony,
bennük tündék pihe szárnyon
dunyhájukat rázogatták,
s hópelyheik beszitálták
a hegyormot, lankás völgyet,
völgy mélyén a háztetőket.
Jégcsap került kopasz ágra,
fűre finom deret rázva
kilenc tündér szorgoskodott,
a világba telet lopott.
És amint így nézelődött,
olyannyira meglepődött:
messzi ködből hangot hallott,
ismerős hang hozzá szólott.
Anyja volt az, megismerte,
ki őt otthon keltegette.
S nyílt is már az álmos szempár:
Álmodta mind? Oh, de nagy kár!
Messze tűnt a hópalota,
ölelte a kicsi szoba,
ablakon át mégis látta,
hódunyháját jól megrázta
kilenc tündér fent az égen,
s állt a világ hófehérben.
Kilenc tündér odakint járt,
ablakodon less ki mindjárt:
jégvirágot rajzolt rája,
s havat szitál nagy dunyhája.