Holli és a hótündérek

Holli és a hótündérek.

Régen történt, nagyon régen,

holdsugárban, csillagfényben

szán siklott az erdő mélyén

téli napnak sötét éjén.

Lovasszán volt, régifajta,

ezüst csengő csengett rajta,

fából készült, cicomázott,

ember ilyet ritkán látott.

Vörös hajú kisleányka

ült a szánnak hátuljába’,

ott kucorgott egymagában

hófehérlő éjszakában.

Elől apja lovat hajtott,

éppen hazafelé tartott

völgyeken és dimben-dombon

suhant a szán árkon-bokron.

Szántalp alatt csikorgó hó,

jólesett a nagy takaró,

kicsi Hollit betakarta,

álmát semmi nem zavarta.

Álmában a Fagy hercege,

Tél királynak mord gyermeke

haragosan havat kavart,

dermedező fákat csavart.

Nagy hóvihart kerekített,

fehér paplant ráterített

erdőben a sok-sok fára,

ezüst csengős lovasszánra.

Fagy urának hófelhője

ölbe kapta egykettőre,

vitte Hollit, messze repült,

majd hirtelen elcsendesült.

Gyémánt szirmú jégvirágok,

fehér csipkés hókristályok

szőtték át a kicsiny ágyat,

körülötte apró árnyak.

 Pihe szárnyak suhogása,

pici szájak suttogása

töltötte be most a termet,

ahol Holli épp szendergett.

Kíváncsian kéklő szemek,

melengető tündér kezek

simogatták, keltegették,

pirospozsgás arcát lesték.

Lassan nyílt a zöldes szempár.

Álom volt tán? Oh, milyen kár!

Mégsem, hiszen mindig látta,

ott állt kilenc tündérlányka.

Derekukon habcsók ruha,

ringott ide, ringott oda,

porcelán volt mindnek arca,

mályva színű csöppnyi ajka.

- Hát te ki vagy? – kérdezgették,

mikor Holli magához tért. –

Válaszolt is illendően,

elmesélte, egy felhőben

hogy utazott hegyen-völgyön,

s hogyan landolt Tündérföldön.

Aztán Holli lett kíváncsi,

s az lehetett volna bárki,

hisz hol ébredt, csupa csoda,

jégablakos hópalota.

Termeiben bíbor bársony,

bennük tündék pihe szárnyon

dunyhájukat rázogatták,

s hópelyheik beszitálták

a hegyormot, lankás völgyet,

völgy mélyén a háztetőket.

Jégcsap került kopasz ágra,

fűre finom deret rázva

kilenc tündér szorgoskodott,

a világba telet lopott.

És amint így nézelődött,

oly annyira meglepődött:

messzi ködből hangot hallott,

ismerős hang hozzá szólott.

Anyja volt az, megismerte,

ki őt otthon keltegette.

S nyílt is már az álmos szempár:

Álom volt tán? Oh, milyen kár!

Messze tűnt a hópalota,

ölelte a kicsi szoba,

ablakon át mégis látta,

hódunyháját jól megrázta

kilenc tündér fent az égen,

s állt a világ hófehérben.

Kilenc tündér odakint járt,

ablakodon less ki mindjárt:

jégvirágot rajzolt rája,

s havat szitál nagy dunyhája.

Forrás: https://www.trixikonyvek.hu