Pelyhes, az eltévedt vadkacsa

Pelyhes, az eltévedt vadkacsa.

Valahol egy tónak partján rejtőzködve nád között, 

Puha fészek melegébe hét kis tojás költözött. 

Melengette őket anyjuk, hűvösebbre, ha fordult, 

És mikor az este eljött, egy altatódalt dúdolt. 

“Tente-tente kiskacsáim, tente mind a hét. 

Jóanyátok vigyáz rátok. Álmodjatok még! 

Hold ragyog fel fönn az égen. Hunyd le szemed hát!

Ezüst leple betakarja ágyatokat már.”

Elringatta fiókáit, szárnyaival takarta, 

Még szellő se bántsa őket, kacsáit így altatta. 

Sötét éjjelt ébren várta, veszélyt leste álmatlan, 

Óvta drága tojásait kacsamama fáradtan. 

Ám a fészek pirkadatkor őrizetlen ott maradt, 

Tóba merült keresgélni csigákat és bogarat. 

Míg távol volt kacsamama, fészke alja megmozdult, 

Egyik tojás mocorgott és oldalára átfordult. 

Ettől aztán nagyot reccsent a törékeny héjacska, 

S belsejéből előbújt egy pici pelyhes vadkacsa. 

Kíváncsian körbenézett, édesanyját kereste, 

Hiányzott most neki nagyon finom puha melege. 

Keservesen hívogatta, hangját mégsem hallotta, 

Álmos csend ült még a tavon, némaságban tartotta. 

Lomhán szökött fel a Nap is, fel a tiszta égboltra, 

Arany fénnyel ragyogott a fodrozódó kék tóra. 

Benne hiú bárányfelhők illegették magukat.

Kikeleti könnyű szellő fújt rá fodros habokat. 

Oly annyira elbűvölte a kiskacsát e látvány, 

Hogy elindult a tó felé apró, remegő lábán. 

Vízhez érve visszatorpant, csőrét belemártotta,

Megrázkódott egész teste. “Nagyon hideg!” - gondolta. 

“Nahát, az meg…?! - nézelődött. - Mi a csuda ott vajon?” - 

Mulatságos hangot hallott nem messze a kék tavon. 

“Kuruty-kuruty.” - hajtogatta. - “Kedvem igen bánatos.

Senki sincs, ki megmondója, mért vagyok rút varangyos.”

Sötétzölden fénylett bőre, teste csupasz, nyálkás volt.

Nem mondanám, hogy túl vidám szavak jöttek szájából. 

“Mit bámulsz, te buta kacsa?” - förmedt rá ily gorombán. - 

“Csúnya vagyok, hát ne bámulj!” - harsogta a békalány. 

Összerezzent ijedtében a mogorva szavakra. 

“Egyáltalán nem vagy csúnya.” - suttogta a kiskacsa.

“Tényleg?” - ámult békalányunk. - “Ezt még senki nem mondta.” - 

Azzal vígan ugrott egyet, és a parton folytatta.

“Oh, szépséges vízi tündér és ezernyi makréla! 

Nagyszerű, hogy találkoztunk! - ujjongott a kisbéka. 

“Ragacs vagyok, békák közül.” - nyújtotta zöld tappancsát. - 

“És neked mond, mi a neved?” - faggatta a vadkacsát. 

“ Nem is tudom, nem emlékszem. Lehet, nevem sincs talán. - 

Sóhajtotta bánatosan a pelyhes kis kacsalány.

“Csaknem te is eltévedtél? Mit csinálsz itt egyedül?” - 

Dőlt a szó a békaszájon, alighanem gát nélkül. 

“Hazatalálsz, ne félj semmit!” - biztatta a kiskacsát. - 

“Szomorkodás helyett inkább gyere játszunk fogócskát!”

De mielőtt folytatta, egy sötét árnyék megjelent, 

És hatalmas szárnyaival körbeszállt a tó felett. 

Villámgyorsan visszaugrott Ragacsunk a mély tóba, 

Majd elmerült, és hűlt helyén rögvest landolt egy gólya. 

Barna pihés apró réce meglepetten álldogált,

Nem értette, új barátja gyorsan miért állt tovább. 

“Most úszott el a reggelim, kereshetek új békát.” - 

Morgolódott gólyaúrfi, nem kedvelvén víg tréfát. 

“Másik békát? Reggelire?” - döbbent meg a kis pelyhes. - 

“Megennéd a barátomat? Reggelit itt ne keress!”

Kormos szárnyú Kelep úrfi szeme-szája elámult.

Lehajolt a fiókához, szúrós szemmel rábámult. 

“Egyedül vagy? Hol a mamád te vakmerő fióka?

Válaszolj hát! Vagy elvitte csöpp nyelvedet a róka?”

Gólyaúrfi gonoszsága a nádasba kergette, 

Ott félénken visszafordult. “Meglesem, hogy követ-e.”

Majd kiugrott kicsi szíve, amint hátrapillantott, 

De nyomában nem látott mást, csak egy vörös alakot. 

Óvatosan lopakodott, szimatolt és szuszogott, 

Csattogott a fogaival, valamiért kutatott. 

A kis pihés csendben lapult, nem tudta, hogy mi legyen. 

Rejtőzködjön, előbújjon? Törte fejét, mit tegyen. 

Szorította pici csőrét, szemeit is behunyta.

“Bár itt lenne édesanyja, szárnya alá bújhatna!”

Így sóvárgott megremegve, két pillája nehezült, 

Félelemtől fáradt teste mély álomba elmerült. 

Vidám lárma űzte álmát, felébredt a hangokra. 

Arrébb hattyúk kergetőztek, szaladtak a habokba. 

“Testvérkéim!”- örvendezett,  futni kezdett hirtelen. 

“Várjatok meg!” - kiáltotta majdnem eszét vesztetten. 

Azzal mindjárt be is ugrott, be a fodros habokba, 

De egy konok nagyobb hullám tó mélyére ragadta. 

Két kis hattyú észrevette a fuldokló vadkacsát. 

“Mama gyere! Segíts neki!” - Riadt hangon kiabált. 

Hárman hamar partra húzták az épphogycsak pihegőt. 

“Térj magadhoz! - szólongatták az elázott didergőt. 

“Nyisd ki szemed kicsi pelyhes! Most már nincsen semmi baj!” - 

Hattyúmama így biztatta. - “Hazaviszünk, meglásd majd!”

Prüszkölt csőre, vizet fújta, nyílt az apró szemecske, 

Mosolyogva körbenézett. “A mamámhoz?” - szepegte. 

“Bizony!” - dorgált hattyúmama. - “Keres már egy ideje. 

Lám tekereg, alig bújt ki tojásból a kis feje!”

Kiskacsa most nem is bánta a dorgáló szavakat. 

Otthon legyen, csak azt vágyta melengető szárny alatt. 

Hazaérve megörültek, ölelte is mindhetet, 

Hisz addigra minden tojás héjacskája megrepedt. 

Mamája és hat testvére, öcsikék és húgocskák, 

Körbevették, megszerették az eltévedt vadkacsát.