Hová tűnt a Kedd?

Hová tűnt a Kedd?.

Fárasztó nap volt az iskolában. Ebéd után még két tesi következett. Tornaórák után az udvaron játszottunk uzsonnáig. Anya még uzsi előtt érkezett. Az udvarra jött, miután a termünket zárva találta. Igyekeznünk kellett. Időre mentünk egy kiállítás megnyitóra.

-         Induljunk, Manóka! Köszönj el Judit nénitől.

-         A táskám fent van az osztályban – válaszoltam.

Bea néni, a másik tanító néni felkísért minket, kinyitotta az osztályterem ajtaját. A hátamra kaptam az iskolatáskát, és lendületesen indulunk kifelé.

-         Kiveszem a Keddet! – torpantam meg hirtelen, levettem a vállamról a táskám, és vadul turkálni kezdtem benne - Nem látom a helyén!

Mindig az uzsonnásdoboz mellé szokott betelepedni. Anya leguggolt, és módszeresen kipakolt belőle. Általában ez beválik, de Kedd akkor nem volt benne!

-         Lent hagytad az udvaron? – kérdezte anya hitetlenkedve. Keddet még sosem felejtettem ott sehol.

Mindenesetre azért lementünk, jó alaposan körülnéztük. Kedd az udvaron se volt!

Mielőtt azt hinnéd, hogy teljesen elment az eszünk, és egy közönséges hétköznapot kerestünk a táskámban, meg az udvaron: gyorsan megmagyarázom. Kedd nem egy nap. Vagyis de. Ám amit mi kerestünk, az egy dinó. Pontosabban egy t-rex. Nem kell megijedni! Hihetetlen cuki, és nem is olyan nagy, mint egy igazi. Elfér a két kezemben. Vagy a táskámban. És ő a legjobb barátom. Anya varrta nekem. Egy keddi napon, amikor mama hazavitt az oviból, az ágyamon ülve várt rám. Másnap jött velem az óvodába, és attól fogva mindenhova elkísért. Azonnal megkedveltem Keddet, úgyis szoktam mondani, hogy keddelem. De az osztálytársaim nem szerették. Szerintem okos, és érdekességeket oszt meg velünk. A többiek szerint viszont sokat beszélt, és unalmas témákról. Szerintem jó a humora. A többiek viszont egyáltalán nem találták viccesnek, amikor beleharapott a szendvicsükbe, vagy beleivott a kakaójukba. Tetszik, hogy mindig őszintén megmondja a véleményét, ha kérdezem. A többiek szerint viszont udvariatlan, sőt bunkó. Sokszor annyira felbosszantotta őket, hogy kidobták a kukába. Bea néni persze minden alkalommal kiszedte onnan, mert egyedül képtelen volt kimászni. Csak hangosan üvöltött, jellegzetes tirex-hangján. Régebben lejárt a tornaterembe is velem, és beállt focizni. Egyszer állítólag csalt. Megharagudtak rá, ezért őt kezdték rugdosni a labda helyett. Addig-addig, míg szegénykének leszakadt a lába. Anya persze visszavarrta, de akkor eldöntöttük, hogy többet nem viszem magammal tesiórára. Olyankor mindig a táskában várt rám rendkívül türelmesen. Néha panaszkodott csak, hogy unatkozik. Többnyire örült, amikor visszaérve kinyitottam a táskarekeszt. A nyakamba ugrott, és nem akart leszállni rólam. Egészen addig a napig. Nyoma veszett.

Az első gondolatom az volt, hogy túl sokáig hagytam egyedül. Elindult megkeresni, de eltévedhetett. Ezt nem mertem mondani anyának, mert láttam, hogy elég ideges. Már nem értünk oda a megnyitóra. Én egyáltalán nem bántam. Sokkal inkább bántott, Kedd eltűnése.

Anya és Bea néni közben átnézték a szemeteseket és a kukákat. Egyikben sem leltek rá Keddre. Lementünk a tornaterembe. Ellenőriztük az öltözőket, a mosdókat. Keddnek nyoma sem volt. Lehangoltan tanakodtunk, hol lehetne még keresni. Végül az ebédlőben a konyhásnénik is segítettek a keresésben. Kedd nem került elő.

Visszaértünk megint az osztályba. Már meguzsonnázott a többi gyerek. Judit néni egyből észrevette rajtam, hogy nagy baj van.

-         Nem találjuk Keddet – sírtam el magam, amint kiejtettem a szavakat – sehol sem!

Judit néni minden osztálytársammal kipakoltatta a táskáját, mondván, hátha tévedésből egy másik táskába mászott át. Nem volt Kedd egyikben sem.

Akkor eszembe jutott a cipősszekrény. Az volt az utolsó esélyünk. Arra számítottam, hogy elhúzzuk a függönyt, és Kedd ott fog csücsülni a padon. Sajnos, nem úgy történt.

Csalódottan indultunk haza. Borzasztó gondolat kezdett aggasztani. Lehetséges, hogy Kedd nem engem indult megkeresni, hanem magányában világgá ment?! Ahogy közeledett az este, egyre jobban aggódtam. Azóta nem aludtam még Kedd nélkül, mióta megszületett. Nagyon hiányzott. Nem találtam a helyem, nem volt kivel beszélgetnem. „Most már tudom, mit érezhettél. Hogy milyen elviselhetetlen érzés, ha sokáig egyedül hagynak. Ne haragudj rám, Kedd, többet nem fordul elő!”

Anya nyitott be a szobámba. Nem bírtam tovább szörnyű gondolataimat magamban tartani. Kiszakadtak belőlem a könnyeimmel együtt. Anya végighallgatott, és egyáltalán nem mondta, hogy butaságokat beszélek, hogy Kedd nem mehetett magától sehova.

Az elalvás nem ment olyan nehezen, mint vártam.

Reggel nagy reményekkel indultam iskolába. Anya is várakozással telve jött értem. De azonnal látta, hogy hiába. Kedd aznap sem került elő. Másnap sem. Egész héten, sőt a rákövetkezőn sem.

Majdnem egy hónap telt el Kedd nélkül. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá. Olyankor mindig szomorú lettem. „Holnap leszek 8 éves. Egyáltalán nem várom. Keddet várom még mindig. Semmi kedvem nélküle ünnepelni.”

Anya este szokás szerint bejött hozzám:

-         Holnap, a szülinapodon – kezdte – lesz egy nagy meglepetés!

Nem sikerült felvidítania.

-         Olyan, aminek tényleg örülni fogsz! – folytatta – Mi az, aminek a legjobban örülnél?

-         Annak, hogyha Kedd hazajönne – szerintem ő is pontosan tudta a választ – De az úgysem fog megtörténni!

-         Biztos vagy benne?

-         Dehát te mondtad, anya, hogy már minden követ megmozgattunk.

-         Lehet, hogy ezt mondtam. Viszont most meg azt mondom, hogy azzal a gondolattal aludj el, hogy holnap minden kívánságod valóra válhat! Álmodj szépeket!

Miután anya kiment nehezen aludtam el. Vajon igaza lehet? A születésnap komolyan különleges nap? Olyankor valóban valóra válnak a vágyaink?

Megszólalt az ébresztőóra. Kinyitottam a szemem. Egy kicsike sötétzöld színű alakot pillantottam meg a takarómon. Visszacsukódott a szemem. Álmos voltam még. Lassan fogtam fel, mit láttam: Keddecske! Kipattantak a szemeim. Kedd ott ült az ágyamon, és elégedetten pislogott. Bizonyára hangosan ujjongtam, mert anya benyitott, hogy minden rendben van-e. Kiugrottam az ágyból, az arcomhoz húztam, úgy szagolgattam, szorongattam. Rögtön tudtam, hogy ő nem ugyanaz a Kedd! Ettől persze még elmondhatatlanul boldog voltam.

-         Anya, nézd!  – nem árulhattam el neki, hogy ő egy másik Kedd.

Jött velem egész nap mindenhova. Nem hagytam egy percre sem magára.

Délután sétáltunk. Anya arról beszélt, hogy miután hazaértünk, felvágjuk a tortát.

-         Anya! Ha előkerül a régi Kedd, akkor mi lesz az újjal?

Elmosolyodott:

-         Akkor ketten lesznek Keddek.