Huma Robi

Huma Robi.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, az üveghegyek mellett, volt egy embernek egy takaros kis háza. Ott lakott egy fiatal házaspár. Egyszer az asszony nagy örömmel újságolta a férjének: - Hamarosan gyermekünk fog születni.

Telt-múlt az idő. Eljött a nap, megszületett a gyermek. Az idő gyorsan szállt. A kicsi cseperedett. Az asszonykának másodjára valamiért sehogy se sikerült teher beesni. Ezért úgy döntöttek, hogy vesznek egy humanoid robotot testvér gyanánt, aki ráadásul segít a háztartásban és a kerti munkában a fiatal házaspárnak. Az apa úgyis késő estig dolgozik a munkahelyén és néha itthon a dolgozószobában. Talán lesz annyi pénzük, hogy kifizessék, hisz évek óta kuporgattak rá.

Így is történt. Huma Robi - mert így nevezték el - formájával, kinézetével nagymértékben hasonlított az emberre. Utánozta az emberi beszédet, tudott szomorkodni, mosolyogni, csodálkozni és még sorolhatnám, hogy mi mindent. Bőre szilikonból volt, ami nagyon, de nagyon hasonlított az emberéhez. Még a mozdulatai is hasonlóak voltak! - Jé, ez hasonlít az én játékrobotomhoz, csak az sokkal kisebb!- ámult el a gyermek. Vagy inkább ahhoz a robothoz hasonlít, amit a múltkor láttunk a bevásárlóközpontban. – Igen! Tényleg!- lelkendeztek a szülők.  – Vajon számítógép vezérli? – kérdezte a gyermek. – Igen az, „mesterséges intelligencia”- válaszolta az édesapja. – Mi mindent tud? – érdeklődött tovább. Apukája türelmesen válaszolt meg minden egyes feltett kérdést. – Beszélget velünk, ha megkérjük, takarít és füvet nyír. – Tényleg? Milyen érdekes!

De nekünk van már egy takarító robotunk és egy robotporszívónk! Sőt fűnyíró robotunk is van. Igaz, hogy az nem így néz ki. – Valóban, de ez már egy továbbfejlesztett változat. – Azok nem robotgépek, amiket oly sokszor használsz a konyhában? – Tette fel a gyermek az édesanyjának a kérdést. – De igen! A dagasztó, a daráló, a mixer, a szeletelő, a tésztakészítő, ez mind- mind robotgép. Segíti, megkönnyíti a munkámat. Meggyorsítja, hogy elkészüljön az étel. – Szereted őket?- Igen, nagyon szeretem. –

A kicsi csak kérdezett és kérdezett, amíg egyszer csak azt nem mondta: - Vigyük vissza Huma Robit! Nem szeretnék vele játszani, nem szeretném, hogy a testvérem legyen. Úgy gondolom, hogy nektek is fölösleges.  A fiatal házaspár elgondolkozott a gyermek szavain. – Azt hiszem, igazad van, számunkra még nem szükséges. Igaz, ami igaz, segítheti, esetenként kiválthatja, de nem helyettesítheti a mi munkánkat. Arra pedig már minden fontos itt van a háztartásunkban. Még úgyse fizettük ki az árát, csak próbára hoztuk el. Azt a pénzt elkölthetjük másra is, ami sokkal fontosabb- mondta az asszonyka. – Igazad van gyermekem!

Az ilyen és ehhez hasonló humanoid robotok segítsenek tovább a gyárakban, ahol veszélyes munka folyik. Dolgozzanak a mezőgazdaságban, az építőiparban, a raktározásban ott könnyítsék meg, az ember munkáját, hisz sokkal pontosabban dolgozik. Ez az én véleményem- mondta az édesapa. – Igen, szerintem is!- helyeselt az asszonyka és a gyermek is. – Te mit gondolsz Huma Robi? – szegezte neki a kérdést a gyermek. – Igen, úgy gondolom, hogy nektek még nincs szükségetek rám. De lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor igen. Akkor szóljatok és örömmel jövök.

Addig a robottársaimmal együtt ott segítünk, ott tesszük magunkat hasznossá, ahol most is szükség van ránk. – Az hol van? – kíváncsiskodott a gyermek. -  Azok a társaim, akik ipari robotok, leginkább az ember számára unalmas munkát végzik az autógyárban. Az elektronikai gyárban, a gumigyárban, a műanyaggyárban segítik, vagy helyettesítik az ember munkáját. Néhány hozzám nagyon kicsit hasonlító társam már javában dolgozik. Van, aki kézfertőtlenítőt oszt, vagy az ápolók munkáját segíti a messzi- messzi kórházakban. Képzeld el, hogy van olyan kórház, ahol robot végzi a műtétet az orvos irányításával. – De érdekes!- kiáltott fel a gyermek. – Igen. Nagy szükség lesz ránk a jövőben. Számos helyen fogsz találkozni a hozzám hasonló robotokkal. – De most búcsúzom tőletek! Viszontlátásra!- Viszontlátásra! -

Telt-múlt az idő. Egyszer csak az asszonyka nagy örömmel újságolta a férjének: - Hamarosan gyermekünk fog születni. – De jó! Testvérem lesz! – ujjongott a gyermek.

Így volt, mese volt, talán igaz se volt. Ki tudja!