Jankó szerencséje

Jankó szerencséje.

Jankó szerencséje

 A kora reggeli nap sugarai ellentmondást nem tűrően tolakodtak be a ház kicsiny ablakain át. Jankó nagyot nyújtózott az ágyban és éppen át akart fordulni a másik oldalára, mikor a frissen főtt kávé illata megcsiklandozta az orrát. Szokás szerint sorra vette magában aznapi teendőit, és ettől máris elszomorodott. Hetek óta alig tudott eladni valamit a piacon, így nem csoda, ha nem igazán látta értelmét, hogy kibújjon a puha párnák öleléséből.

 Jankó feleségével, - Maricával, - élt a szüleitől örökölt kicsiny házban. Dolgos legény volt, nem lopta a napot, azonban egy ideje rendszeresen szűkölködniük kellet, kamrájuk kongott az ürességtől. A tető javításra szorult, új kerítés kellett és a bútorok is alaposan megérettek már a cserére. Jankónak remek mestersége volt, fazekasként kereste a kenyerét, azaz csak kereste volna, ha a falubeliek nem fogtak volna össze ellene. Olyan irigyek voltak, hogy hiába a sok szép cserépedény, tányér, bögre, korsó, nem vásároltak semmit a legénytől. Marica pedig csodás párnákat és takarókat készített, terítői is finom ízlését dicsérték. Mindez teljesen hiábavaló volt. A lakók úgy gondolták, hogy ha ők szűkösen élnek, akkor a fiatal párnak se menjen jól a sora.

 Így lett hát megszokás, hogy Jankó minden héten befogta egyetlen lovát, a szekerét megpakolta szebbnél szebb portékáival, és kora reggel útnak indult. A szerencse azonban így sem szegődött mellé, éppen csak annyi bevétele volt, ami fedezte a mindennapi betevőjüket. Sokszor megfordult a fejében már, hogy eladja egyetlen értékét, - a lovát, - de ezt a gondolatot minden alkalommal gyorsan el is hessegette.

 Féltve őrzött kincse volt ez a ló, akit minden szem alaposan megcsodált. Oguz, - mert Jankó így nevezte el az állatot, - maga volt a megtestesült szépség.  Hófehér szőre csak úgy csillogott a napsütésben, magas, karcsú alkatával légiesen vágtázott, szinte repült a levegőben. Szemében olyan bölcsesség sugárzott, amilyent állat szemében ritkán látni. Nem is csoda, hogy Jankó nagy becsben tartotta őt. Úgy mardosta a lelkiismeret, mikor a szekér elé kellett fognia, mintha legalábbis egy bányába vitte volna gürcölni. Oguz nem haragudott gazdájára, szívesen vitte őt a vásárba.

 Visszazökkent a jelenbe és bármennyire is nehezére esett, úgy döntött, hogy felkel. Elfogyasztja ízletes reggelijét, amit Marica minden reggel féltő gondoskodással készít el, majd útnak indul. Hátha éppen ma történik vele valami csoda, ami megváltoztatja az életét.

 - Jó reggelt kedvesem! – nyomott hatalmas csókot felesége arcára.

- Ülj asztalhoz gyorsan szívem, - sürgölődött Marica az asztal körül, - mert kihűl a finom kávé.

 Jóízűen megreggeliztek, közben mindent átbeszéltek. A lány jól értett hozzá, hogy úgy forgassa a szavakat, hogy azok eloszlassák a férje feje felett gyülekező összes sötét felhőt.

 Jankó kiment a pajtába, hogy elővezesse Oguzt. Szép szavakkal halmozta el, elmesélte neki, hogy milyen jó dolga lesz majd, ha egyszer végre jobb napok köszöntenek rájuk, majd a szekér elé fogta. Felpakolta az árut, elköszönt Maricától és útnak indult.

 Alig haladt egy keveset, a ló váratlanul megállt.

 - Mi történt, miért álltál meg? – ugrott le a szekérről.

Oguz szándékosan elfordította a fejét és mozdulatlanul állt tovább.

- Hééé, mi van veled? Hát már te is ellenem fordultál? – simított végig az állat hátán kérlelőn. Indulj kérlek, különben pár nap múlva csak azt tudod enni, amit éppen találsz, én nem tudok már eléd takarmányt tenni.

Az állat megrázta fényes sörényét, hatalmasat nyerített, majd szépen lassan megfordult és elindult hazafelé. Jankó tehetetlenül állt és nézte a távolodó szekeret. Azt sem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen kínjában. Álldogált még egy darabig, reménykedve, hogy az állat visszatér, s mikor már biztos volt benne, hogy reménytelen a várakozás, fejét leszegve haza indult.

 Amint a házhoz ért, látta, hogy Oguz az istálló előtt áll. Marica lépett az udvarra és értetlenül nézett férjére.

- Hogy-hogy már itthon is vagytok?

- Kérdezd őt! – intett fejével bosszúsan az állat felé.

- Ne kelljen már minden szót harapófogóval húznom ki belőled! – méltatlankodott Marica. Elmondanád végre érthetően, hogy mi történt?

- Nem tudok mit mondani! – tárta szélesre két karját Jankó. Éppen csak elindultunk, mikor Oguz úgy döntött, hogy ma nem megyünk a piacra. Úgy ott hagyott engem, hogy pislogni is alig tudtam a megdöbbenéstől.

- Biztosan jó oka volt rá, - nyugtatta a lány, - lehet, hogy nem érzi jól magát, vagy fáj a lába megint.

- Semmi baja a lábának, tegnap még vágtázott is! – mérgelődött Jankó.

- Akkor valami más magyarázata van a viselkedésének, te is tudod, hogy semmit nem tesz ok nélkül.

- Eddig azt hittem, hogy ismerem a lovamat, de most csalódnom kellett benne. A legnagyobb nehézség közepén hagyott cserben. Fogd ki kérlek a szekér elől, nincs  most hangulatom odamenni hozzá.

 Marica bevezette az istállóba Oguzt, s mivel a szemében szomorúságot látott, kényeztette kicsit. Alaposan átkefélte ragyogó szőrét, majd gyengéden átkarolta a nyakát és a fülébe súgta.

- Holnapra kialussza a haragját a gazdi, ne csüggedj! Én ugyan nem tudom, hogy mi értelme volt annak, amit tettél, de pár nap múlva már biztosan tisztábban látunk mindent.

Az állat hálás pillantással viszonozta Marica kedves szavait, de tekintetéből nem tűnt még el teljesen a bánat.

A nap hátralevő része eseménytelenül telt.

 Másnap reggel Jankót az udvarra lépve meglepő kép fogadta. Oguz a kapuban állt, s mikor meglátta gazdáját, hangos nyerítésbe kezdett. A legény haragja már elpárolgott, megsimogatta kedvencét, majd vissza akarta vezetni az istállóba. Az állat azonban nem hagyta magát, lecövekelt a kapuban, mint akinek földbe gyökereztek a lábai. Fejével folyamatosan gazdája hátát bökdöste.

- Mit szeretnél, mit csináljak? – faggatta. Hová akarsz menni?

Az állat csak nyerített tovább. Jankó gyanakodni kezdett, hogy azt szeretné, hogy fogja őt a szekér elé, ezért így is tett. Oguz megnyugodott és helyeslően bólogatott. Jankó gyorsan befutott a házba, elköszönt Maricától, és engedve az állat akaratának, útnak indult.

 A ló egy idő után hirtelen irányt váltott és a szomszéd falu helyett egy távolabbi település felé vette az irányt, ahol Jankó eddig még nem próbált szerencsét.

 Nagy nyüzsgés fogadta őket, mint kiderült a falu elöljárójának hosszú várakozás után gyermeke született, ezért három napos ünnepet rendelt el. Csapra vertek vagy ötven hordót, sültek a malacok, az asszonyok rétest nyújtottak. Volt ott minden, mi szem szájnak ingere. Jankó sem volt rest, megragadta a kínálkozó alkalmat és kipakolta a portékáit.

 Az emberek nem győzték dicsérni a sok szép terméket, vásároltak is mindenből becsülettel. Éppen csak egy-egy darab maradt már mindenből, mikor díszes hintó állt meg Jankó szekere előtt. Finom ruhába öltözött hölgy szállt ki, kinek minden mozdulatára egy megtermett férfi vigyázott. Az idegen felemelt egy jól sikerült cserépedényt, minden oldalát alaposan szemügyre vette, majd így szólt.

 - A király megbízásából járom a vásárokat. Alig egy hónap múlva férjhez adja egy szem leányát, aki egy kastélyt kap nászajándékba. Az én dolgom, hogy beszerezzek mindent, amire szüksége lesz az ifjú párnak. Tányérok, bögrék, edények, mind jöhetnek! Tetszenek a párnáid és a takaróid is. Legalább ötven darab kell nekem mindenből, és ha az áruid elnyerik a királyné tetszését is, akkor hosszú együttműködésre számíthatsz.

Jankó úgy állt ott, mint egy félkegyelmű, egyetlen szó nem sok, annyi nem jött ki a száján. A finom hölgy észlelte a fiú zavarát, ezért biztató mosolyt küldött feléje. Oguz pedig orrával hatalmasat bökött gazdája hátsójába, hogy térjen végre magához.

- Nagyon megtisztelő, hogy egyenesen a királyi család használja majd a termékeimet.  A textilek a feleségem keze munkáját dicsérik, a nevében is ígérhetem, hogy minden a kellő mennyiségben és minőségben áll majd rendelkezésre, a kivételes alkalomra. – nyerte vissza magabiztosságát a legény.

 A hölgy helyeslően bólintott, egyeztettek minden részletet, majd beszállt a hintóba és eltűnt a vásári forgatagban.

 Jankó még mindig el volt varázsolva. Lassacskán kezdte felfogni, hogy ettől a naptól kezdve az életük gyökeresen megváltozik. Minden, amiről álmodoztak, most valósággá válik. Hirtelen óriási erővel hasított belé a felismerés. Oguz! Hát ezért makacsolta meg magát tegnap! Azért viselkedett olyan furcsán, hogy ma itt lehessen és megcsinálhassa élete szerencséjét! Annyira szégyellte magát, hogy legszívesebben a föld alá bújt volna. Hogy gondolhatta egy percig is, hogy Oguz bántani akarta őt? Átölelte hűséges társát és hosszasan szorította. Egész úton hazafelé Oguz mellett gyalogolt, nem volt szíve felülni a szekérre.

 Otthon aztán töviről-hegyire elmesélt mindent Maricának, aki úgy zokogott az örömtől, mint egy kisgyerek. Dolgos hétköznapok kezdődtek, annak rendje módja szerint teljesítették a vállalásukat. Meg is volt érte a jutalom, a király bőkezűen megfizette a munkájukat.

 A házra takaros tető került a régi helyett, a kerítés is megújult, a kamra megtelt élelemmel. Az udvaron baromfi kapirgált, Oguz mellé pedig egy csinos kanca érkezett  az istállóba.

 A falusiak figyelmét hamarosan felkeltette Jankóék gyarapodása. Egymás közt találgatták, hogy mi történhetett. Egy alkalommal a díszes hintó megállt a kicsiny házikó előtt, hogy a királyné különleges kérését adja át Jankónak. A szomszéd a függöny mögött leskelődött, majd sebtében házról-házra járt, hogy mindenkinek elmesélhesse, amit látott. Az embereket valahogy megváltoztatta ez a látogatás. Egymást túllicitálva adták le megrendeléseiket, mert mindenki ott akart vásárolni, ahol a király.

 Jankó és Marica egymás közt megtanácskozta, hogy miként reagáljanak a falubeliek pálfordulására. Elhatározták, hogy ugyan olyan figyelemmel és szeretettel szolgálják ki a helyieket, mint másokat, vagy magát a királyt. A fiú így indokolta a döntést.

 - Nem leszek én tanítómestere senkinek, egyszer úgyis mindenki learatja majd munkája gyümölcsét. Akinek nem tetszik a termés, az jól gondolja meg eztán, hogy milyen magot szór el a földbe.

Bérczi Beáta