Rézi és a madáretető

Rézi és a madáretető.

Laza Rézi kalandjai

Rézi és a madáretető

 Ősz derekán járt már az idő, Sára mama éppen befejezte a veteményesben a munkát, előkészítve a földet a télre, majd fáradt tagjait kinyújtóztatva, megpihent a gondosan faragott kerti széken. Fejét hátrahajtotta a támlára és engedte, hogy a bágyadt, késő őszi napsugarak lágyan cirógassák arcát. Alig telt el pár perc, hogy így üldögélt, az udvar minden szegletéből madarak repültek mellé. Sára mama imádta a madarakat, s szemlátomást a kis szárnyasok is kedvelték őt. Olyan csivitelésbe, éneklésbe kezdtek, hogy az még Buksi figyelmét sem kerülte el. Füleit hegyezve vakkantott párat, majd lustán leheveredett a szék mellé. Sára mama csendesen üldögélt, élvezte a madarak trillázását s közben kezével Buksi fejét simogatta. Rövidesen Rézi is előkerült. Egy hirtelen mozdulattal a Nagyi ölébe ugrott, s csilingelő hangjával véget vetett a csendnek.

- Mit csinálsz Nagyi? Aludtál?

- Nem aludtam Drágaságom, csak becsuktam a szemem és hallgattam a madarakat.

- A Buksi is hallgatja őket? – faggatózott tovább a kislány.

- Biztosan ő is hallgatja, látod, milyen nyugodtan fekszik.

Buksi mintha tudta volna, hogy róla van szó, álmosan felemelte a fejét, ásított egy hatalmasat, majd újra elterült a földön.

- Nagyi, ez a sok madár mind itt lakik nálunk?

- Igen, mind itt élnek az udvarban, vagy a közelben. Nagyon sokat segítenek nekünk. Megeszik a kártékony rovarokat, bogarakat, ezért van olyan sok szép zöldség és gyümölcs a kertben. Az énekük pedig lenyűgöző, imádom hallgatni. Mindig megnyugtatja a lelkem.

- Nekem is van lelkem? – folytatta a kérdezősködést Rézi.

- Van bizony, nem is akármilyen! Hatalmas lelked van Drágaságom! - nevetett Sára mama és egy cuppanós puszit nyomott unokája arcára.

- Hol van a madarak háza Nagyi?

- Ők a fákon, a bokrok közt élnek. Most, hogy közeleg a tél és lehullanak a levelek, búvóhelyet keresnek maguknak. Élelmük is kevés lesz, ezért etetnünk kell őket. Rajtunk a sor, hogy segítsünk nekik.

- Én is etethetem majd őket?

-Persze, hogy etetheted őket, sőt! Papa és én számítunk a segítségedre.

Rézi nagyon örült, hogy ilyen fontos feladatot bíznak rá a Nagyiék. El is döntötte magában, hogy bizony nem fogja sajnálni az élelmet a madaraktól, nehogy éhesek maradjanak az ő hibájából.

 Másnap délelőtt Laci papa úgy határozott, hogy nem húzza-halasztja tovább az etetők készítését, nem akar úgy járni, mint tavaly. Akkor ugyanis már térdig jártak a télben, mire a városban vásárolt etetők a helyükre kerültek.  Kézen fogta hát unokáját és vidáman fütyörészve a faház felé vette az irányt. Elővette a szerszámait, előkészítette a szükséges faanyagot és munkához látott. Rézi minden mozdulatát lázasan figyelte. Fűrészelés, csattogás, kalapálás és más furcsa zaj hallatszott ki a faházból. Pár óra elteltével. Laci papa és Rézi két takaros kis házikóval a kezükben álltak az udvar közepén. Már csak el kellett helyezni őket. Az egyik a cseresznyefa legalsó ágára került, a másik az aranyeső bokor tövébe, a kerítés mellé.

- Na, Rézikém, készen vagyunk! Jó munkát végeztünk! Annyi dolgunk van még, hogy magokkal töltsük fel őket. – vette az irányt Laci papa a ház felé. Pár perc múlva hatalmas zacskóval a kezében jelent meg.

- Tartsd a kezed Rézikém!

A kislány egymás mellé illesztette két tenyerét, figyelve arra, hogy a lehető legkevesebb eleség hulljon a földre, majd azokat ügyes mozdulattal a kerítés tövében lévő etetőbe rakta. Laci papa előhozta a létrát a faházból, és a cseresznyefán lévő etetőt töltötte fel.

- Mindennel végeztünk, Drágaságom! Jöhet a tél! - csapta össze jókora tenyerét. Rézi örömében ugrándozni kezdett, úgy vágtatott ide-oda az udvaron, akár egy megvadult kis csikó.

 Mind az asztal körül ültek a konyhában, az ebédnek csak hűlt helye volt tányérjaikon, mikor az ablak irányából ütemes kopogás hallatszott. Rézi elsőként ugrott oda. Nagyiék követték őt. A párkányon két édes kis madár álldogált, fejüket ide-oda mozgatva zörgettek az üvegen. Eljöttek, hogy megköszönjék az etetőt és a sok finom magot, mellyel teletömték kicsiny bendőjüket. A többi madár fel-alá repkedett az udvarban, mintha táncukkal mondtak volna köszönetet a ház lakóinak. Csodás látvány volt.

 Sára mama este megint ember és állat barátságáról mesélt Rézinek. Arról, hogyan segítik a madarak az embert és aztán ők, hogy tudják meghálálni azt. A kislány hamar elaludt. Álmában újra megjelentek a kis szárnyasok és emberi nyelven beszélve köszönték meg a kedves gondoskodást.

Szomorú vagy? Lelked fázik?

Egész lényed szépre vágyik?

Menj egy erdő közepébe,

Ülj egy fának hűs tövébe!

Hunyd be szemed, nyisd ki füled!

Madárdallal gyógyítsd szíved!

Bérczi Beáta