A zuhanás

A zuhanás.

A zuhanás

 Madárcsicsergős, vidám reggelre ébredt az erdő. A fák levelein meg-megcsillantak a felkelő nap sugarai, hogy gyengéden megcirógatva őket, felszárítsák az ott hintázó kövér harmatcseppeket. A megszokott módon indult a nap, nagy volt a sürgés-forgás, mindenki a dolgára igyekezett.

 Az állatcsemeték az iskolába készülődtek, s ahogyan az minden más reggelen is lenni szokott, most is Borz Berniék háza előtt találkoztak. Azon már meg sem lepődött egyikük sem, hogy Benedek,- a medvebocs,- megint elkésett. Minden reggel rá kellett várni, soha nem tudott időben érkezni.

 A többiek nem kedvelték Benedeket, mert kivétel nélkül mindenkivel kötekedett. A legnagyobb örömet az jelentette számára, ha ki tudott robbantani egy jó kis verekedést, amiben természetesen rendre ő győzedelmeskedett. Szerénytelenül hangoztatta, hogy mivel ő a legnagyobb és a legerősebb, ezért kétség sem férhet hozzá, hogy az osztályban mindenkinek az ő utasításait kell követni. 

 Élénken beszélgetve indultak el az iskolába, aminek egy tágas, árnyékos tisztás adott otthont. Benedek ezen a reggelen is hozta szokásos formáját. Először Róka Rita farkára lépett rá folyamatosan, aki emiatt el is sírta magát, majd mikor ebbe már beleunt, Zénót, az őzet kezdte dobálni kavicsokkal. Zénó nem szólt semmit, úgy tett, mintha észre sem vette volna Benedek otrombaságát. A medvebocs már nem tudta, hogyan hívja fel magára a többiek figyelmét, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy lerövidíti az iskolába vezető utat. Megállt.

- Menjünk egy rövidebb úton! – kiáltott a többiek után, akik eddig észre sem vették, hogy már jócskán lemaradt tőlük.

- Szó sem lehet róla! – vágott vissza Bagoly Bandi. Tudod jól, hogy a szüleink megtiltották, hogy ismeretlen úton menjünk az iskolába.

- Jó kifogás! - nevetett gúnyosan Benedek. Nem inkább arról van szó, hogy gyáva nyulak vagytok?

- Kikérem magamnak ezt a sértést! – ugrott egy nagyot Nyúl Péter, majd tüntetően hátat fordított a medvebocsnak.

- Akkor ki mer velem tartani? – kérkedett tovább Benedek, miközben egyre távolodott társaitól.

A többiek egymásra néztek, majd mit sem törődve a medve kihívó viselkedésével, folytatták útjukat. Egy idő után azonban rájöttek, hogy ennek már a fele sem tréfa, Benedek komolyan gondolja, hogy lerövidíti az iskolához vezető utat. 

- Azonnal gyere vissza! – szólítgatták többen is, de ő a füle botját sem mozdította.

- Utána kell mennünk, - jegyezte meg Simon, a sün, - nem hagyhatjuk magára.

- Miért ne tehetnénk? – vágta rá Bagoly Bandi. Magának kereste a bajt. Nincs hozzá semmi közünk.

Néhány perces tanakodás után eldöntötték, hogy mégis Benedek után mennek. Hosszan kellett gyalogolniuk az erdő sűrűjében, mire megpillantották. A medvebocs láthatóan egy kicsit sem érezte kellemetlenül magát, arcán széles vigyorral egy méretes szakadék szélén álldogált.

- Na, ki lesz az első, aki átugorja? – kérdezte gúnyosan, miközben mancsával a hatalmas gödör irányába mutatott.

A többiek teljesen lemerevedtek.

- Azt mondom, hogy ma erre megyünk iskolába, mert ez az út sokkal rövidebb! – parancsolta.

- Neked teljesen elment az eszed? – nézett rá értetlenül Samu, a vadmalac. Azt akarod, hogy mind a szakadék mélyén végezzük?

- Gyáva népség! Nem szakadék ez, csak egy nagyobb árok. Figyeljetek és tanuljatok!

Azzal jó pár lépést hátrált, majd magát hangos számolással bíztatva, hatalmas iramban futni kezdett a szakadék felé. A többiek lélegzetüket visszafojtva figyelték. Róka Rita még a szemét is befogta, annyira meg volt rémülve.

 S lám, nem is volt alaptalan az állatok aggodalma. Benedek lába megcsúszott, elvesztette egyensúlyát, s hangos kiabálás közepette a szakadék aljára zuhant. A többiek ijedten néztek a mélybe. Benedek a hátán feküdt, alig mozdult.

- Segítség, segítség! – hallatszott kétségbeesett kiáltása. Nem tudom megemelni a lábam, lehet, hogy eltörött.

 A többiek odafent lázasan tanakodtak. Bagoly Bandi szerint, Benedek megérdemelné, hogy itt hagyják, s majd csak a tanítás után hívnának neki segítséget. Nyúl Péter szerint is jó lecke lenne ez a folyton kérkedő medvebocsnak, talán egy kicsit elgondolkodna a viselkedésén. Zénó, az őz, azonban bölcsen hangoztatta, hogy akármilyen elvetemült is Benedek, nem tehetik meg, hogy sorsára hagyják, akár pár órára is, mert végül ők nem tudnának elszámolni a lelkiismeretükkel. Pillanatok alatt megszervezték a mentést. Bagoly Bandi hatalmas szárnycsapásokkal repült haza, hogy szóljon Benedek apukájának, Róka Rita és Sün Simon pedig az iskolába igyekeztek, hogy mielőbb tájékoztassák a tanító nénit a történtekről. A többiek Benedekkel maradtak, hogy szóval tartsák, míg megérkezik a segítség.

 Alig telt el egy óra, s a törött lábú medvebocs már a szakadék mellett pihent. Mindenki örült, hogy nem lett komolyabb baj, s hogy a körülményekhez képest Benedek sem fizetett túl nagy árat az ostobaságáért. 

 Néhány nap múlva, reggel, Benedek elsőként érkezett Borz Berniék házához. Nem mehetett iskolába, sokat kellett még pihennie. Fejét leszegve, mankóval a hóna alatt várta, hogy mindenki megérkezzen. Az állatok kedvesen üdvözölték. Benedek, tőle szokatlan módon, most szerényen és halkan szólalt meg.

- Ééén csak azt szeretném mondani, - dadogta félénken, - hogy köszönöm nektek, amiért nem hagytatok magamra. Tudom, hogy megérdemeltem volna, hisz mindig nagyon csúnyán viselkedtem veletek. Ünnepélyesen ígérem, hogy ezen túl én leszek a legjobb és legsegítőkészebb társatok, ha engeditek. Meg tudtok nekem bocsájtani?

Aztán szemét szégyenlősen lesütve, mancsával a mankón zavartan babrálva várta a többiek válaszát. Egy darabig olyan csend volt, hogy még a bogarak zümmögését is hallani lehetett, majd hirtelen minden állat Benedekhez lépett. Szorosan körbefogták, és hangos éljenzés közepette fogadták el bocsánatkérését. Benedek elmorzsolt pár kóbor könnycseppet a szeme sarkában, annyira meghatódott.

 Most minden olyan más volt. Valahogy sokkal jobban érezte magát, mint korábban bármikor. El sem akarta hinni, hogy ennyit jelent békességben lenni másokkal. Hogy ettől az elhatározásától minden megváltozott körülötte. Hatalmas mancsával újból letörölt egy kövér könnycseppet, de már cseppet sem bánta, ha a többiek meglátják, hogy elérzékenyült. 

Bérczi Bea