Ki a bölcsebb?

Ki a bölcsebb?.

Ki a bölcsebb?

 Egy erdei séta alkalmával a test részei heves vitatkozásba kezdtek. Hosszú ideje ment már a marakodás azon, hogy ki legyen közülük a vezető, kinek a szavára hallgassanak a többiek, ám most még a szokásosnál is jobban elszabadultak az indulatok. Annyira el voltak foglalva saját igazságuk hangoztatásával, hogy szép lassan rájuk esteledett. Az erdőre sűrű köd ereszkedett, a hold sugarai már csak néhány ritkább lombú fa levelei között tudtak utat törni maguknak.

- Napnál világosabb, - szólaltak meg a lábak, - hogy itt és most dűlőre kell vinnünk a dolgot. Nem halogathatjuk tovább a döntést, különben itt éjszakázunk étlen-szomjan az erdőben. Meg is ragadjuk az alkalmat, hogy ismételten elmondjuk, nálunk jobban senki nem alkalmas a feladatra. Minden teher rajtunk van, mi tartjuk az egész testet és csakis mi vagyunk képesek a járásra.

- Nem úgy van az! – kiáltották a kezek. Nélkülünk semmire sem mennétek. Mi tápláljuk, ápoljuk a testet, csak mi vagyunk képesek a munkára, az alkotásra. Teljesen nevetséges a lábak felvetése, hisz  képtelenek lennének az irányításra. Ha rájuk bízzuk magunkat, abból semmi jó nem származik.

- Ti teljesen el vagytok tévedve kedveseim! – kezdte mondandóját kimérten a fej. Bárki ránk néz, láthatja, hogy a fej van a test csúcsán, ezért nem képezheti vita tárgyát, hogy nekem kell vezetnem a testet. Nálam van a látás, csak én vagyok képes a gondolkodásra. Hogyan képzelhettétek egy pillanatra is, hogy rajtam kívül bármelyikőtök is megbirkózna egy ekkora feladattal?

 Hiába azonban a hangzatos beszédek, megegyezni most sem tudtak. Szerencsére abban mind egyetértettek, hogy itt már nem babra megy a játék, mielőbb meg kell egyezniük, ha ki akarnak jutni az erdő mélyéről. Megállapodtak hát, hogy az első útjukba kerülőre bízzák a döntést, akárki legyen is az. Nem kellett sokáig várakozniuk, egy nagy reccsenés után az egyik fa irányából, nyúl bukkant elő, és öles léptekkel közeledett feléjük.

- Szia, Nyuszika! – szólította meg kedvesen a fej. Kérlek, tegyél igazságot közöttünk! Évek óta nem tudjuk eldönteni, hogy melyikünk irányítsa a testet. Véleményed szerint ki a legalkalmasabb erre a feladatra?

A nyúl egyik kezével megvakargatta a füle tövét, másikkal pedert hármat – négyet a bajszán, majd így szólt:

- Ezt komolyan tőlem kérdezitek? Hát nem világos számotokra az, ami majd kiszúrja a szemeteket?

Mielőtt bárki is szóra nyithatta volna a száját, a nyuszika sarkon fordult és mérföldes ugrásokkal eltűnt az erdő sűrűjében.

- Micsoda szemtelenség! – elégedetlenkedtek a lábak. Nem is értem hogyan gondolhattunk, hogy egy ilyen ostoba, szeleburdi állat fog segíteni rajtunk.

Alig fejezte be a mondandóját, a hold sugarai megvilágították a tisztást, ahol éppen egy őzike rágcsálta a zsenge hajtásokat. Óvatosan az állat közelébe lopakodtak, s mikor az észrevette őket, megszólították.

- Légy üdvözölve drága barátom! Eltévedtünk, fázunk, éhesek vagyunk és el is fáradtunk már nagyon, de mégsem tudunk megegyezni abban, hogy ki irányítsa a testet. Szeretnénk, ha elmondanád, te mit gondolsz erről.

- Hogy én mit gondolok? – kacsintott egyet huncutul az őzike hatalmas barna szemével. Hát csak azt, hogy nagyon sokat kell még tanulnotok bölcsességről, szerénységről. Azzal hátat fordított, s mint aki jól végezte dolgát, elsétált.

 A test részei teljesen tanácstalanok voltak. Elkeseredésükben már vitatkozni sem volt kedvük, lerogytak egy hatalmas tölgyfa tövébe és vártak, hátha valami csoda történik. A szemekből vaskos könnyek ereszkedtek alá a hidegtől kipirosodott arcon, amikor hangos szárnycsapások hasítottak az éjszakai erdő csendjébe. Rövid időn belül egy hatalmas bagoly körvonalai rajzolódtak ki, amint a tölgyfa legalsó ágán rendezgeti repüléstől összekuszálódott tollait. Erőteljes huhogásokkal megköszörülte a torkát, s meg sem várva, hogy az idegenek megszólítsák, beszélni kezdett.

- Egy ideje figyeltelek benneteket a szemközti fáról. Mindent hallottam és láttam, és nem tudom elhinni, hogy ennyire ostobák vagytok.

- Miért sértegetsz bennünket? Ha olyan bölcs vagy, amilyen a híred, akkor egy szempillantás alatt igazságot tudsz tenni közöttünk.– vágott vissza gúnyosan a fej.

- Órák óta itt veszekedtek, nem törődve azzal, hogy zavarjátok az erdő nyugalmát. El sem gondolkodtatok azon, amit azok mondtak nektek, akiktől segítséget kértetek. Mit gondoltok, miért éppen azt mondták, amit mondtak? Hogy lehet, hogy csak ti nem vettétek észre azt, amit rajtatok kívül már mindenki lát? Segítek hát nektek! Amíg ti önmagatokkal voltatok elfoglalva, addig egy részetek szép csendesen ugyan, de folyamatos jeleket küldött nektek. Önzőségetekben szemetek vak volt, fületek süket. Pedig a szívetek ta-tam, ta-tam verte a ritmust, hogy vegyétek már észre. Olyan erős fénnyel világított, hogy az erdő összes lakója látta, csak ti nem. Remélem, eleget tettem a kéréseteknek, és mostanra világossá vált számotokra a hőn áhított válasz.

  Aztán amilyen hirtelen tűnt fel a bölcs bagoly az éjszakában, olyan hirtelen vált alakja köddé.

 A test részei meg sem bírtak szólalni szégyenükben. Kaptak leckét rendesen, egyikük sem tudott tiltakozni a szárnyas szavai ellen. Ahogy így magukba néztek és belátták önzőségüket, makacsságukat, egyszerre csak elkezdték hallani a hangot:

- Ta-tam, ta-tam, ta-tam! Gyertek utánam, mutatom az utat!

Pár pillanat múlva pedig egy erős, simogató fény világította meg az erdőt. A szív volt az, akire egészen idáig nem figyeltek. A szemek már láttak, a fülek hallottak. A szív haza vezette őket, s mégsem hirdette dicsőségét, nem követelt elismerést magának, csak csendben tette a dolgát.

 Ettől az emlékezetes estétől kezdve a test részei közül már senki nem akart vezető lenni. Rábízták magukat a szívre. Megtanulták a leckét. A vak ne akarjon vezetni világtalant, mert a végén mindketten a szakadékba esnek.

Bérczi Beáta