Jázmin


https://webshop.meskete.hu

Egy csodaszép napsütéses májusi reggelen született meg Kiscica. Jobban mondva, akkor még egy fekete gombolyagnak látszott inkább. Csak napokkal később, mikor tágra nyitotta két kíváncsi, aranysárga szemét, és útnak indult a nagy ismeretlen felé, akkor tűnt ...

Kép forrása: Werling Ildikó https://www.facebook.com/werlingildikoakvarell

Egy csodaszép napsütéses májusi reggelen született meg Kiscica. Jobban mondva, akkor még egy fekete gombolyagnak látszott inkább. Csak napokkal később, mikor tágra nyitotta két kíváncsi, aranysárga szemét, és útnak indult a nagy ismeretlen felé, akkor tűnt fel, hogy a gombolyag nem más, mint egy apró cicakölyök. Napjait eleinte legszívesebben Cicamama puha hasán töltötte. Befészkelte magát, és itta, itta, csak úgy falta a finom, éltető tejecskét. Mikor már a fogai kibújtak, s mint egy tűhadsereg sorakoztak fel apró szájában, akkor kezdett felfigyelni a körülötte zajló sűrű, zümmögő, zizzenő, röppenő világra. Nagyon kíváncsi cica volt, minden érdekelte, ami mozdult körülötte. Ilyenkor a levegőbe szökkent, majd ugyanabban a pillanatban már rajta is volt azon a mozgó valamint. Hogy mire vetette rá magát, azt sokszor ő sem tudta, így előfordult, hogy fájó orral futott odébb, ha épp egy méhecskét zavart meg dolgavégeztében. Az emberekről nem sokat tudott. Csak annyit figyelt meg belőlük, hogy nagy lábuk van és erős zajokat csapnak. Ilyenkor mindig megijedt, és gyorsan fedezéket keresett. Cicamama csitítgatta olykor-olykor, lám ő sem fél az embertől, jól megférnek egymás mellett, és tőle származik a napi betevő falat. Hát szép lassan hozzászokott Kiscica is az együttéléshez, és ha szépen szóltak hozzá, egyre bátrabban közelített a ház embereihez.

Így telt el Kiscica életének első két hónapja. Nyár volt, a Napocska sokat mosolygott le rá, s mindenfelé körös-körül pezsgett az élet. Már az éjszaka nagyasszonyával, a Holddal is megbarátkozott. Ha napközben el is fáradt néha, és pihenni kényszerült a hűvös pince lépcsőjén, estére újult erővel vetette bele magát a kalandozásba.

Egy napon azonban furcsa dolog történt. Épp egy nagy fehér pillangót kergetett, s már ugrásra készen lapult a selymes fűben, mikor motor zúgása zavarta meg figyelmét. Emberek jöttek be a kertbe. Egy mély hangú, nadrágos, nagy lábú, és egy valamivel kisebb, szelídebb hangú. Nevetgéltek a ház lakóival, majd szólítgatni kezdték őt. Elősietett a leshelyéről, és kíváncsian várta, mi fog történni. Abban reménykedett, hogy ezek az ismeretlenek talán valami finomságot hoztak neki, mert már előfordult máskor is, hogy a szomszédos kertből megkínálták az ott lakó idegenek sajttal, sőt kolbásszal is. Lelkesen nyávogott egyet, és a gazdasszony lába köré tekeredett. Ekkor az asszony felemelte, és átadta az idegen kézbe. Nem maradt ideje felocsúdni, tiltakozni, kiszabadulni, de még Cicamama könnyes szemeit sem láthatta, aki végignézte mindezt, hiszen az a kéz betette a zúgó motorba egy kosárba, és ezzel végeszakadt mindennek. Mindennek, ami eddig a biztonságot, a kalandozást, a vidám ugrándozást jelentette. Nem tudta, mibe csöppent bele hirtelen, csak azt, hogy ez egy új és rossz dolog, és semmi más nem jutott eszébe, csak keservesen zokogott. Cicamama persze előre tudta, hogy ez fog történni. Egyetlen gyermekét sem látta felcseperedni, nem tudta, hogy élnek, etetik-e, szeretik-e őket, van-e puha fészkük, és megmaradt-e vidám jókedvük. Hallott már olyan macskákról, akik kint élnek az erdőben a többi állattal együtt, távol az emberektől, s ott senki sem ragadja el tőlük a kicsinyeiket. Dehát ő egyedül sosem mert belevágni a nagy útnak, és a kandúrok, akik udvarolni jártak hozzá, mind egytől-egyig elkényeztetett házificsúrok voltak, akik többre értékelték az ételmaradékokat, és a kamra melegét, mint a szabadságot.

Kiscica sokáig utazott abban a berregő, zörgő-morgó hodályban, mígnem egyszer csak elült a zaj és kinyílott az ajtó. A kéz, aki betette oda, most kivette őt a kosárból, és egy új kertben találta magát. Sokkal kisebb volt, mint ahol ő született, de azért itt is volt zöld fű és néhány öreg fa is állt az udvaron. A motor ismét felzúgott, és azok, akik őt idehozták, máris magára hagyták. A házban idős gazdasszony lakott, a hangja éppolyan lassú volt, mint a járása. Szólt valamit, aztán egy kis tányért tett a kamrába, s megtöltötte tejjel. Kiscica sejtette, hogy ez lesz az új otthona, s ez a botos gazdasszony lesz az ő gazdája. Cicamama gyakran mesélt neki a gazdákról, hogy tudniillik minden cicának van ilyen. De ő nem gondolta azt sosem, hogy nem osztozhatnak meg egy gazdán. Most pedig, hogy elárvultan bámulta a tejestányérkáját, arra gondolt, micsoda igazságtalanság, hogy őt senki nem kérdezte meg, vajon akar-e másik gazdát. Jó volt neki a régi, aki otthon volt, akinek Cicamama szót fogadott, és minden bizonnyal ő is így tett volna később, amikor már nagy cica lett volna.

Nagy szemeivel vizsgálta ez az aprócska teremtés a nálánál sokkal-sokkal nagyobb új gazdát, de nem sok ideje volt az ismerkedésre, mert az asszony magára hagyta. Kiscica olyan egyedül érezte magát ebben az ismeretlen világban, hogy eszébe sem jutott benne szétnézni. Minden kíváncsisága ottmaradt régi otthonában, legalábbis e percben így érzett szegény. A gazdasszony ritkán fordult meg az udvaron, csak ennivalót hozott ki néha. Kiscica másnapra felbátorodott annyira, hogy kicsit távolabb merészkedjen a kamrától. Ekkor vette csak észre, hogy rajta kívül más állatok is élnek ebben a kertben. Nem is olyan messzire volt egy elkerített udvarka. Könnyűszerrel átmászta a kerítést, és szétnézett, miféle népség lakik errefelé. Szárnyas jószágok voltak, akik jövetelére sürgölődni kezdtek. Körégyűltek, és furcsán rikoltoztak. Kiscica egy szót sem értett ebből a zűrzavarból, de úgy tűnt neki, hogy ebben a kis udvarkában senki nem látja szívesen. Szomorúan ballagott vissza kis vackába. Aznap már nem is mozdult ki onnan. Hamarosan azonban eljött az újabb reggel, és Kiscica valami ismerős hangra lett figyelmes. Kidugta kis fejét a kamraajtón és fülelni kezdett. Zümmögés, édes zümmögés! De jó végre ismerősökkel találkozni! - kiáltott fel boldogan, amikor is egy óriási méhcsapat vonult el a kert felett. Szomorúságáról egészen megfeledkezve ugrándozott, és utánuk iramodott. Nemsokára kacagó jókedve lett. Bukfenceket vetett, vágtázott, a levegőbe szökkent, és boldog nyávogásba kezdett, ahogy csak a torkából kifért. A nagy vidámsága közepette észre sem vette, hogy egyre távolabb került gazdája kertjétől. Igaz, nem volt az nagy kert, és a kerítés is olyan régi és ócska volt, hogy nem csak egy macska, de bárki emberfia könnyedén átléphetett rajta. Mégis, Kiscica megszeppenve nézett körül, mikor egy hosszú vágtázás végén ismeretlen házat pillantott meg. Hirtelen véget vetett a mókázásnak, tágra nyitotta óriás aranysárga szemeit, majd komoly fejbólintásokkal vizslatni kezdte a házat. Kíváncsi természete nem hagyta nyugodni, így a hosszas mozdulatlanságban töltött megfigyelés után úgy döntött, közelebb merészkedik. Óvatosan közelített. Végigszaglászta az útjába kerülő fűszálakat, bokrokat, hogy megismerje a visszafelé vezető utat. Némán szedte egymás után puha kis tappancsait, miközben figyelme végig az egyre közeledő ismeretlenségre szegeződött. Amint átlépett a kerthatáron, csodálatos látvány tárult elé. Egy üde zöld, burjánzó, virító területre érkezett, telis-tele fával, bokorral, pázsittal, illatozó virággal és egy aprócska házzal. Kiscicának tetszett ez a látvány, mindjárt el is képzelte, micsoda kalandokban lehetne itt része. Ámult és ábrándozott, és közben észre sem vette, hogy egészen bemerészkedett a kertbe. A selymesen puha, üde fűben hempergőzött éppen, amikor hangokat hallott. Felriadt, és a hangok irányába figyelt. Egy ember lépett elő a ház mögül. Kiscica nagyon megrémült, és nekiiramodott, ki a kertből, amerről érkezett. Az ember azonban szólongatni kezdte. Szelíd hangja kedvesen csengett Kiscica füleinek, s hirtelen kelt bizalmat ébresztett benne. Megfordult, az idegen irányába nézett, és tüzetesen szemügyre vette. Ember volt, azt azonnal felismerte, s ahogy nézte, végigmérte, felismerte azt is, hogy ez nem az a nagyhangú, nagylábú fajta, akiktől gyakran félni szokott, s nem is olyasféle, mint újdonsült gazdasszonya. Cicamama gazdája jutott eszébe, akihez ő is néha odasomfordált, ha cirógatásra vágyott. Ez az emlék felbátorította, és lassú, óvatos mozdulatokkal az ember közelébe lépdelt. Az gyengéden magához vonta és felemelte Kiscicát. Simogatta, szólongatta, vakargatta, s Kiscica oly jól kezdte magát érezni, mint ahogyan már nagyon régen. Boldog dorombolásba kezdett, s vette a bátorságot egy kis hízelgésre. Újdonsült pajtása egyszercsak lépett néhányat, s Kiscica ekkor észrevett még egy embert. Ez nagyobb volt és mélyebb hangú. Kicsit félve húzta össze magát a kézben, ami szorosan tartotta, s nyugtatóan simogatta. Közelebb lépett az ember, és átvette Kiscicát az ő kezébe. Éppoly kedves és bizalmas kéz volt ez, mint az előbbi, és Kiscica egyszeriben nagyon jól érezte magát. Nemsokára ételt és tejecskét kapott, és annyi kedves szólongatást, amennyit még sosem hallott. Sokáig nem ment haza öreg gazdasszonya házához. Annyi érdekes látnivaló és izgalmak tarkították e kis ház környékét, hogy Kiscicának sok idejébe telt az ismerkedés. Megtanulta, hogy kell fáramászni, igaz, lefelé már segítségre szorult, aztán megtanult lepkét fogni, akik ugyan mind kireppentek kis mancsai közül, de semmi sem csüggesztette el. Emberpajtásai mindig a közelében voltak, ami biztonsággal töltötte el. E hosszú, jókedvű napnak az esti sötétség vetett véget. Az emberek behúzódtak a házba, de mielőtt magára hagyták Kiscicát, mindketten megsimogatták. Hazasietett, az udvar és a ház már csendes volt, behúzódott a kamra mélyére, és boldog fáradtsággal aludt el.

Másnap kora reggel a kamrával szomszédos udvarka lakóinak rikácsolásaira ébredt. Nyújtózott egy hatalmasat, minden porcikáját megfeszítette, és nekiindult körülnézni. Megízlelgette, amit gazdája tett a tányérkájába, evett belőle néhány falatot, aztán odébbállt. Nem telt bele sok idő, mire felismerte, hogy ezen a környéken nem várnak rá érdekes kalandok, ezért határozottan átballagott a szomszédos kertbe. Felkereste a már ismerős fákat, dombokat, fűszálakat, aztán tálkájához sietett, megitta a maradék tejecskét és az ajtó közelében elnyújtózott. Itt vált el pajtásaitól, hát itt várja meg őket, gondolta. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan nyílt az ajtó és megpillantotta az ismerős arcokat. Étellel kínálták, simogatták, játszottak vele. Jól telt az idő ebben a csodás kertben.

Így múltak Kiscica első napjai új környezetében, míg egy nap reggelén komoly elhatározásra jutott. Mivel jobban érezte magát a szomszédos kertben, úgy döntött, odaköltözik. Átkelt a régi és az új otthonát elválasztó határon, és társukká szegődött új gazdáinak. Azok nagyon szívesen fogadták szándékát, így hát megkezdődött Kiscica boldog gyermekkora. Jóformán egész nap játszott a kertben. Hamarosan kitárulkozott előtte a kert minden zegzuga. Napról-napra ügyesebbé, fürgébbé vált. Úgy szökkent fel a fára, s ugrott le róla, mintha szárnyai volnának. A lepkék többé nem nevettek rajta, inkább menekültek előle, s bizony némelyikükkel jól is lakott. Megtanulta, hogy az emberek házába nem mehet be, s ha néha mégis bekíváncsiskodott, értette, mikor kell kisomfordálnia. Egyszer kapott egy kézsuhintást, mert ráfeküdt egy virágra. Az nagyon rosszul esett neki, hosszú-hosszú időre elbújt. Sokszori nógatásra aztán mégis előmerészkedett, és boldogan békülgettek.

Előfordult, hogy gazdáik magára hagyták, elmentek a kertből. Ilyenkor egész messzire elkalandozott. Egész álló nap játszott, vadászgatott, lopakodott, leskelődött a környéken. Egyik nap sürgés-forgás volt az udvaron, gazdái ide-oda mozogtak. Nyugalmasabb helyet keresett magának, bement a fáskamrába. Felmászott a farakás legtetejére, kényelmesen elhelyezkedett, és pihent. El is aludt, s mire felébredt, már sötétedett odakint. Feltápászkodott, leugrott a földre, s ment az ajtó felé. De az ajtó csukva volt. Kiscica megrémült, mi lesz most vele. Sokáig sírdogált keservesen, de senki sem jött érte. Behúzodott a farakásba, és lassan, bánatosan elaludt. A Napocskával együtt ébredt, gyorsan az ajtóhoz sietett, de ugyanazt látta, mint az este. Sírdogált egy keveset, aztán megunva bánatát elindult játékot keresni. A kis kamra tele volt régi bútorral, szerszámokkal, volt benne tűzhely és egy hatalmas farakás. Kiscica mindet megmászta. Végigjárta a kamra minden szegletét, megkergetett néhány pókot, megszaggatta a terítő rojtjait, hagymákkal labdázott, és még ki tudja mi mindennel játszott. Megint eljött az este, és Kiscica megint elszomorodott. A játék során egészen megfeledkezett éhségéről, de most, az éjszaka csöndes magányában bizony meghallotta korgó gyomrát. Éhesen és bánatosan szenderedett el. Másnap megint sírdogált az ajtó előtt, de nem nyílt ki szegénynek. Lassan telt a napja, nem volt kedve sokat játszani. Így esteledett rá ismét. Egyszer csak ismerős motorhangot hallott, és fény szökött be a kamra apró ablakán. Felugrott a párkányra, és figyelni kezdett. - Megjöttek! - kiáltott, és örvendezve kopogott ki az ablakon. A jól ismert hangok egyre közeledtek felé, zörgött az ajtó, és hirtelen kinyílt. Hatalmas öröm fogta el, leröppent az ablakpárkányról és egyenesen gazdasszonykája karjaiba vetette magát. Ó, micsoda boldogság szállta meg, hol egyik, hol másik kéz ringatta, cirógatta, ő meg csak tűrte kacagva. Ettől a perctől kezdve igaz barátságot fogadott gazdái felé, akik megmentették őt a magánytól.

Boldog békességben telnek napjai azóta is. Gazdái Jázminnak szólítják, amire néha-néha már felfigyel. Szívesen mesélnék tovább e kedves teremtésről, de nekem most el kell mennem. Lassan beköszönt az ősz, és a barátaim meg én nekiindulunk a hosszú útnak dél felé. De tavasszal visszatérek ide, és pontosan erről a drótzsinegről fogom ismét szemlélni kis barátomat, Jázmint.

Venczel Tímea, meseíró

Ezt a mesét írta: Venczel Tímea meseíró

Venczel Tímea vagyok. Óvónéni anyuka szárnyai alatt növekedve dalok, versek, mesék szötték át a gyerekkoromat. Magam is próbálkoztam akkoriban verseléssel, de az írás szele a húszas éveim elején csapott meg igazán. Meseírásra a környezetemben élő gyerekek és a természet ihletett. Gyerekeknek szánt verseim múzsái elsősorban a lányaim, azonban ha széthúzom a függönyt és kitekintek a világba, komolyabb hangulatú vers...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!