Józsefvárosi csoda

Józsefvárosi csoda.

Az esőben átöltözik Józsefváros. A lakkcipősök kordbársony nadrágja alulról teljes pompában színt vált, elsötétül. A Práter utca 11. szám alatt bőrövvel átkötött könyvek hevernek a latyakban, üveggolyókba ütköznek a cseppek, a víz tükrébe egy aktatáska homályos árnya vetődik, de nem ázik el – mivel bronz az, amiből a Pál utcai fiúk szobra készült. A nagyobbik Pásztor is ott áll, mellette a kisebb, Nemecsek, Kolnay és Weisz pedig játszanak.

Ahogy leereszkedik az ég függönye, elmosolyodnak az emberek, kék s barna szempárok fürkészik az utat, majd összefutnak, s meglátják, kivel járják majd be azt. Egy felszántott arc alatt friss mezei gondolat – mintha gondolatolvasó lenne, vagy lehet, hogy visszaemlékezik? Rákacsint a fiatalokra. Összefonódik két térképpel átszőtt kéz, a vonalak pontosan rajzolják mindazt, ahová együtt mentek, közösen éltek meg.

A porcukorral szórt ég alatt a budapesti Szent József plébániatemplom harangozza az éjféli 12 órát. Első kongatásra a szél megperdíti az aszfaltot borító zörgő leveleket. A másodikra ezernyi lámpás világítja meg a bokrokat, a harmadikra az ágak reccsennek, ropognak. A negyedik kong, minden nesztelen, fagyott. Ám karimás sapka alatt kék szempár kezdi fürkészni az éjt. Ötödik, hatodik, hetedik, villany már egy házban sem ég. Nyolcadik, színes üveggolyók pattannak, s egy fiú elégedetten mosolyog. A néma csendben a harangszó zúg, s a tizenkettedik ütésre – íme – egy harmadik mosoly is kirajzolódik. Felülről nézve mintha három süni szövetkezne, ahogy egymás vállát átfogva elindulnak az éjszakába. Nemecsek, Kolnay, Weisz, mint minden este, felébrednek, s indulnak felfedező útjukra.

A kormos gyermeklábnyomok a terrakotta tetőkre díszítősort nyomtatnak, a kéményekből kikandikáló fejtetők fekete maszkot húznak. Ereszeken csúszdáznak, lámpaoszlopról fejjel lefelé látják a világot. Majd visszafordul a föld, s ruhaszárító köteleken egyensúlyoznak.

Ablakokon csusszannak át iskolákba, buta gyerekek börtönébe, okosak palotájába és felnőttek munkahelyébe. Lépcsők futnak lábuk alatt, kulcsok fordulnak a zárban, s papírkavalkád forgószelében kezeik kék s piros tintát ragadnak. A rossz dolgozatok szégyenükben megjavulnak, a karók meggörbülnek, a kettesekből hattyúk lesznek s elúsznak, a hármasok szégyenükben eltűnnek, a négyesek még beleférnek, hacsak nem az ötösökkel keverednek, mert akkor eltűnhetnek. Jeles és kitűnő lett újra a sok diák, nem rontott átlagot az osztály.

Már hajnalodik, elpirul a horizont, és egy piros esőkabát kapucnija alól egy hajfonat kandikál ki, egy harisnyás kislány, Mila, macskaköveken ugrál. Hirtelen valami neszre lesz figyelmes, perdületében megdermed, barna szivárványhártyájában pupillája kíváncsian fürkészi az utcákat. Egy árva lelket sem lát. Nem hisz a fülének, egy vékony hang szól, tenor aláfestés bolondítja cintányér nevetésével. Az utcák magányosan állnak, a szélesebbekben és a keskeny utvákban egyaránt csak a szél süvít, és a hely kong az ürességtől. Közvetlenül mellette csak a Pál utcai fiúk szobra áll magányosan. Mit hallhat vajon? A képzelete játszik csak vele? Elhatározza, hogy ennek bizony utána kell járnia.

Távcsövet kötöz az övéhez, szoknyája korcaiban gumimacik bujkálnak, zsebeiben már nem a pénz csendül, hanem a francia drazsé, hóna alatt egy párna lapul, másik kezében pedig kedvenc könyve.  Így megy fel a negyedikre, egy kiadó ház erkélyére. Leült a vánkosára, a drazsés csomagnak nagyra nyílik a szája és így vár az emlékművek csodájára.  Ám mielőtt éjfélt ütne az óra, lehúzza a fejét az álom, a nagy izgalomtól elszenderül, és reggel csak a csalódást dörzsöli ki szeméből.

Nem, nem hagyhatja ennyiben, másnap az este újra törökülésben találja a teraszon. Monotonon jár az óra, kattan minden másodpercben, majd egyre messzebbről és egyre lassúbbnak hallja, a bakancsa már a parkettán hever, s lábujjhegyei összekunkorodnak, amint fel-felnevet messzi álomországban.

Hibáiból harmadnapra tanul. Perdülnek a loknik, roppan a padló, fésűjébe torkaszakadtából énekli a refrént, képzeletében konfettiben, csillámporban úszik a színpad, a közönség megőrül fantasztikus hangjától…. KRRRRR… kedvenc számát durván félbeszakítja az éjfélre beállított ébresztő. Rohan az ablakhoz, majdnem elbotlik, szeméhez szorítja a távcsövet. Tátva marad a szája, majdnem elejti a távcsövet, nem hisz a szemének.  Nemecsek szőke hajába belekap a szél, majd Weisz és Kolnay szempillái rezdülnek. Mila cipőfűzője a földön csíkot húz, miközben a lépcsőkön az árnyak után ered. Ám a fiúk túl gyorsak, s köddé válnak.

Mila gördeszkájával hasítja a levegőt, a kerekek, mint a szélvész fordulnak, plezúros térde izgatottan remeg. Végre valahára nagy nehezen utoléri őket. Szégyellős mosolyok, majd egész fogsorok villannak elő a 4 csodálkozó szempár alól. Bemutatkoznak egymásnak, és innentől kezdve minden este találkoznak. Az együtt töltött idő alatt mesék, közös történetek szövődnek. Sebeikre sebtapaszok vándorolnak fel Mila segítségével, lepihennek, megragadnak, majd idővel lehullanak. A kerítésekből létrák lesznek, a kukatetőkből ugratók, a betonból láva ömlik, lábujjhegyen mennek át egy ideiglenes hídon, pázsit borítja a képzeletbeli szörny hátát, s a gyerekeket megkergeti.

Elszáll a nyár és a késő őszi időben elszállnak már a gólyák, fészkeik szomorúan tátonganak, a napsugarak lazítanak. A telihold udvarán túl parázsló csillagok, majd mint vízesésen tündöklő szikrák lehullanak az égbolton. Buzgó nebulóink éjfél után a lányka iskolájának kémia szertárában kotyvasztanak. A Budapesti Fazekas Mihály Gimnázium boszorkánykonyhájában füstfelhőkben gomolyognak a következő esték, a borszeszégő lángja irigyen sárga, mérgesen téglavörös, szomorúan ibolyába lábad, majd zöld a féltékenységtől. Katonaként sorban áll a nátrium, tiszteleg a kalcium, hasonlít hozzá a kálium, a réz pedig a sor végén zászlót lenget.

Majd felmásznak a tetőre, Józsefváros végtelen vásznát nézik, az üvegcsében a bíró a fenolftalein indikátor, a nagyobb tubusban az elítélendő kálium hidroxid. Józsefváros feliratban szórják ki a vegyszert, rá cseppekben adagolják a folyékony igazság szérumot. A szó a tetőn pirosan világít, lúgossá lett ítélve. 

„A vörös ingesek miért nem ébrednek fel? Játszhatnánk hatan mint egy fél tucat?” – szól Mila csengő hangja.

Senki sem tudja a választ, de abban egyetértenek, hogy minél többen játszanak, annál jobban telik az idő. És megfogadják, hogy mostantól ezzel foglalkoznak, ez lesz a közösen töltött idő legfőbb célja.

Mila másnap izgalommal teli nyitja ki a kémia szertár ajtaját kémia tanárát keresve.

Albert tanár úr fehér köpenye alatt a sok tudomány megbújik. A szája sarka, ha meggörbül, a segítőkészség és a kedvesség kibújik. Szemüvege kémia dolgozatot javítva sok csodát látott már, de ilyen kerekre még ahogy mondaná ,,hólyag  szemei” nem nyíltak, mint amikor Mila kérdését hallja. „Kedves tanár úr! Bronzot életre kelteni savval vagy lúggal, endoterm vagy exoterm reakcióval lehet?”  A tanár úr szeme elkerekedik szemüvege mögött, de erre a kérdésre nincs se Albert-képlet, se Albert-szabály. Mila alig meri feltenni a következő kérdést: „Az elektron burkok találkozása milyen érzéssel tölti el őket majd, ha felélednek?”  A tanár úr fehér köpenyének legendás ujjában temérdek kísérlet rejlik, de erre a kérdésre nem tudja a megoldást.

Mila nem adja fel, itt valahol meg kell a választ találnia kérdésére.

A kémia labor mellett két ajtóval a biológia szobában Nagy Péter tanár úr egy csontváz mellett a diákok legnagyobb bánatára röpdolgozatot nyomtat. Mint családapa a gyermekeket kívülről-belülről ismeri, a sejtjeiktől a gondolataikig. Ezért is rejti el mondandójában az óra végén, hogy a következő találkozáskor lesz-e tudáspróba. Minden kérdésre tudja a választ, az érdeklődő nebulóknak ő a támasz. „Tanár úr, hogy lehetne a pásztor testvérek szobrát életre kelteni” – kérdezi tőle is Mila. „Szívet adni egy szobornak, hogy vért pumpáljon és tudjon vele szeretni, becsülni és örülni? Hogy dobbanjon a szépért és a jóért?  És merjen vele álmodni? Nem lehet. Sajnos én nem tudok segíteni.”

Mila utolsó reménye a 3. emeleten Földvári tanár úr, az irodalom, a lélek és az érzések szakértője. Műhelyében nincsen lehetetlen, álmok és vágyak testesülnek. A sárkányok lehetnek jók és a hercegnők rosszak, Hófehérke lehet egy boszorka és a 7 törpe óriás. A legfontosabb az, hogy mindenki lehet önmaga és boldog a maga valóságában. Amikor Mila belép, a tanár úrnak csak az orra hegye látszik ki a sok irodalmi szöveggyűjtemény mögül.

„Tanár úr, hogy lehetne a pásztor testvérek szobrát életre kelteni” – kérdezi tőle is Mila, de választ ezúttal sem kap, így lógó orral, reményt vesztetten távozik a teremből.

A kémia, a biológia ezer féle ága és még a lélek tudománya, az irodalom sem tudott segíteni a Pásztor testvéreken.

Újra matrózkék lepedő alá bújik a város. Éjfél előtt ismerős harisnyás lábak alól spriccelnek a tócsák, szomorúan hullnak cseppjei újra a koszba és a sárba. A copf hever a vállakon, nem fújja sehova a szél. Csendben, magányosan nézik a házak egymás kopár falát. Hidegen csöpög az ereszeken át a víz és üresen koppan a sokat látott aszfalton.

A két Pásztor fiú szobrot Mila szorosan átöleli. Karjai és a szobrok közt még szellő sem férkőzhet át. Fejét szomorúan egyikük vállára hajtja. Szempillái összeszorulnak, kezével erővel szorítja a fiúkat, mintha most mennének el hosszú útra, pedig még meg sem érkeztek. Mila teste kihűl, átveszi a szobrok dermedtségét, hangja szűk, épphogy torkán kifér. Egy mozdulat és egy csepp melegség, egy hajtincs rezdülése, és az ujját mintha megszorítanák. Meleg fuvallat éri feje búbját, és még egy, és még egy – a Pásztor fiúk teste életre kel, és szívük már együtt üt Nemecsek, Weisz, Kolnay szívével és a Szent József templom harangjával. 

Azóta együtt hódítják meg az estéket, és élik meg a hajnalokat, mint hat elválaszthatatlan, örök cimbora.

 S ha valaha azt suttogják a fák, zúgják a szellők a távolban, hogy Jó-zsef-vá-ros, tudd, hogy azok nem mások, mint a Pál utcai fiúk, a Pásztorok és Mila boldog kiáltásai a végtelenbe.