Könyvtári kaland

Nagy piros csatt szorongatja a virgonc copfokat. A fiú kék szivárványhártyájában villan a szembogár, ahogy a lányt követi a vastag kávé színű könyvekkel telepakolt polc mögött. A lány erdőbarna szeme végig simítja a betűket, szeret olvasni.

A nap minden reggel útnak indul a könyvtár körül, és minden délután bekukucskál az ablakokon, ahol ismerős látvány fogadja. Mila és Mika együtt bújják a könyveket. Mindig gödröcskés mosolyuktól a nap is jobb kedvre derül, és boldogságában még fényesebben süt.

Egyik reggel a virágos iskolatáskában egy zacskó Zizi zötyög a macskaköves úton a könyvtár felé. Mila az épület nehéz faajtaját sáros cipőjével tartja meg, ahogy két copfjával belibben, s az ajtó lassan visszahajlik. Karkötője hozzákoccan a folyosó ajtó üvegéhez miközben másik kezével az olvasókártya után kutat - de az nincs a szokásos helyén. A táska cipzárja szomorúan húzódik vissza, de Mila hamar feltalálja magát. A főbejáratot megkerülve a hátsó lépcső felé veszi az útját. Pirospozsgás arca háromszorosára kel meg, csakúgy, mint az izgalom, az egyre gyorsabban verő szívében ahogy szalad, szalad, hogy a kártyákat ellenőrző dauer alatti pápaszem észre ne vegye.

Eközben fent a polcok közötti sorokat plezúros térdek róják, Mika szemével a felcímkézett könyveket pásztázza. Meg-megáll, levesz egyet, belelapoz, visszateszi. Az egyik vastag mohazöld bőrkötétes könyvön megakad a tekintete. Leemeli, kicsit súlyosabb, mint gondolta, alátámasztja másik kezével is, ahogy kinyitja. Egy megsárgult, megrongált lap csúszik ki belőle, rajta kézzel írott mondatokkal és egy ábrával. Vajon mit jelenthetnek a számára ismeretlen szavak? A hóna alá szorítja a könyvet. Jó, hogy ki nem szorítja a betűket a könyvből ahogy megindul, fut, szalad, repül le a hátsó lépcsőn.

Puff! A két kis kobak a nagy sietségben véletlenül összekoccan, s még mielőtt felnéznének, már egymásra ismer a két jóbarát. A lány számára ismerős a kiskocsi illat, a fiú orrát ismerős Zizi illat csapja meg. Mika könyvéből hirtelen kicsúszik az a bizonyos lap, amely miatt nagy titokban a hátsó lépcsőn kell távoznia.

– Pont hozzád igyekeztem! – mondja Mika. - Nézd, mit találtam! Szerinted mi lehet ez? Segítesz megfejteni?

A nagy tölgyajtón már két magabiztos szövetséges diák lép ki. Kedvüket a nagy eső sem veszi el.

Estefelé a lány virágos hátizsákjában megzörren a telefon. Fontos üzenet érkezik egy kép kíséretében. Izgatottan olvassa: ,,Hali, lefotóztam a lapot neked! Holnap találkozunk a könyvtárban, és zárás után megkeressük a másik felét is!’’

Másnap Mika elsüllyeszti a szakadt, sápadt térképet tornazsákjába, és sikeresen be is csempészi a könyvtár olvasótermébe. Az első feladat egy tökéletes búvóhely keresése. Hová rejtőzzenek el, hogy záráskor ne vegyék észre őket? És utána majd merre is keressék a térkép hiányzó darabját?

A függöny mögé már a szél bújt, az asztal alá az elgurult ceruzák, a mosdóba a levegő illatosító, a fogas alá a régről ott maradt magányos, páratlan kesztyű. Ők a mesekuckó behemót babzsákjai alá-közé bújnak, melyek, mint hegyek magasodnak föléjük, és rejtik el a két gyereket.

A könyvtár parkjában felhúzzák az égboltra a teliholdat.

Katt! Katt! Katt! Kattannak a villanykapcsolók is. A pápaszem végre-valahára hazamehet unokáihoz. Lassan, fáradtan csoszog, ráncaiban szinte megáll a könyvtár csendje, majd megtörik, ahogy a kovácsoltvas kulcsot a nagy zárban elfordítja. Mila és Mika visszatartják lélegzetüket. Attól tartanak, hogy szívük olyan gyorsan ver, hogy ha nem is ugrik ki a helyéről, a nagy szívdobogás elárulja őket. De nem. Egyedül maradnak a sötétben, lassan megnyugodnak és nekiállnak a nagy munkának. Méhecskeként szállnak könyvről könyvre, úgy keresik a térkép hiányzó darabját. Csipkerózsika, Thomas a mozdony, Kisvakond, Pöttöm Panna és Harisnyás Pippi - mind mint nektár oly édes és ismert számunkra, de a térképet egyik sem rejti.

A magasan lévő polcokat vastag por borítja, bennük apró lábnyomok. Cin cin! A könyvtár ügyeletes egérőre elkezdi esti körjáratát. Útja rutinszerű, csak ott áll meg rövid időre, ahol a gondatlanabb könyvtárlátogatók morzsát hagytak maguk után. A gyerekek nem látják, a lázas kereséssel vannak elfoglalva. Hol lehet a térkép másik fele? Több órás keresés után kimerülten és csalódottan huppannak le a babzsákokra. Felnéznek, felettük egy origami madarat világít meg a hold fénye. Összenéznek, hirtelen ugyanarra gondolnak. A lány már mászik is a fiú nyakába, és ahogy a lábai a fiú mellkasán lógnak le, próbálja egyensúlyát megtartani, és igyekszik minél magasabbra nyúlni, hogy elérje az ismerős papírdarabot. Sikerül leakasztania. A fiú derekánál fogva leemeli Milát a nyakából, és már veszi is elő farmernadrágja zsebéből a ráncos térképet, de a lány már illeszti is hozzá az origamiból széthajtott lapdarabot.

A Hold megcsillan a térképek közti repedésen, s eltűnik minden.

Füst gomolyog, s a füstfelhőben ismerős dauer és pápaszem. A pápaszemek mögött nagyra nyílik a könyvtáros néni szeme, ahogy rácsodálkozik a gyerekekre. Ujjaik barázdáit szellő simítja, és a két gyűrött lapnak szárnyakat ad. A könyvtáros kezeiben az origami madár életre kel. Cikázik közöttük, nevetésben perdül meg, majd leszáll Mila vállára. A könyvtáros megszólal: - Ez a ti origami madaratok. Valahányszor be szeretnétek jönni a könyvtárba, csak álljatok meg az ajtó előtt, s ő kinyitja nektek az ajtót. Addig pedig ott fog fenn várni rátok, hogy amikor itt vagytok, és olvastok, ő is veletek szárnyalhasson.

Már más ül Pápaszem helyén a bejáratnál, de az origami madár nem porosodott be, mert Mila és Mika azóta is jár a könyvtárba, ahol újabb és újabb kalandokat élnek meg együtt.