Karolin a rongybaba

Karolin a rongybaba.

KAROLIN A RONGYBABA

• Mama! Játszhatok? – ez az első kérdése kisunokámnak, miközben karját kitárva repül felém. Megölel, mosolyog, de szeme már a csukott szobaajtót pásztázza, ami mögött, tudja, hogy ott várja a mesevilág, a babavilág.
• Játszhatsz! – simogatom meg fürtös buksiját az én Annácskámnak, aki csak erre várva már el is tűnik a szobaajtó mögött.

Utána settenkedem, mert az mégis csak az ő magánügye, hogy a polcokon sorakozó számtalan rongybabával mit és hogyan játszik, és hogyan teremti meg az ő saját, egyéni mesevilágát.

Észrevesz és behív. Leülök. Felém fordul, kezében az éppen a napokban elkészült új rongybabám, akit Karolinnak neveztem el.

• Mesélj nekem! – néz rám csillogó tekintettel. – Mesélj nekem róla! - Emeli fel hozzám Karolin babát.

És ezt a kérését még akkor sem lehet visszautasítani, ha soha előtte nem meséltem még senkinek a babáimról.

Karolin egy esős délután érkezett a rongybabákhoz. Új volt még. Minden új volt rajta: a ruhája, a haja, a tiszta arcocskája.

Szépen odaállították a polcra, a többi baba közé. Pontosabban Julcsi és Marcsi a két ikerlány baba közé. A lányok már alig várták az estét, hogy végre kifaggathassák az új jövevényt. Mert este, amikor a ház végre nyugovóra tért, akkor kezdődött az igazi élet rongybabáéknál

• Hogy hívnak?
• Mikor készültél?
• Mit szeretsz?
• Jó itt?

Záporoztak a kérdések felé. Ő azonban mogorván húzta össze magán kabátkáját és csak ennyit mormogott az orra alatt.

• Karolin, és hagyjatok békén!

Döbbent csend lett! Nahát! Milyen kellemetlen egy figura. Pedig a rongybabák mind kedvesek, puhák, szeretnivalóak. Mind egytől-egyig.

• Nahát! De fura vagy. – szólt le a felső polcról Peti bohóc. – Pedig a rongybabák mind kedvesek és szeretnivalóak. Mind, egytől-egyig.
• Nahát! Akkor jól nézzetek meg, mert én leszek a kivétel! Aztán ha megnéztetek, hagyjatok békén! – szűrte a fogai között Karolin a szavakat, majdlelült a polc szélére és unottan lóbálni kezdte a lábát.

A levegő megfagyott. Vége lett a vidámságnak, és a máskor nagyhangú, táncos, kacagós estéből kínos, kellemetlen, csoportban-sutyorgó valami lett. Hirtelen senki sem érezte jól magát, és bár megpróbáltak tudomást sem venni az új jövevényről, mégsem lett jobb a hangulat.

Végül Ildi baba, a háziasszony, piros fejkendővel, penderült mellé összeszedve bátorságát.

• Mondd meg! Neked meg mi bajod van? Miért vagy szúrós, mint egy sün?
• Hagyjál te rongycsomó!

Mindenki felszisszent! De Ildit nem közönséges rongyból varrták, benne volt elég öltés és kitartás. Nem hagyta magát!

• Ha már itt tartunk, ezzel például mi bajod van? Hisz te is rongyból vagy, akár csak itt valamennyien.
• Utálom.
• Utálod? – Hördültek fel az ikrek.
• Utálom – erősködött tovább Karolin. – Ha tudni akarjátok, ez nem jó! – és már kiabált! – Ez igenis fáj és szúr, és bök, és állandóan…

Döbbenten álltak. Nem értették. Karolin pedig könnyes szemmel hadonászott.

• De mi fáj? És mi bök? – Kérdezte Ildi
• Nem tudom – roskadt le Karolin – Itt, meg itt, meg itt… - mutatott minden felé a ruháján. – De hagyjatok! Lehet ez a rossz bennem, és kész!
• Ez nem így van, hisz te is egy kedves rongybaba vagy, mint mi, csak még nem hiszed el magadról – ment oda hozzá Julcsi, az egyik iker lány, és kedvesen megsimogatta, azaz csak megsimogatta volna, mert feljajdulva húzta el a kezét Karolintól, és könnybe lábadt szeme. – Engem is megszúrtál!! De miért?
• Nem tudom! Ilyen vagyok! Szúrok és fájok! Úgyhogy el innen! Nem baj, ha egyedül leszek! Jobb lesz nekem és nektek is!
• Badarság! – jött ekkor közelebb a bölcs Piri néni – Badarság! – Gyere csak ide gyermekem! – De aztán meg sem várva Karolin reakcióját ő maga tipegett oda. Csak ránézett, megpörgette és HOPP – már ott is volt a kezében. Ott fénylett egy csillogó gombos tű! – Ezért szúrtál, te buta gyerek – mondat  aztán Piri néni szelíden, és csöndesen megölelte a zokogásba kitörő Karolint. – Most már nem lesz baj! Csak ott felejtettek a kisördögök benned egy gombostűt! De meglett! És már nem fogsz szúrni, és fájni soha többet, ahogy egyedül sem leszel soha már!

Mindenki kacagott, ujjongott és örült. Körbejárták Karolint úgy vigasztalták. Ő pedig bocsánatot kért viselkedéséért.

Befogadták. Soha akkor vígasság nem volt még a rongybabáéknál mint aznap éjjel.

Honnan tudom?

Hát onnan, hogy másnap reggel még a zongora tetejéről is hiányzott a terítő és lent hevert a földön, pedig minden ablak szorosan zárva volt!

• Köszönöm! – mondta a kisunokám ragyogó szemekkel, és még szorosabban ölelte magához Karolint az új rongybabát és futott játszani.

Később  láttam, ahogy a fülébe súgja a babának. – Én is szúrok ám néha, és nekem is vannak ilyen gombostűim, de addig jó, amíg akad egy jóbarát, aki kihúzza ezt az emberből. Nem igaz?

És most rajtam volt a sor, hogy könnybe lábadjon mind a két szemem.