Kelep újra itthon!

Kelep újra itthon!.

Tél volt, talán február közepe, vagy vége lehetett. A ködösen kéklő, magas, csipkés bércek ormain fehér hó tündökölt. Fölötte szállt kecsesen, a Róka család gólyája. Hosszú, fehér nyakán ült a feje, rajta két mosolygós szempár, büszkén felszegett narancsos, hosszú csőrrel. Ott szárnyalt hófehér szárnyaival a fellegek alatt gondtalanul.

– Végre újra itthon vagyok! - gondolta magában. – Ismerős a táj, a szép, hófedte hegyek, a Balaton, az Alföld, a Tisza. Ez az ország, az én hazám a legszebb a világon! - vélekedett büszkén, s egyre jobban dörömbölt a szíve a boldogságtól. - Hosszú és fárasztó utat tettem meg. Minden évben ugyanabba az irányba haladtam. Ha az időjárás nem volt kedvező és véletlen emiatt letértem volna róla, akkor nem találtam volna vissza szeretett, szép hazámba. Így járt az egyik útitársam. Ő egy új helyen kötött ki. Nekem most is szerencsém volt. Jaj, de megéheztem! Itt egy folyó, a Duna, biztos akad a partján valami élelem, ráadásul szusszanhatok is egy csöppet. – Így is tett, aztán folytatta az útját. Hamarosan megérkezett.

– Nézzétek, hazaért Kelep! - kiáltották és közben majd kibújtak a bőrükből a kis rókák. A hírre a szülők is kiszaladtak a házból. – Szervusz, Kelep! De jó újra látni! – üdvözölték mindannyian. Még épp hogy megpihent a fészekben, amikor máris sietősen javítgatni kezdte. Szénával, szalmával, tollakkal bélelte jó puhára a fészkét Kelep. Telt, múlt az idő. Eltelt a február, a március is a végéhez közeledett, amikor megérkezett fáradtan, elcsigázottan a hosszú úttól a tojó is. Boldogan üdvözölték egymást. Olyan jó volt nézni őket! Telt- múlt az idő. Igazi tavasz lett. Csodálatos virágok nyíltak. A legszebbeken a gyémántcsengettyűk lengedeztek, s csilingeltek, ha valaki éppen arra járt. Már a tojó is lerakta tojásait, hét szép tojást. Az egész róka család összebarátkozott Keleppel. Ámulva hallgatták történeteit a hosszú vándorútról:

- Nyár végén együtt indultunk útnak, csapatokban a társaimmal. Kelet felé repültünk. Nappal vonultunk, és amikor csak tehettük, ráültünk a meleg levegőre és vitorlázórepülésben szálltunk. Így sok energiát tudtunk megspórolni. Kalandos utunk volt. Átkeltünk a magas hegyeken, a sivatagokon, a tengerszoroson, voltak, akik egészen a szavannákig utaznak, akárcsak én is. Ott sokkal több volt az élelem, mint itt télen. Viszont az út sok veszéllyel járt. Az egyik társamat például lelőtte egy orvvadász. Sokáig siratta a párja. -  Kelep meg csak mesélt és mesélt. - Lassacskán nyár lett. A fák üde zöld koronái csak úgy pompáztak. Arany fényű, egészségtől majd kicsattanó gyümölcsök csillogtak ágaik között. A réten a sok-sok virág úgy ringott, mint szelíd szélben a búzakalász, vagy mint az árvalányhaj. A kis gólyák is egyre erősebbek lettek. Egyre ügyesebben, bátrabban repültek, de csak a fészek közelében. Még a zsákmányszerzést is megtanulták a szüleiktől. Az egyik kis gólya épp a nádasnál próbált szerencsét. Egyszer csak meglátott egy zöld valamit, két kidülledt szemmel. Ez a valami, amikor meglátta őt, hatalmasokat ugrálva: bre- ke- ke hangokat kiadva magából, ijedten próbált elmenekülni.

- Szervusz! Ki vagy te? – kérdezte a kis gólya.

- Szervusz! Varangyos béka vagyok: bre- ke- ke.

- Miért félsz tőlem?

- Mert megeszel engem.

- Dehogy is! Én csak a mocsári békát szeretem. Most épp pockot keresek.

- De jó! – akkor most megkönnyebbültem. Na, viszontlátásra, nekem most mennem kell - mondta a zöld béka és sietve távozott, néha még vissza-visszanézve: - el innen minél messzebb! – fortyogta magában.

- Viszontlátásra! – nézett utána hosszasan a kis gólya. Lassan, méltóságteljesen sétált, ahogy a szüleitől látta. Hamarosan egy pocokra bukkant és ügyesen, pillanatok alatt megszerezte magának a finom zsákmányt. Aztán talált még egyet és még egyet. Azokat is megette. Miután jóllakott visszarepült a fészekbe.

Közeledett a nyár vége. Beérett a búza. Egyre hűvösebb lett. A gólya család ismét hosszú útra készülődött. A kis gólyák megerősödtek. A róka család szomorúan búcsúzott el tőlük.

– Vigyázzatok magatokra a hosszú út során és jövőre is várunk vissza!- kiáltották a gyönyörű madaraknak.

Azok még visszaintegettek a felhők alól, aztán hirtelen eltűntek a látóhatáron.