"Ki disznó után indul mocsárba jut"

"Ki disznó után indul mocsárba jut".

Élt Istvánházán egy tehetős, de kevély paraszt ember, akinek igen sok birkája volt. Korán reggel, pirkadatkor - mielőtt még a barátposzáta énekelni kezdett - kihajtotta őket a mezőre, hogy szép, kövérek legyenek. Minden ősszel el is adott néhányat a Mihály napi vásárban, a pénzből befizette az 1600 ft-os kamarai adót, s még új szűrre és csízmára is futotta az árából.  

Bizony mindkettőt nagy becsben tartotta! A csizmát minden nap, fényesre dörgölte avas szalonnabőrrel, a hímzett szűrt meg éjszakára kiakasztotta az ámbitus alá, hogy átjárja az estike illata. Virradatkor gondosan kipedrette kackiás bajuszát, magára öltötte gúnyáját, s így indult útnak a birkákkal.

 Történt egyszer, hogy egy aszályos évben elpusztult az összes juh. A paraszt igencsak megbúsult a káron, aztán gondolt egyet:

• Én bizony többé nem juhokat tartok, hanem malacokat veszek, hátha jobban megélek majd belőle. Azokat nem kell állandóan friss rétre hajtani, találnak mindenhol eledelt maguknak.

Így is tett. Vett egy kondát, és kihajtotta őket a határba. A disznók visítva szaladtak, amerre csak láttak, a gazda meg nem győzte őket összeterelni. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy áthajtja őket a szen’mártoni réven, hátha ott majd egyben marad a falka. El is indult velük korán reggel, s amikor odaért ezt mondta a révésznek:

• Földváry Uram – mert így hívták a révészt -! Átvinne-e engem ezekkel a jószágokkal a Túlátra?
• Ilyen koszos, mocskos disznók nem jöhetnek fel a révre!
• Még hogy koszos, és mocskos? Hát miként beszél kend a jóravaló adófizető emberrel? Be is panaszolom tüstént a Jászkun főkapitány úrnál!

Ahogy ezt kimondta, haragosan visszafordult, hogy megírja a panaszlevelet, és elindult vele Jászberénybe a Jászkun Kerületi székházba. Igen ám, de ahogy a kondát a földúton hajtotta, egyszerre csak azt látta, hogy az egyik eltűnt a susnyásban.

Gondolta magában:

• Igyekeznem kell, mert legelső az igazság! Hát mit is képzel ez az alávaló révész! Még hogy koszos, meg mocskos… Majd megmutatom én annak a semmirekellőnek, hogy ezek itt mind tisztábbak, mint ángyikám keceléje.

Amint így bosszankodott, zsörtölődött magában, egyszerre csak megint nyoma veszett egy malacnak a bozótosban. Mikor már a harmadik is köddé vált, akkor gondolkodóba esett:

• Vajon hová tűnhettek ezek a hitványak? Még a végén nem tudom megmutatni a tekintetes Főkapitány úrnak, hogy az én jószágaim milyen patyolat tiszták. Ejnye, no! Mégiscsak utánuk nézek!

Amint bentebblépett a bokrok közé, látja ám, hogy mindegyik ott füröszti magát a posványban.

Mikor disznópásztorunk ezt meglátta, elkezdett ám rögvest könyörögni nekik:

• Vár minket a kapitány úr, gyertek hamar, hogy mielébb odaérjünk!

Azoknak meg eszük ágában sem volt otthagyni a mocsarat, csak feküdtek tovább és nagy röfögéssel ezt válaszolták:

• Inkább gyere te is ide! Majd meglásd milyen jó itt!
• Dehogy megyek! Legtovább érni csak igazsággal lehet! Ti is jobban teszitek, ha velem jöttök!

De bizony azok egy tapodtat sem mozdultak, csak henteregtek tovább a mocsokban.

Most már erősen megmérgesedett a gazda, mégis úgy gondolta, hogy közelebb megy a dagonyázó malacokhoz, és a fényes csizmájával azonnal el is merült az ingoványban.

• Azt mondom rögvest kifelé onnan!
• Jó itt nekünk! Csuda jó! Próbáld csak ki te is!

A paraszt meg jó nagyot lépett, hogy az új szűr is megmerült a mocsárban, s csak erősködött és azt hajtogatta:

• Mennünk kell! Ha nincs igazság, elveszhet a világ!

De bizony azok nem hallgattak a gazdára, csak kurjongattak és visongtak a sárban. A paraszt még bentebb lépett és most már a karikás ostorát is elővette, hogy ráijesszen a mihaszna malacokra. Csapott egy akkorát, hogy még a kalapja is tiszta sár lett tőle. Na, erre aztán a malacok megijedtek és azonnal kiugrottak a mocsárból. Elkezdtek futni Berény felé. A paraszt alig bírta tartani velük az iramot.

Ahogy Jászberénybe értek, a Jászkun Főkapitány a Kerületi székház kapujában állt süveggel a fején, s éppen beszélgetett.  Ragyogó csízmáján és díszes mentéjének pitykés gombjain megcsillant a reggeli napsugár.

• Adjon Isten tekintetes Uram! Hallgasson meg engem!
• No, hát mondja csak, mi járatban van kelmed?
• Én bizony igazságot akarok! A szen’mártoni révész, az az elvetemült, alávaló, gazember nem engedi fel a malacaimat a révre!
• Ugyan bizony miért nem?
• Azt állítja, hogy az én disznóim koszosak és mocskosak…
• No és nem mond igazat?
• Bizony hazudik az, mert ezek a malacok patyolat tiszták!

A Főkapitány ránézett a csatakos malacokra majd végigmérte a tetőtől talpig saras kondást és így szólt:

• Nos, hát akkor én kelmedet 13 rénes forintra büntetem rágalmazás miatt!

Bizony azt mondom én is, ha disznók után indulsz, nem lesz annak jó vége!