Kicsinek gondoltalak

Kicsinek gondoltalak.

Hanna egy tüneményes kislány volt, aki a Király utcai általános iskola második osztályába járt. Vörös göndör fürtjei, tengerkék szemei és kis mosolygó gödröcskéi az arcán mindenkit lenyűgöztek, akivel csak találkozott.

Édesanyjával élt egy kedves kertvárosi házikóban. Jókedélyű, kedves szavú gyermek volt.  Néhanapján azonban, valamilyen titokzatos oknál fogva, Hanna arcáról eltűnt a derű, tengerkék szemei könnyektől csillogtak. Ez néhány napig eltartott, ilyenkor szavát sem igazán lehetett venni a kislánynak, majd váratlanul eltűnt a szomorúság, és újra az a mosolygós, cserfes gyermek volt, mint néhány nappal azelőtt. Észrevette ezt Lenke néni is az iskolában, és egy alkalommal, amikor a kislány nagyon csendes volt és zárkózott, leült mellé az udvari padra, és aggódva kérdezte:

- Mondd csak Hanna, miért vagy ilyen kedvetlen? Minden rendben van otthon?  - érdeklődött kedvesen a tanítónéni.

- Otthon? Persze. – sóhajtott a kislány, és Lenke néni ebből azonnal tudta, hogy talán mégsincs minden akkora rendben.

- Anya is észrevette, milyen csendes vagy mostanában? – faggatta tovább Hannát.

- Anya? Hogy vette volna észre? Hiszen nincs is otthon! Ha tudná milyen szomorú vagyok, talán soha többé nem hagyna itt a nagyival hosszú - hosszú napokra. Lehet, hogy azért megy el, mert már nem is szeret igazán? Vagy azért, mert nem vagyok elég jó kislány? – eredtek meg a könnyei Hannának.

- Biztosan van erre magyarázat – vigasztalta Lenke néni – hiszen nálad kedvesebb, és jobb kislányt egy édesanya sem kívánhat magának. Meglátod, valahogy minden megoldódik. Most gyere, énekeljünk együtt! Melyik is a kedvenc dalod? – igyekezett elterelni a kislány figyelmét szomorúságáról.

Lenke néni még aznap este találkozóra hívta Hanna anyukáját, és elmesélte neki, hogy mi történt az iskolában. Aztán hosszú ideig beszélgettek. Anya elmondta, hogy azért megy el otthonról, mert légiutas kísérőként dolgozik egy repülőgép társaságnál, és amikor hosszú útra megy, nem tudja otthon tölteni az éjszakát. Azt is elmesélte Lenke néninek, hogy nem is látta jelét a lánya szomorúságának, hiszen otthon mindig jókedvű, és azokon a napokon is vidámnak tűnik, amikor a nagyi vigyáz rá. Mire a beszélgetésnek vége lett, Hanna édesanyja nagyon gondterhelt lett, és ígéretet tett Lenke néninek:

- Hazamegyek, és mindent megbeszélek Hannával. Nem szeretném őt többé szomorúnak látni. – azzal elbúcsúzott, és hazasietett.

Még a kulccsal matatott a bejárati ajtónál, amikor Hanna boldogan ugrott anyja karjába. Felemelte a kislányt, és hosszasan ölelte.

-  Mi volt ma az iskolában? Jól érezted magad? – kérdezte, mint aki semmiről sem tud.

- Igen, anya. Finom volt az uzsonna, és délután kint játszottunk az udvaron. – darálta Hanna. Nem említette a Lenke nénivel való beszélgetést, mert nem akart szomorúságot okozni édesanyjának, azt pedig egyáltalán nem szerette volna, ha anya dühében újra elmegy itthonról. De anya egy kicsit sem volt dühös, inkább kicsit tétovának tűnt, mintha mondani szeretne valamit. Aztán meg is szólalt:

- Gyere ide kincsem, beszélgessünk kicsit!  Elmesélem neked, hogy amikor elmegyek itthonról, akkor hová megyek, és miért. – Azzal ölbe vette Hannát és mesélni kezdett. Mesélt a munkájáról, a hatalmas repülőkről, a hosszú utazásokról. Anya azt is elmondta, hogy erre azért van szükség, mert amióta apa nincs velük, neki kell gondoskodnia azokról a dolgokról, amelyek szükségesek a mindennapi életükhöz.

- De anya! Hát ezért hagysz itt mindig a nagyival? Akkor hát szeretsz? Nem miattam mész el?  - egyre szorosabban bújt anyjához – És miért nem mondtad ezt el nekem?

- Mert buta voltam. Mert még kicsinek gondoltalak. Nem hittem, hogy ilyen hamar eljön az ideje egy ilyen komoly anya – lánya beszélgetésnek. Hiszen te olyan okos vagy, miért is nem mondtam el eddig? De olyan boldognak tűntél a nagyival, nem gondoltam, hogy ilyen fájdalmat okozok neked.

- Szeretem a nagyit. Vele is jó lenni. Ezért nem beszéltem erről. És féltem, ha megbántódsz, újra elmész majd. De most, hogy már tudom, hogy szeretsz, és munkába kell menned, már sokkal szívesebben leszek a nagyival, és boldogan foglak hazavárni. Ha pedig szomorú leszek, majd elmesélem neked.

Ettől a perctől mindketten tudták, hogy ezen túl minden rendben lesz. Anya büszke volt Hannára, hogy ilyen őszinte, okos nagylánya van, Hanna pedig anyukájára, akinek olyan fontos és érdekes munkája van. Egymásra néztek. Anya a lányára, lány az anyjára. Aznap éjjel a gyermek anyja mellkasán aludt el, érezve egymás erős szívverését.

Lenke néninek senki nem mondott semmit. Nem is kellett. Másnap az iskolaudvaron, Hanna arcáról mindent leolvasott. Csendesen mosolygott, és elégedetten tovább sétált a tavaszi napsütésben.