Kórházi varázslat

Kórházi varázslat.

Kórházi varázslat

Egyszer volt hol nem volt,

volt egy látogató aztán nem volt.

A kórház fehér falai

olyan üresek, kéne rá valami,

de csak képzeletem van velem,

azzal tudnék rá festeni,

de fáj a testem magányos a lelkem,

kéne valami vagy valaki aki segít, hogy

jobb kedvem legyen,

mert fantáziám

a boldogság szárnyán repít engem.

Akkor jobban repülne az idő is itt a kórházban benn.

Azt hiszem valaki ott fenn, a nagy szakállas gyógyító isten

meghallotta imámat, mert egy kedves vidám hang

közeledik felém egyre hangosabban:

bohóc -hóc katona-

hangzik az éneke, -Hol van itt a legbátrabb legényke?-

Már arc is tartozik a hanghoz,

piros orr, nagy bozontos haj rám így mosolyog.

Csiklandozza szívem a kacaj, mint bogárka a virágkelyhet,

ki akar törni, mint lepke a bábból, szállna.

Felreppen a kacaj, a fehér falak elmosódnak,

Színes mesevilággá válnak, óriás sárkányokkal csatáznak,

majd a sárkány is megszelídül, ahogy

anyukám lágy keze a homlokomra kerül.

Ebben az áldott pillanatban el is felejtem, hogy bajom van.

A bohóc bácsi nagyon vicces.

Gondolkozom rajta, hogy háláljam meg neki a segítséget.

Lufikutyát hagy itt nekem , mondja- Vigyázz rá jó sokáig

gyógyulj meg, legyél vidám! Ez a fizetségem.-

Ha felnövök én is bohócdoktor szeretnék lenni,

mert az orvos a testet gyógyítja,  a bohócdoktor a lelket,

úgy felnőtt, hogy közben gyerek,

ha a szívem repdes, vígaszt lelek.