Krumpli kaland

Krumpli kaland.

Burgonyának lenni csudajó. Pontosabban módosult ággumónak. Egész nap csücsülsz a földben, gumótársaiddal egyetemben, és nem kell aggódni, hogy megsüt a hajnal sugara, mert mindig benn leszel a talajba'.

Felettem a föld melegedett, a Nap már biztosan felkelt, és csevejbe elegyedtem krumplitársaimmal. Kacagtunk, hahotáztunk mindazokon, akiket most a nyár megszenvedtet, azonban hirtelen valami furcsaság történhetett. A zsivaj abbamaradt, valami nekem koppant. Kis krumpliszívem remegni kezdett.

Hol van mindenki? Miért fáj az oldalam? Több napfelkeltén keresztül vártam, de a magány nem csökkent.  Hol vannak a szeretteim? Kit fogok eztán megölelni? Egyedül maradtam.

Felkeltem szülőhelyemről, pont miután lenyugodott a Nap, majd kétségbeesett keresésbe fogtam. Mivel nem tudtam, hol kezdjem, egyszerűen elindultam.

Oldalamon vágás mutatta meg világos belsőmet, de elhatározottságom, nameg társaimból való hiányom, felülkerekedett fájdalmamon.

Eleredt az eső. Már órák óta kutatom barátaimat, vagy legalább a nyomukat, de sehol semmi, teljes üresség és reménytelenség. Eleinte örültem, hogy kis vízhez jutok, nameg sebemet is megmossa a felhő, de hamar zivatarrá vált a dolog, és csak zakatolhattam a szlutykos sárban.

Nem megy. Kifáradtam. Kis krumpli lábaim nem bírták már tovább a gázolást, összeestem a sötét ég alatt. Feküdve a sárban a krumpli arcomra csöpögött az eső, elmosva krumpli könnyeimet, és a távolba bambulva látom, hogy hamarosan pirkad. Hogyha engem megsüt a Nap, én megszűnök krumplinak lenni.

Lehet nem is lenne rossz elengedni magamat. Hagyni, ahogy a forróság kiszárít vagy bezöldít, meglátni, hogy meghalok vagy átalakulok és lesz belőlem majd egy egész krumplicsalád itt, a sárban.

Ha akarnék sem tudnék ellene tenni.

Elvakít a fény. Még sosem látott krumpli szemem ehhez hasonlót. Egyszerre fájdalmas, de mégis lenyűgöző. Hát itt a vég.

Vagy mégsem?

Mi az az árny ott, amely folyton nő? Valami megragad. Egy megmentő? Nem láttam még ilyen lényt, bár csak gilisztákat szoktam elüldözni mellőlem. Hasonlít is kissé az, ami megragad, öt kövér gilisztára. Meleg az érintés, de nem fáj. Megnyugtat, lehet mégis van remény!

Egy sötét helyre rejt a gilisztás lény, különbözött otthonomtól, de nem panaszkodom. Zötykölődöm ebben a kényelmetlen lyukban, elképzelve ahogy barátaimnak hamarosan ölelésükbe ugorjam.

Hamarosan meg is érkeztünk, hisz megállt a rázkódás. Kikaptak a giliszták a lyukból, de hamar úgyis jobb fog lenni, majd olyan dolog történt, melyet nem is tudott krumpli agyam gondolni.
Zörgő ezüst papírba csomagolt a lény, majd tűzbe hajítottak, s utolsó emlékem a faszén.