Kukucskáljunk

Kukucskáljunk.

KUKUCSKÁLJUNK

Ahogy már meséltem nektek Coffikából Coffi néni lett és egy huncut kiscsoport óvó nénije. Van ám ebben a kiscsoportban minden féle kis apróság. Vannak, akik már jártak egy kicsit oviba és vannak akik újak. Tudjátok, akik már jártak nagyon vidáman kezdték meg az évet, hiszen tudták itt mennyi csoda vár rájuk! De mi volt azokkal, akik még csak most lépték át az óvoda küszöbét? Jól sejtitek! Ők azért gyakran felborzolták a többiek kedélyét a sírásukkal. Mit a sírásukkal? A toporzékolásukkal, visításukkal, ordításukkal, lehet mondani kétségbeesésükkel, ahogy az óvó nénik szerették volna kivenni anyukájuk öléből őket.

Ez a történetünk egy gyönyörű kis szőkeségről szól, akit Hannának hívtak. Kis Hanna már hónapok óta arra várt, hogy bekerüljön az oviba, mert anya és nagyi annyit mesélt arról milyen jó lesz ott, hogy szinte minden napot úgy kezdett, úgy kelt és úgy feküdt, hogy ő már oviba akar menni.

El is jött a várva várt nap! Anya és apa még javában aludtak. Hanna szeméből elrepült az álom. Felpattant ágyából, csendben, hogy észre ne vegyék, felvette legkedvesebb ruháját, haját tele rakta ciklámen csitt-csatokkal . Lábára színes zoknikat húzott, meg szandiba bújt. Fogta kis hátizsákját és leült a konyhában, és várt. Egyszer csak álmos szemekkel, kócosan megérkezett anya!

- Kis Hanna! Te hogy nézel ki és mit keresel itt?- csapta össze két kezét csodálkozásában. De egyszerre olyan nevetésben tört ki, hogy erre már apa is kijött a hálóból.

- Mi történt? Mi ez a nagy nevetés korán reggel?? –kérdezte, de nem is kellett válaszolni, mert ő is látta drága kislányát, amint tágra nyílt szemekkel, útra készen ül a kisszékén.

A nevetéstől alig tudtak megszólalni, mert Hanna a maga módján elég murisan öltözött fel. Ciklámen kis ruháját fordítva vette fel, a masnik kötetlenül lógtak a derekán, a zsebek hátul voltak, lábán felemás zoknik éktelenkedtek, és persze, hogy kacsaláb volt a szandija. A hátizsákja meg telis tele számára fontos dolgokkal, amik biztosan nélkülözhetetlenek lesznek az oviban. Egy kócos babával, egy cumival, a nyunyával, ami egy kissé elhasznált hajdani pelus, egy fogkefével, és a hűtőből kicsent túró Rudival .

-Édes kislányom, ha oviba akarsz menni, akkor először talán jól kellene felöltözni!! –mondta anya, még mindig kuncogva.

Hanna anya segítségével egész óvodás formát öltött, aztán mivel egy falat nem sok, annyi sem csúszott le a torkán, türelmetlenkedve siettette apát, hogy nehogy elkéssenek az oviból. Amikor megérkeztek még mindig nagyon vidám volt. Egészen addig, míg a folyosón meg nem látta, hogy nem csak ő sietett ovis lenni, vannak itt mások is. Mások egész otthonosan vetkőznek, veszik a benti ruhát és vidáman búcsúznak anyukájuktól. És anyukájuk is vidáman búcsúzik tőlük. Igen ám, de voltak ott síró-rivó, toporzékoló kis újoncok is, akiket meglátva már nem is volt olyan biztos abban, hogy valóban ovis akar lenni.

- Lehet, hogy nem is jó az oviban.!.. Az is lehet, hogy anya soha többé nem visz haza! Meg az is lehet, hogy itt nem is tudnak darakását főzni…meg a mami,,… azt sem tudja hol van az ovi.!! jaj, jaj..! mi lesz most velem, ha itt hagynak!!!??- ezek a gondolatok jártak a kis buksijában, amikor nyílt az ajtó és egy mosolygós óvó néni kedvesen mellé guggolt és azt mondta:

- De jó, hogy látlak! Biztos te vagy kis Hanna, már nagyon vártunk!!

- Vártatok??? Hát honnan tudtátok, hogy jövök?- kérdezte csodálkozva.

- Onnan, hogy anyukáddal beiratkoztál az oviba, és akkor jelet is választottál. Gondoltuk biztos jól fogod itt érezni magad. Gyere csak, bemutatlak a társaidnak. - mondta és kézen fogva bevezette a csoportszobába, ahova anya is bekísérte.

Ez az egy-két óra,- természetesen anya jelenlétében,- nagyon vidáman telt. Még a másnap is, de anya három nap után „elszaladt bevásárolni”, mert valamit elfelejtett megvenni, ezért néhány órára magára hagyta kislányát, megígérve, hogy nagyon fog sietni. Tíz perc sem telt el, Hanna szerette volna megnézni anya jön e már .

-Kukucsáljunk!- mondta és kézen fogta az óvó nénit. Kinéztek az ajtón, kissé előre hajolva jobbra nézett, majd balra, de senki nem jött!

Aztán ezt mondta 15 perc múlva is, hogy kukucsáljunk !

Akkor már a folyosók kellett kukucsálni, meg jobbra nézni, meg balra, sehol senki!

18 perc múlva is kukucsáltak és mivel anya még mindig nem jött egyre elkeseredettebb volt és az óvó néni egyre nehezebben tudta megnyugtatni.

20 perc múlva már a bejárati ajtónál szeretett volna sírva kukucsálni, de szerencsére akkor lépett be anya, aki azonnal karjába zárta riadt kis manócskáját.

Hancsurka zokogva borult a nyakába és azt mondta:

- Soha többé nem jövök az óvodába, miért hagytál itt?

- Látod, hogy nem hagytalak itt? A világ összes kincse nem ér annyit nekem, hogy itt hagyjalak. Te vagy az én legeslegdrágább kincsem! Nagyon siettem, hogy elmesélhesd mit játszottál és holnap kivel szeretnél újra játszani.

- Holnap? Mert holnap is jövünk?- kérdezte Hanna, és mivel anya közben már fel is öltöztette, megnyugodva mosolygott vissza az óvó nénire, aki búcsúzóul megölelte és megígérte, hogy reggel nagyon fogja várni és azt is megígérte, hogy nagyon vigyáz addig, hogy a jelénél senki ne vetkőzzön.

Így kis Hanna nyugodt szívvel ballagott hazafelé és egész úton arról mesélt mi minden történt az oviban. Este apának is mindent elmesélt és azt is elmondta, hogy az óvó néni nagyon várja, ezért holnap újra el kell mennie az oviba.