Légymese

Légymese.

Napsütéses, forró augusztusi nap volt. A belvárosban már javában zajlottak az előkészületek. Pár óra múlva kezdetét veszi az idei nyári vásár. Lala a légy, és családja izgatottan várták, hogy kinyissanak végre az édességesbódék.

A nyári vásárokon ezeket szerették a legjobban. Imádtak új ízeket kóstolni, de a régi jól bevált cukrokat sem felejtették el soha végigrepülni.Anya kedvence a krumplicukor, apáé a bocskorszíj volt. Csakis ezeket eszegették előszeretettel, a többi édességre rá sem néztek. Testvérei azonban nem voltak ennyire válogatósak. Ők bármit szívesen megnyalogattak az édes kókuszrúdtól kezdve, a nyalókákon át, a törökmézig.

Lala is szerette ezeket a finomságokat, ma mégis valami másra vágyott. Barátjától, Bénitől hallotta, hogy ma kürtőskalács árus is ellátogat a vásárba. Nagyon kíváncsi volt, hogy milyen is lehet a kalács, mert barátja pár nappal ezelőtt elsorolta neki, milyen sokféle ízben készítik az ízletes csemegét.

- Van vaníliás, kakaós, fahéjas, diós, kókuszos és mákos is. - újságolta Béni, aki egy szomszédos faluban már végigkóstolta valamennyit.

Lala tűkön ülve figyelte, hogy mikor érkezik meg az árus és hol fogja felállítani standját.

Nem is kellett sokat várni. Amíg egy napsütötte padon sütkérezett a család, bedöcögött a kürtőskalács árus, aki nem is olyan messze, a közeli szökőkút mellett kezdett kipakolni. Lala nagyon megörült, hiszen így nem kell majd sokat repülnie, hogy elérje a finomságokat. És mivel a cukrosbódé is közel volt, talán szülei elengedik egy kis kiruccanásra.

Miközben vártak, Lala úgy érezte, hogy az idő ólomlábakon cammog. Barátja azt mondta, hogy az Ebédharang alatt csatlakozik hozzájuk és együtt fedezhetik fel a vásári forgatagot. 

Mire elérkezett a megnyitó ideje, a főtéren tolongtak az emberek. Voltak kicsik és nagyok. Volt, aki a színes bódék kínálatát nézegette, de akadt olyan is, aki leült az árnyékba koncertet hallgatni, a kicsik pedig a játékok izgalmas világát szerették volna felfedezni. 

Béni éppen akkor csatlakozott barátjához, amikor a harangzúgás véget ért. 

- Szervusz cimbora! - köszöntötte jókedvvel Lalát - Felkészültél, hogy ma pukkadásig tömjük a hasunkat? - vigyorgott széles szájjal. 

- Szia Béni! - intett Lala - Alig várom, hogy megkóstoljuk azokat a kalácsokat. - bökött egyik lábával a kürtőskalácsárus bódéja felé. 

- Akkor hát indulás! Mire várunk még?! - tárta ki szárnyát Béni. 

-Várj! Előbb szeretnék szólni anyának, hogy merre fogunk repülni. - azzal Lala odazümmögött anyukájához és megbeszélték a fiúk terveit. Édesanyja megengedte neki, hogy kedvére mulatozzon, ám lelkére kötötte, hogy legyen nagyon óvatos és a Vacsoraharangnál találkozzanak azon a padon, ahonnan elindultak. A fiúk megígérték, hogy nagyon fognak magukra és egymásra is vigyázni, majd izgatott zümmögéssel útnak indultak, hogy felfedezzék a vásár cukros csodáit. 

- Béni, menjünk a kalácsoshoz! - kérte barátját Lala. 

- Rendben, menjünk. De utána kísérj el a lepényeshez. - kérte a másik. 

- Jó, elkísérlek. - ígérte meg Lala és repültek egyenesen az illatozó kalácsok felé. 

Mikor odaértek, megpihentek egy kicsit a bódé oldalán és onnan nézték a serénykedő árust. Amikor senki nem figyelt rájuk, közelebb merészekedtek a forró csemegékhez és elkezdték megkóstolni azokat, amik már egy kicsit kihűltek. 

- Hmm ez nagyon finom! - lelkendezett Lala, miközben a cukrot nyalogatta le az egyik kalács tetejéről. 

- Gyere, kóstold meg ezt is! - mutatott Béni a mákos kalácsra. - Ettől lesz csak igazán jó kedved! - majd egy vigyor kíséretében ide-oda kezdett cikázni az édességek felett. 

Miután a két jóbarát megtömte a pocakját, elrepültek megpihenni a szökőkút peremére. Jól esett nekik a hűs vízpermet, ami a kútból szállt fel. Mivel sok édességet falatoztak, alaposan megszomjaztak, így le-leröppentek a víz felszínére inni. 

De egy óvatlan pillanatban, Lala figyelmetlen volt és a fentről induló vízsugár maga alá sodorta. A csobogó víz pillanatok alatt magával ragadta a szökőkút alján lévő medencébe.

- Jaj! Segítség! Segíts Béni! - kiáltozta ijedten a kétségbeesett legyecske. 

- Jaj Lala! Tarts ki! - rémült meg barátja és nekilátott pici ágacskát, levelet,vagy bármilyen más hasznos tárgyat keresni, amivel kimentheti Lalát. Béni sajnos nem járt sikerrel,ezért ijedtében így szólt kicsi barátjához: - Tarts ki Lala! Hívok segítséget! - azzal amilyen gyorsan csak tudott, elrepült a cukrosbódé felé, ahol a szülők csemegéztek. 

Szegény pici Lala csak úszott és úszott. Próbálta magát fenntartani a víz színén, miközben lábaival a szökőkút pereme felé kormányozta magát. Nagyon megörült, amikor végre meg tudta érinteni a követ. De az csúszós volt és a kicsi légy nem tudott megkapaszkodni. Így hát csak arra törekedett, hogy fennmaradjon a víz színén, amíg megérkezik a segítség. Teltek-múltak a percek, de nem jött senki, aki kihúzta volna, ő pedig egyre fáradtabb lett. Már kezdte feladni a reményt, hogy valaha is ki tud jutni a szökőkút vízéből.

Amint erejét vesztve, félig lecsukott szemmel ringatózott a vízen, történt valami. 

A vásári forgatagból előkerült egy kis család, akik a szökőkút hűvös peremén pihentek meg. Amíg az apuka és anyuka egymással beszélgettek, a gyerekek a vízbe lógatták pici kezeiket. Vidáman nevetgéltek, miközben hideg vízzel fröcskölték le egymást. Egyszer csak a kisfiú meglepetten felkiáltott:

- Apa, nézd! Egy bogár! - rángatta apukája ruháját. 

- Mutasd, hol van! - kérte a felnőtt. 

- Ott! Nézd, ott úszik! - mutogatott a kisfiú.

- Á ez csak egy légy! Ne piszkáld! Látod, már nem is mozog! - legyintett az apuka, majd visszatért a többiekhez. 

Lala szíve megremegett, mert felcsillant a remény, hogy talán ez a kisfiú segíthet rajta. Ám miután meghallotta a felnőtt szavait, úgy gondolta, hogy a fiú is ott fogja hagyni a vízben, így hát becsukta szemét és álomba szenderült.

Hirtelen azonban hatalmas hullámot érzett, ami felkapta és tovaszállt vele messze, a kék égbe. Úgy hitte, hogy ez az álom része és egyenesen szüleihez tart. Amikor a hullámzás elült és ismét szilárd talajt érzett lábai alatt lassan kinyitotta szemét.

Meglepetésében nagyokat pislogott. Ugyanis nem az égben és nem is szülei társaságában volt, hanem a szökőkút peremén találta magát. Bágyadtan tekintett fel a kisfiúra, aki széles mosollyal nézegette az apróságot. Ez a kis ember megmentette az életét, csak mert szerette a bogarakat. 

Lalának örömében kicsordult a könnye. Most már biztonságban volt és örült, hogy hamarosan újra láthatja szeretett családját és barátját Bénit. 

A napocska nem késlekedett sokáig. Meleg sugarával pillanatok alatt felszárította a vizet a pici legyecske szárnyairól, aki hálásan zümmögött, miközben megpróbált felszállni. 

Eközben a kicsi fiú végig mellette maradt és nézegette az apróságot, vigyázva, hogy nehogy valaki kárt tegyen benne. 

Mire Lala ismét felszállásra készen állt, a fiúcska szülei kézen fogták a kis gézengúzt: ideje volt továbbindulni. A kicsi mosolyogva köszönt el picúrka barátjától. 

- Viszlát kicsi legyecske! Vigyázz magadra! - simította meg Lala szárnyait és búcsúzóul hosszan integetett. 

A kicsi légy hálás szívvel gondolt megmentőjére és megfogadta, hogy ezentúl soha nem lesz sem mohó, sem figyelmetlen. 

Hamarosan a légyszülők és Béni is odaértek a vizes kis bogárkához. Elmesélték, hogy három bódéval távolabb találtak egy új csemegét, ezért nagyon hosszú volt az út, amíg a szökőkúthoz értek. Anyukája könnyek között ölelte magához Lalát, miközben mindenki boldogan mosolygott és örült az apróság szerencséjének.

Lala attól a naptól kezdve soha nem repült a szökőkút közelébe. Viszont bármikor meglátta a kisfiút, aki megmentette életét, boldogan üdvözölte és elkísérte a városon át, védelmezve, hogy egy légy se repülhesse meg kis barátja ételeit.