Hála - Mese édesanyáknak

Hála - Mese édesanyáknak.

Egyszer volt, hol nem volt, a téglafalon túl, volt egy édesanya.

Minden öröme és boldogsága drága gyermekei voltak. Ám amennyire szerette őket, annyira az őrületbe tudták kergetni minden nap végére.

Mert tudniillik, ez az édesanya hajnalban kelt, azok után,hogy éjszaka is minimum négyszer fent volt. Hol egyik gyermeket etette, itatta, takarta, altatta vissza, hol a másikat.

De, hogy szavam ne feledjem, ez az édesanya minden nap hajnalban kelt. Ugyanis a kisebb gyermeke a Nappal ébredt, így ő volt az ébresztőóra. Mire a Nap teljes pompájában beragyogta a vidéket, az édesanya már a házimunka felével elkészült, az ebédet megfőzte és elégedetten konstatálta, hogy rend és béke van.

Vagyis csak majdnem. Mert a kis gézengúz mindent szétpakolt, mindent összemaszatolt és végül a nagyobbat is sikeresen felébresztette.

Hát igen, nem könnyű egy édesanya élete. Pláne nem akkor, amikor ennyire szorgos és maximalista, hogy az utolsó kis fogpiszkálónak is pontosan a helyén kell lennie.

Így történt, hogy egy napon éppen a konyhában sürgött-forgött, amikor jött a nagyobbik csemete és játszani hívta édesanyját.

-Anya, gyere! Játsszunk!

-Most nem érek rá! Menj, játssz a testvéreddel! - azzal kitessékelte a gyermeket.

Egy másik napon a mosott ruhát teregette, amikor a kicsi ment oda hozzá esdeklő szemekkel:

-Anya, játssz velem!

-Jaj kicsim! Nem látod, hogy most nem érek rá?! Menj, játssz valamit egyedül. Ha végeztem, TALÁN tudok veled játszani.

Persze nem tudott, mert belefogott valami másba.

A harmadik napon együtt kérték a gyerekek, de a szokásos választ kapták:

-Most nem érek rá!

Megelégelte ezt egy angyal, aki a gyermekekre vigyázott. Egy este, mikor az édesanya elaludt, beszállt a hálószobába és mély álmot bocsátott rá. Vele együtt a ház többi lakója is édesdeden aludt, de ezt az édesanya nem tudhatta, hiszen álomodott.

Álmában a lakásban ugyan úgy aludt, mint a valóságban, de egyszer csak kisebbik gyermekének sírását hallotta. Tudta, hogy fel kell ébrednie, hogy visszaaltathassa, ám képtelen volt megfogni. Úgy járt-kel, mint ha szellem volna. Bármihez ért, teste átcsúszott az anyagon. Semmit sem tudott megfogni és senki sem látta vagy halotta őt. Ha tudott volna sírni, könnyei patakokban hullottak volna.

-Mi ez? Mi történt velem? - suttogta magának.

Ekkor halvány kék derengésben megjelent az angyal.

-Soha nem értél rá. Most nyugalmat kapsz, hogy azt tehess, amit szeretnél. - válaszolta körmeit piszkáva.

-Tessék?! - futott át döbbent düh az édesanya arcán - Nem, nem, nem, nem! Ez nem lehet! Bárki is vagy, csináld vissza!

-Sajnálom, de nem tehetem! - válaszolta flegmán az angyal és leült a kanapé sarkára.

Közben az édesapa megpróbálta felkelteni feleségét. Ám amikor sikertelenül próbálkozott, gyermekéhez ballagott és ellátta őt. Majd morgott valamit a még mindig alvó asszonynak és visszafeküdt aludni.

-Miért nem?! Nem látod mi történik?! A gyerekeimnek szükségük van rám! - fakadt ki az édesanya.

-Valóban? - húzta fel egyik szemöldökét az angyal. - Lássuk csak, mikor is lett volna még szükségük rád - azzal csettintett egyet és visszarepültek az időben három nappal korábbra.

A gyermekek éppen az autópályával játszottak, amikor az véletlenül szétesett és a nagyobbik gyermek kiment édesanyjához a konyhába. Nem bánta, hogy vége az autózásnak, már úgyis unta kicsit.

"-Anya, gyere! Játsszunk!

-Most nem érek rá! Menj, játssz a testvéreddel! - azzal kitessékelte a gyermeket."

A nagyobbik gyermek ezek után csak ült a széthullott autópálya mellett és szomorúan meredt maga elé. Amikor kistestvére közeledett, meglökte őt, mire a kicsi elesett és sírni kezdett. Az édesanya  berohant a szobába. Jól leszidta a nagyobbik csemetét, megnyugtatta a kicsit, majd ment a dolgára. A nagy sírva fakadt. Szemeiből potyogtak a könnyek és megölelte kistesvérét, mert neki a mai napra már csak ő maradt.

Az édesanya szeméből könnyek buggyantak ki a jelenet láttán.

-Nem tudtam. - sóhajtott maga elé. Ám fel sem foghatta igazán a történeteket, mert az angyal ismét csettintett és a következő napra ugrott a történet.

Az édesanya éppen a mosott ruhát teregette, miközben jött kisebbik gyermeke. A nagyobb testvére nem akart játszani vele, így elunta magát. 

"-Anya, játssz velem!

-Jaj kicsim! Nem látod, hogy most nem érek rá?! Menj, játssz valamit egyedül. Ha végeztem, TALÁN tudok veled játszani." 

A kicsi szomorúan ugyan, de elindult a szobába, de eszébe jutott, hogy milyen jó lenne addig is rajzolni valamit. Felmászott hát a szekrényre és nagy nehézségek árán leszedte a színes ceruzákat. Mire az édesanya végzett a teregetéssel az egész szobát telefirkálták a testvérek: a falat, a szekrényt, az ágyat és mindent, amit elértek. Az édesanya éktelen haragra gerjedt. Megszidta a gyerekeket, átzavarta őket a másik szobába, a ceruzákat pedig mérgében a kukába hajította. 

Szegény kicsi gyerekek féltek és szomorúak voltak a ceruzák miatt. De legjobban az fájt nekik, hogy édesanyjuknak nem tetszettek a szép rajzok, amiket neki készítettek. Sírva ücsörögtek a másik szobában, mialatt Édesanyjuk eltávolította remekműveiket a gyerekszoba minden szegletéből. 

-Istenem! Annyira sajnálom! - suttogta az áttetsző lélek, miközben könnyeivel kűzködött. - Én nem akartam ennyire kiborulni. Csak hát... 

-Csak hát, te soha nem érsz rá - jegyezte meg epésen az angyal. Azzal újra csettintett és ismét ugrottak az időben. 

A harmadik nap zűrös volt. Sok mindent időre kellett elintézni és főzni, mosni, takarítani is kellett volna. De idő, az sajnos nem volt elég. 

A gyerekek tornyokat építettek és autóztak, de egy idő után unalmassá vált, így édesanyjukat hívták játszani. Ám a válsz a szokásos volt : "-Most nem érek rá." 

Így jó mókának tűnt szaladgálni és futkározni és szerteszét hagyni minden pici játékdarabot a lakásban. Mire az édesanya megelégelte, hatalmas káosz uralkodott mindenütt. Mérgében felkapott egy szemeteszsákot és mindent, ami az útjába került, belehajított. Még a nagyobbik kedvenc plüssállatát is. A két kicsi csak sírt, könyörgött, de nem volt kegyelem. Mindennek mennie kellett. Mikor végzett, jött a szokásos leszidás és bezavarta őket a szinte majdnem üres szobába. A nagy kérte, hogy hadd vehesse ki a plüssét, de az édesanya vöröset látott és még jobban leszidta, így a végére már szólni sem mert, csak sírt kimerülésig. Majd eljött az ebéd, a déli alvás és ő csak hánykolódott az ágyában, de a kedvence nélkül nem tudott elaludni. Persze édesanyja megint beszédet tartott, mert neki alvásidőben is sok a dolga. De a kicsi tehetetlen volt és végül álomba sírta magát. 

-Édes Istenem! - zokogott most már a szellemanya - Fogalmam sem volt.. - csuklott el a hangja. - Kérlek! - fordult az angyalhoz - Vigyél vissza! Hadd hozzám helyre! 

-Hogy pár nap múlva megint ne érj rá? - nézett haragos szemmel az őrző. 

-Sajnálom! Nagyon szégyenlem magam - suttogta lehajlott fejjel az édesanya. 

-Azt jól teszed! - csettintés - Tessék, visszajöttünk.

-Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - borult térdre az angyal lábánál a nő. 

-Ne nekem köszönd! Inkább tőlük kérj bocsánatot - biccentett a gyerekek felé - És ha megbocsátanak, soha ne feledd: nem ők kérték az életet! Te akartad, hogy veled legyenek! Ezek a parányi lelkek pedig neked adták a legnagyobb kincsüket, ami a világon fellelhető: a feltétlen bizalmukat egy olyan emberben, akit még csak nem is ismernek. Ennél nagyobb alázat és szeretet a világon nem létezik. Ezt jól vésd az eszedbe!

Az édesanya csak zokogott és bólintott. 

-És ha még egyszer meghallom, hogy nem érsz rá...rájuk - mutatott a gyerekekre - Nincs visszaút! Az álmod örökre fog szólni és soha többé nem ébredhetsz fel, mert nem érdemled a földi életet! Nem érdemled meg őket.

Azzal az angyal csettintett, mire az édesanya szállni kezdett porhüvelye felé, majd visszatért saját testébe.

Mikor magához tért, a párnája szinte teljesen elázott könnyeitől. Miután sikerült átgondolnia, hogy mi is történt, felpattant az ágyból, odasétált a gyerekek ágyaihoz és könnyeitől ázott szemekkel nézte a csöpp kis szuszogó emberkéket. Majd felhúzta papucsát és halkan kiosont a ház mellett lévő kukákhoz. Addig keresett, addig kutatott, amíg meg nem találta az összes játékot, amit előző nap kidobott. Azok közül is legjobban a kicsi plüssöt kereste, nagyobbik gyermeke kedvenc alvótársát.

Szerencsére a zsák jól be volt zárva, így nem vette át a szemét szagát.

Miután hazaért, csendesen bezárta az ajtót, levette a papucsát,majd egyesével felnyalábolta az alvó gyermekeket és berakta őket a szülői ágyba. A nagy felébredt kicsit, ekkor a kezébe nyomta a plüssöt és meleg puszit nyomott kobakjára. A gyermek öleléssel és szipogással fogadta kicsi kedvencét, majd édesanyjához bújva mély álomba merült. Majd a kicsi is közelebb kúszott édesanyja meleg testéhez. A nő szeméből hálakönnyek eredtek és csak egy szót suttogott a sötét, néma éjszakába: köszönöm! 

Így történt, hogy attól a naptól kezdve az édesanya minden éjszaka együtt aludt a gyermekeivel és napközben bármi is történt, soha nem mondta többé, hogy "most nem érek rá". Attól a naptól kezdve nem volt nyűg és teher a gyermekekkel játszani. És az anyuka rájött, hogy nem ő van a lakásért, hanem a lakás értük. Így varázsoltak a házból otthont a szívek pedig megteltek szeretettel, a falak pedig édes emlékeket idéző fényképekkel.