Tölgy Anyó titka

Tölgy Anyó titka.

Virágillat lengete be a hűvös májusi éjszakát. A hold ezüstfénnyel vonta be a tájat. Az erdő csendes volt, lágy szellő suhant át rajta. 

Szmöre, a rókalány éjszakai portyájára indult. 

Első útja a cserjésbe vezetett, nyulacskát keresve. Ám vadászata sikertelennek bizonyult. Ahogy baktatott, felnézett a fákra. Különösnek találta, hogy minden olyan csendes a mai éjszakán és hiába fújdogál a szél, szinte semmi sem mozdul. 

De korgó gyomra nem hagyta sokáig elmélkedni, a vacsora gondolata egyre jobban foglalkoztatta. 

Úgy döntött, hogy a kis tóhoz megy kacsalakoma reményében.

Miközben ballagott, furcsa érzés fogta el. Mint ha minden figyelné, az erdő várna csendesen. De vajon mire várhatnak?

- Szedd össze magad kislány, különben éhen maradsz- csóválta intően fejét, majd bevette magát a sűrűbe.

Ahogy az öreg tölgyek, bükkök, gyertyánok árnyékába ért, egyszer csak feltámadt a szél, és egy ragyogó csillag száguldott át a sötét égbolton. A fák recsegve, ropogva mozdultak, szinte egyszerre.

Szmöre annyira megijedt, hogy gyorsan bebújt a bokrok árnyékába.

Amit akkor látott, nem volt fogható semmihez sem, amit eddig tapasztalt. A fák egytől egyig életre keltek. Vaskos törzseiken álmos szemek jelentek meg, ásító szájak, majd nagyot nyújtóztak kusza ágaikkal. Egyszer csak megmozdult lába alatt a föld és gyökerek emelkedtek ki belőle. 

Ekkor megszólalt egyikük:

-Itt az idő! 

Társai bólintottak és a fák útnak indultak.

A róka tátott szájjal figyelte mi történik.

Az erdő vonult. Útjuk a tisztásra vezetett, ahol a legöregebb tölgyfa állt hosszú évtizedek óta. 

Társai tisztelettel hajoltak meg előtte, majd kezdetét vette a fák titkos tanácsa. Szmöre meglapult az avarban. Kíváncsisága éhségét is legyőzte. 

- Köszöntelek benneteket fiaim és lányaim! - dörmögte a tölgyfa - Különleges nap ez az évben. Ismét megjelent az égi jel és mi mind összegyűltünk. Tanácskozni szólítalak most titeket! Osszátok meg velem, mi történik ágaitok alatt az erdő sűrűjében!

Elsőként egy bükk szólalt fel. Panaszkodott a sok mókusra, akik minden évben egyre szemtelenebbül fosztják meg ágait a sok makktól, ami rajta terem. Második egy akácfa volt. Az erdészek ellen beszélt, akik egyre több társát ragadják el amint beköszönt az ősz. A fák sorra mesélték el gondjukat.

De akadtak, akik örömhírrel is szolgáltak: ágaik között egyre több kismadár fészkel, odúikat mókusok, baglyok, harkályok töltik meg élettel.

Volt egy fa, aki nem jelent meg az összejövetelen. 

Szmöre kíváncsian hallgatta a sok beszámolót. 

- Vajon hol lehet a párom, az öreg Tölgy Anyó? - aggodalmaskodott az elnök.

A többi fa tanácstalanul nézett össze. Még egyszer sem fordult elő, hogy az erdő védelmezője kihagyta volna az éves nagy tanácsot. Hiszen minden alkalommal izgatottan várta, hogy újra láthassa kedvesét. 

- Az nem lehet, hogy nem ébredt fel - mondta egyikük.

- Talán csak később fog ideérni, lassabban sétál - vetette fel egy másik. 

Amint az erdő népe így tanakodott Szmöre kíváncsisága aggodalomba csapott át. Ismerte jól az öreg Tölgy Anyót. Mindig óvta, védte az eső elöl. A nyári időszakban oltalmat nyújtott az erdő állatainak a rekkenő hőségben. Gondoskodó teremtésnek vélte őt.

Mielőtt a fák útnak indultak volna megkeresni, nyakába kapta lábát és eliramodott a bokrok takarásában. Mivel útjelzői a tisztásra vonultak, az aljnövényzet segítségével próbált tájékozódni, hogy megtalálja a helyes utat. 

Ugyan egyszer eltévedt, így nem tudta megelőzni a fákat. De mire az erdő nagyjai odaértek hozzá, volt ideje meglapulni egy letört ág alatt.

Tölgy Anyó békésen nézelődött maga körül, tekintetében határtalan bölcsesség tükröződött. 

- Kedvesem - szólította meg társa, mikor az erdő köré gyűlt - miért nem jöttél el a tanácsunkra? Eddig egyszer sem hagytad ki.

- Ó öreg párom - sóhajtott nagyott - tudod, hogy már nem vagyok fiatal. Nem tudok én már annyit sétálni, hogy meglátogathassalak.

- Ez badarság! - dohogott Tölgy Apó, miközben a fák egymásra néztek. Szmöre is nesztelenül figyelt, hogy mi sül ki ebből. - Hiszen eddig minden évben eljöttél. Semmi sem tudott megakadályozni, hogy mellettem legyél ezen a fontos estén. 

A többi fa feszülten figyelt. Tölgy Anyó kicsit mocorgott, de nem mozdult. Amikor sugdolózni kezdtek, a bölcs anyó nagyot sóhajtott. 

- Nem tehetem. Nem mehetek el innen - válaszolta. 

- Ugyan miért nem? Talán a gyökreidre nem hatott a varázs? - kérdezte egy fiatalabb bükkfa. 

- Dehogynem hatott édes fiam - mosolyodott el Tölgy Anyó - Csak éppen fontosabb feladatom van annál, hogy holmi tanácsokra járjak.

Erre az összes fa felhördült. 

-Ugyan mi lehetne fontosabb, ennél a szent napnál, ami csak egyszer adatik meg az évben? - nézett rá neheztelve Tölgy Apó. 

- Azt hittem titokban tarthatom - sütötte le szemét társa - de íme, megmutatom. - azzal megemelte egyik vaskos gyökerét. Alatta apró kotorék bukkant fel, benne négy kis alvó rókakölyökkel.

A fák meglepetten egymásra néztek. Szmöre is elámult.

- Nem hagyhattam őket magukra. Anyjukat vadász ragadta el. Most már én vigyázok rájuk - sütötte le szemeit szomorúan. 

Tölgy Apó meghatódva figyelte kedvesét. Minden tekintet a kicsikre szegeződött. Megértették, hogy ez a védelmezés az, amit minden nap megtesznek az erdő állataiért és bármelyikük hasonlóan cselekedett volna, mint anyó.

- Azt hiszem, most már nem titok többé. De ne félj, nem ítélkezünk. Azt tetted, ami helyes. Magam sem cselekedtem volna másképp - simította meg gyengéden kedvese ágait Tölgy Apó. - A tanácsnak hamarosan vége, ideje visszatértünk megszokott helyünkre.

Azzal a fák tisztelettel meghajoltak a két öreg előtt, majd mindenki ment a maga otthonába. Tölgy Apó még utoljára szeretettel ránézett párjára, aztán ő is útnak indult. 

Szmöre látta, hogy a nap már készülődik, hogy átvegye az égi birodalmat a holdtól. Mire az első napsugarak feltüntek, a fák mind ott álltak régi, megszokott helyükön. Már nem beszéltek, nem mozogtak. Csak fürdőztek némán a hajnali ragyogásban. 

A rókalány lassan közelebb lopakodott a kotorékhoz. 

- Ne féljetek apróságok, mostantól biztonságban lesztek. Egy édesanyátok sem volt eddig. Most már kettő is lesz, aki védelmez titeket.

Azzal bekuckózott a kicsik mellé. Lompos farkával betakargatta őket, majd hamarosan elnyomta az álom.

Álmában mint ha gyengéd simogatást érzett volna rőt bundáján, és reszkető hangot hallott, ami halkan azt suttogta: köszönöm!