Locsogó mese

Locsogó mese.

Locsi-fecsi Tercsi biz, imádott beszélni,

Nagyokat mondva, csodákról mesélni.

Kiült a padra, a parkba, lábát lógatva,

Ámulatba ejtse, mind azt ki hallgatja.

Mesélt erről-arról a rosszcsont Janóról

Hegyet, völgyet járó apróka manóról.

A lányról, ki párnaként rázta a felleget,

S rokkán sodorta össze, fonállá a szelet.

Szolt még egyéb más aprócska csodáról,

Pöttöm gyermekek kacagtató varázsáról.

A botról mely a gonosznak hátán táncol.

Asszonyról, ki sutban henyélő fiára rászól.

 Legény, ki hamuba sülttel indult világgá,

Kíváncsin nézve a hegynek túlsó oldalára.

Táltossal járta be a messzi holdat, s napot,

S kutatta a múltat, az elfeledet tegnapot.

Lassan megismerte a betűknek hatalmát,

Végig járta a számok rejtélyes birodalmát.

Elé tárult a ma, s leste mit hoz a holnap,

Mit üzen a leírt homokban talált mondat.

 Ifjú legények szilaj, váll vetet barátsága,

Lesütött szemű leányka, hívó sóhajtása.

Vénülő szülék ovo, féltőn kísérő szeme,

Szoba csendje, s a kemence ölelő melege.

Locsi-fecsi Tercsi szóla, ez ám a móka,

ö a dolgoknak igazmondó bölcs tudója.

Erről mesélt nem másról, a nagyvilágról,

Megbocsájtó szeretett igaz hatalmáról.