Mackó Kalandok 1.-Merre jársz Nofertiti?

Mackó Kalandok 1.-Merre jársz Nofertiti?.

1. Fejezet – Medvefalva és a Napi Maci hírszerkesztőség

Geri vagyok. Geri a Mackó. Korábban azt gondoltam, hogy az életem teljesen átlagos, de ez koránt sincs így, ugyanis soha nem tudhatjuk, hogy mikor vesz egy hirtelen fordulatot. Velem pontosan ez történt. Ezt a történetet szeretném most elmesélni Neked, kedves Olvasó. Medvefalván élek a három testvéremmel: Emma és Miki az ikrek, és Egon a legkisebb bocs. Medvefalváról azt kell tudni, hogy itt mindenki mackó. Medve a postás, a buszsofőr, a polgármester. A város nagyon különlegesen néz ki. Az egész egy dombon fekszik, ami két részre osztja Medvefalvát (ami egy szigeten terül el): Felsőváros és Alsóváros. Alsóvárosban élünk mi, itt van az iskola, az étterem, a Polgármesteri Hivatal és ami a legkülönlegesebbé teszi: egy tó, amiben, egy félszigeten a város parkja és a Nagy Könyvtár található, körben lakóházakkal ölelve. Felsővárosból zúdul le a hatalmas vízesés, ami táplálja a tavunkat, ide pedig csak felvonóval lehet eljutni. Itt található többek között a Medvék Nemzetközi Múzeuma, kisebb boltok, a Rendőrség és a Napi Maci televíziós csatorna szerkesztősége, az én és két testvéremnek a munkahelye. Emma a szerkesztő, Miki a kamerás, én pedig a hírbemondó szerepét töltöm be. Egon ugyan még iskolába jár, bár meg merem kockáztatni, hogy ő a legokosabb mackó, akit ismerek, a miértre majd Te is rá fogsz jönni. Kezdődjön is a kaland, amely megváltoztatta az életemet. Minden úgy indult, ahogy szokott egy átlagos szerdai napon.

Csodálatos tavaszi, madárcsicsergős, napsütéses szerda. Indulás a munkába. A konyhából finom mézes gofri illata száll, bizonyára Miki műve. Igen, az öcsém zseniális a konyhában.

-Jó reggelt! – köszöntöttem őket.

-Hello Gerikém. Egy kis fincsi gofrit, így a nagy esemény előtt? – kérdezte Miki.

-Nagy esemény?

-Tudod a múzeum számára szállított titkos rakományra gondolok. Emma lebeszélte, hogy filmezhetünk, amikor meghozzák. Nem szeretném, hogy a Pletykafészekben hamarabb kerüljön adásba a hír. – mondta, azzal nyomatékosítva nem tetszését egy gofrit dobott a tányérjára.

A Pletykafészek a rivális csatornánk, legalábbis Miki szerint. Én azt gondolom, hogy nincs mitől tartanunk, hiszen mi igazi, minőségi hírekkel szolgálunk, a Pletykafészekkel ellentétben.

-Nem hiszem, hogy már ott lennének. – kapcsolódott be a beszélgetésbe a húgom is. – Még érkezésig van két óra. Nekünk is be kell menni a szerkesztőségbe, Főnök szeretne néhány dolgot mondani nekünk.

-Jó. – felelte Miki, de láttam a szemében a csalódottságot. Képes lenne akár egy egész nappal korábban is megérkezni egy helyszínre, ha azzal bebiztosítja, hogy miénk a sztori. – De előbb a reggeli. Üres hassal nem lehet dolgozni. Meg gondolkodni. Meg létezni.

Fél órával és egy adag gofrival később már az irodában ültünk és az „akció” részleteit vitattuk meg.

-Elég szigorú szabályok lesznek érvényben. – kezdte Főnök. – Nincs vaku, sem semmi egyéb világítási technika, nem mehettek be az épületbe, csak kintről filmezhettek és ami a legfontosabb: nem nyithatjátok ki a ládát. Világos?

-Micsoda?? – értetlenkedett Miki. – Nem látjuk a kincset?

-Miféle kincsről beszélsz? – kérdezte Emma.

-Hát bizonyára kincs van benne, ha ennyire rejtegetik. Pont ez a lényeg: azért filmezünk ott, hogy a lakosság megtudja, hogy mi ez a titkos szállítmány, amit a múzeumunkba hoznak. Mi értelme, ha nem mutathatjuk meg, hogy mi az?

-Így is egy exkluzív tudósítást tudunk nyújtani nekik. – feleltem. – Legalább felcsigázzuk őket és a két nap múlva tartandó bemutatóra még többen fognak eljönni, mint várnánk.

-Apropó a bemutató. – szúrta közbe Emma. – Leszerveztem, hogy te legyél a műsor házigazdája.

-Ez az! Igen! Így kell ezt! Nesze neked Hubert! – kiabált örömében az öcsém. Nem mellesleg Hubert a Pletykafészek főszerkesztője és tulajdonosa, a felesége Edna pedig a hírolvasó szerepét tölti be. Igazi családi vállalkozás.

-Szuper! – mondtam a többieknek. – Akkor lassan indulhatunk is a múzeumhoz.

-Ne feledjétek a szabályokat! Ha minden simán megy, nagy eséllyel legközelebb csak bennünket hívnak. – kiáltotta utánunk Főnök.

Minden fontos felszerelést bepakoltunk a kocsiba és már indultunk is.

 

 

2. Fejezet - Irány a múzeum!

Pár perc után a múzeumhoz is értünk, ahol elég nagy volt a fennforgás és pechünkre megjelent Edna és a lánya Emanuéla is.

-Ilyen nincs! Mit keresnek itt?! – az öcsém füle vészesen vörösödni kezdett, mint mindig, amikor felpaprikázza magát. Nem szerettem volna, hogy bármi konfliktus legyen, így azt javasoltam, hogy menjünk egy kicsit hátrébb, a múzeum bejáratához.

-Itt jó lesz a beállítás. Miki, ne mérgelődj, hanem állítsd fel a kamerát, Geri állj elé, hadd lássam az összképet. – irányított Emma.

-Kit látnak szemeim! Gerike, Gerike, hogy sikerült engedélyhez jutnotok egy ilyen nagyszabású forgatásra? – hallottam meg magam mögül a jól ismert, gúnyos hangot.

-Edna, Emanuélia. – köszöntem a két medvének.

-Ez a mi helyünk, már lefoglaltuk! – csapott a közepébe Miki és már tökéletesen beállította a kamerát is.

-Nem kell a helyetek, Anya jobbat kapott, egyenes a polgármester mellett fog állni! – hencegett Emanuélia és azzal faképnél hagytak bennünket.

-Most nagyon mondanék valamit, csak sok itt a medvefül. – mérgelődött az öcsém.

-Nézzétek! Kezdődik! Kapcsold be a kamerát! Gyerünk Gerikém, ahogy szoktad! – vezényelt a húgom.

-Tisztelt Nézőink! Történelmi pillanatnak vagyunk szemtanúi! Szeretett városunk egy igazán egyedi, utánozhatatlan múzeumi kinccsel lesz gazdagabb. – kezdtem bele. – Polgi és a múzeum igazgatója, Sámuel is egy kisebb beszéddel készültek, hallgassuk, hát őket.

-Tisztelt Polgártársak! Szeretettel köszöntünk mindenkit innen, a Medvék Nemzetközi Múzeumának bejárata elől. A mai napon egy igen értékes műkincs kerül a tulajdonunkba, ehhez mérten…

A beszéd közben a rakománnyal voltam elfoglalva, amit felcipeltek a lépcsőkön. Egy hatalmas faláda, amely megemeléséhez hat medve erejére volt szükség. Kíváncsivá tett, de úgy vettem észre, hogy nem én vagyok az egyetlen. Egy meglehetősen sunyi arcú, ballonkabátot viselő medve egész idő alatt a ládára tapadt szemmel állt, mint, akit megbabonáztak. Amint a műkincs bejutott a múzeumba, egy gazella ügyességével ugrotta át a kordont és már el is tűnt a fák között. Furcsa, gondoltam, pedig már benne van a korban.

-Hahó Geri! Mi van veled? Vége a beszédnek, iparkodjunk, hogy elsők legyünk, akik interjút készítenek Polgival. – indítványozta Miki.

-Ne hozzá menjünk, hanem Sámuelhez! Mindenki a polgármestert támadja le, hát legyünk mi, akik a múzeumigazgatót csípjük el. – mondta Emma, akinek, mint oly gyakran, ismét igaza volt.

Kisebb tülekedés támadt a városunk vezetője előtt, Miki csak úgy törte magának az utat a kamerával, Ednát fülön is ütötte vele, bár nem vagyok benne biztos, hogy véletlenül.

-Kedves Sámuel! – köszöntöttem. – Mondana pár szót a nézőknek a szállítmányíról? Vagy nevezzem inkább kincsnek?

-Kincsnek mindenképpen kincs. – nevetett az igazgató. – Nagy különlegesség, hatalmas megtiszteltetés, hogy ezt kaptuk egyenesen Egyiptomból. Érdekesség, hogy bár távolságban nem, történelmileg mégis közel áll a városunkhoz, sőt a lakosokhoz is.

-Köszönjük az információt! Bizonyára ezzel sokakat felcsigázott! – feleltem. – Mikor és hol lesz látható a kincs?

-Pénteken, 14 órakkor lesz az ünnepi bemutató, innentől kezdve pedig az állandó kiállításunk részét fogja képezni.

-Köszönjük kedves Sámuel! Önöknek pedig köszönjük a figyelmet, mindenképpen tartsanak velünk a továbbiakban, hiszen számos érdekességgel fogunk még jelentkezni. Én Geri voltam és Önök a Napi Maci televíziós csatornát hallgatták!

3. Fejezet – Ki ébreszt fel az álmomból?

-Ez az! Jól megcsináltuk. Senkinek nem jutott eszébe a múzeumigazgatóval is beszélni, csak nekünk és milyen exkluzív információkat tudtunk meg tőle. Ezzel biztos leelőztük a Pletykafészket. – boxolt a levegőbe Miki.

-Valóban jól megoldottuk, de még ott a péntek, az az igazán fontos. – nézett rám a húgom.

-Tudom, de nincs mitől tartanunk.

-Elsők vagytok a nézettségi listán! – futott be boldogan Egon kezében tartva az eredmények.

-Na ez a nem semmi! – ugrándozott a két fiú testvérem.

 

Másnap reggel, pontosabban hajnalban, csörgött a telefonom. Megnéztem az órát. Hajnal 2. Ki hívhat ilyenkor? Mi lehet ennyire sürgős?

-Halló tessék, itt Geri a Napi Macitól. – feleltem álomittasan.

-Geri! Ne haragudj, hogy ilyen késői órán hívlak. Sámuel vagyok. Van egy kis baj. Igazából nagy baj. Ide tudnátok jönni a múzeumhoz? – kérdezte az igazgató.

-Mármint most? – feleltem rá, még mindig nem tudtam, hogy álmodom e vagy ez a valóság.

-Igen, most. Ez nem telefon téma, személyesen kell megbeszélnünk. Hozd a testvéreidet is. – kaptam meg a választ, azzal le is tette.

Két percig még feküdtem az ágyamban és próbáltam feldolgozni a hallottakat, majd bementem mindegyikőjük szobájába és felkeltettem őket.

-Sámuel hívott. Valami baj van. A múzeumhoz kell mennünk. Most. – közöltem a száraz tényeket.

-Akkor indulás, ha hívnak megyünk, nem maradunk le semmiről. – felelte Emma, aki még ilyenkor is, hajnalok hajnalán, üde volt, mint harmat.

-Muszáj most? Nem várhat reggelig? – kérdezte Miki és láttam, hogy már csukódik is le a szeme.

-Mindannyiunkat kérette. – mondtam neki.

-Akkor én is megyek. A mindenkiben én is benne vagyok. – kiáltotta Egon.

-Nem! Rendben! – válaszoltuk egyszerre Emmával.

-Ne húzzuk az időd, ha eldöntötte, hogy jön, akkor úgysem tudjuk megállítani. A mindenki az meg mindenki. – érvelt a húgom.

10 perc múlva már az autóban ültünk, mind a négyen. A város kihalt volt, a vízesés csobogása még hangosabbnak hatott a hajnali órán. A múzeum előtt, kezét tördelve és igen aggodalmas arccal ott állt Sámuel. Még szinte le sem állítottam a motort, már oda is jött.

-Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljöttetek! Gyertek, menjünk be az épületbe, nehogy valaki meglásson titeket. – indítványozta.

-Nincs is itt senki rajtunk kívül. – mondta Egon.

-Az lehet, de attól tartok itt a falnak is füle van. Meg szeme. – válaszolta Sámuel.

-Egon, keltsd már fel Mikit, mert bezárom, aztán aludhat reggelig. – zsörtölődött Emma.

-Igen, tessék, ki zavar? – kérdezte a nagyobbik öcsém.

-Megérkeztünk Csipkerózsika. – csipkelődött a húgom.

Sámuel bevezetett minket a hatalmas csarnokba. Nagyon furcsa volt ilyenkor bent lenni a múzeumban, mintha egy másik világba csöppentünk volna. A hatalmas T-rex csontváza is sokkal rémisztőbbnek tűnt, mint a barátságos nappali fényben. Ki is rázott a hideg. Az igazgató felvezetett minket az emeletre, majd a folyosó végi irodájába tértünk be. Nem kerülte el a figyelmem, hogy magunkra zárta az ajtót, az ablakon pedig behúzta a sötétítőket.

-Hálás vagyok, hogy eljöttetek. Felettébb kényes ügyről van szó. Nagyon kellemetlen. Nem is tudom hol kezdjem. – könnyek csillogtak Sámuel szemében.

-Ülj le barátom, vegyél két mély levegőt, aztán essünk túl rajta. – biztattam, de már ott volt az a bizonyos gombóc a torkomban. Kezdtem félni.

-A beszédek után hátra vittük a műtárgyat, oda, ahol majd a helye lesz, az egyiptomi részlegben. – kezdte az igazgató. – Minden rendben ment, a rácsot lezártam, lelakatoltam, sőt egy elektromos zárral is védjük, bizt…

Hangos horkolás szakította félbe.

-Ébredj már Miklós! – kiáltott a húgom Mikire.

-Zár, igen figyelek. – felelte az öcsém.

-Szóval minden óvintézkedést megtettünk. Minden vendég elment, beleértve Polgit is, én pedig visszavonultam ide, az irodámba. Sokáig dolgoztam, sok volt a teendő. 1 óra 30 perckor fejeztem be, majd elsétáltam megnézni az új műkincset. Kinyitottam az elektromos zárat és a lakatot, beléptem a terembe, felkapcsoltam a villanyt és akkor megláttam. Vagyis nem láttam.  A láda eltűnt.

4. Fejezet – Az eltűnt láda esete

-Hogy micsoda?! – pattant fel Emma.

-Eltűnt a láda? – kérdezte Egon és láttam, hogy lázasan töri a fejét.

-Egészen biztos vagy benne Sámuel? – kérdeztem, bár mire kimondtam, már éreztem, hogy milyen sután hangzott.

-Tudom, hogy késő van Geri, de azért egy ekkora ládát nehéz lenne nem észrevenni. – mondta az igazgató.

Csönd állt be a beszélgetésbe, amit Miki újabb horkolása tört meg.

-Ezt nem hiszem! – mondta Emma és megrázta a testvérünket.

-Láda. Mi is van vele? – kérdezte Miki.

-Azt tudjuk mi nincs. Nincs itt. – mondtam neki.

-Most mihez kezdünk? – kérdezte Egon. – Péntek délután bemutatják a kincset.

-Már ha lesz mit bemutatni. – felelte Emma.

-Sámuel. – fordultam az igazgató felé. - Miért minket hívtál? Miért nem a rendőrséget? Mi nem vagyunk nyomozók.

-Tudom, de nem szerettem volna a rendőrséghez fordulni, mert akkor híre megy a rablásnak. Polginak sem szóltam még. Csak ti tudjátok rajtam kívül. Szeretném, ha segítenétek ebben és minél hamarabb előkerülne. Tudom, hogy nem vagytok detektívek, de a munkátok során megtapasztaltatok már egyet, s mást. – nézett ránk bánatosan az igazgató.

-Persze segítünk. – felelte Emma. – Menjünk le és nézzük, meg, hogy pontosan hol kellene lennie a ládának.

Sámuel levezetett minket az egyiptomi részleghez. A lakat és az elektromos zár is sértetlenül várt ránk.

-Kinek van ehhez kulcsa rajtad kívül? És ki tudja a kódot? – kérdeztem tőle.

-Egyedül én. – mondta a múzeum vezetője, majd kinyitotta a rácsot és felkapcsolta a villanyt. Mindig is imádtam mindent, ami Egyiptomhoz kapcsolódik, így ez a terem is egyből lenyűgözött. A falak mellett két oldalt Anubiszt, a halál és a mumifikálás istenét ábrázoló, hatalmas szobrok álltak, közöttük egy-egy hieroglifákkal díszített oszloppal. A terem végében pedig egy nagyobb emelvény kapott helyet. Bizonyára itt volt a láda, amíg el nem tűnt.

-Nem lenne könnyebb, ha elmondanád, hogy pontosan mit kell keresnünk? – kérdezte Miki Sámueltől.

-Hát nem is tudom. – felelte az igazgató és láttam az arcán a tépelődést. Közben Egon és Emma körbenéztek a termen.

-A múzeumban nincsenek biztonsági kamerák? – tette fel a kérdést Egon.

-Természetesen vannak. Megmutatom a felvételeket, ha szeretnétek. – mondta Sámuel.

-Az sokat segítene. – érkezett a válasz.

-Semmi ujjlenyomat. – mondta a húgom, aki egy apró üvegcsét tartott a mancsában és a zárat vizsgálta. – Ez Luminol. – válaszolta, látva a kérdő tekintetemet. – Még régebben vettem, egy detektíves forgatáshoz kapcsolódóan.

-Én csak azt nem értem. – kezdte Miki. – Hogy egy akkora hatalmas ládát, hogyan tudtak kivinni innen feltűnés nélkül még este is? Nem lett volna látványos, hogy hat megtermett medve egy óriási ládát vonszol?

-Jogos a kérdés. – mondta Sámuel. – Csak még zavarosabbá teszi az egész történetet.

-Nézzük meg a felvételek. – indítványoztam, bár volt egy furcsa érzésem a kamerákkal kapcsolatban. Azzal átmentünk a biztonsági terembe.

5. Fejezet – Nofertiti és az akácméz

A teremben hat monitor állt, ezeken négy képkocka mutatta a múzeum különböző pontjait: az elülső és hátulsó bejáratot, a nagy csarnokot, az irodák folyosóját és minden részleget külön -külön. Az éjjeli biztonsági őr fogadott minket és ránk villantotta mosolyát. „Aranyfog. Nem semmi.” – gondoltam magamban.

-Jó estét! – köszönt az őrszem. – Nándor vagyok. Enyém a ma esti műszak. Miben segíthetek? - nézett kérdőn ránk.

-Kifáradna, kedves Nándor? – kérte az igazgató.

-Csak elhagytam egy objektívemet az ünnepségen és szeretném megnézni a kamera felvételeit, lehet, hogy ellopták. – mondta Miki, próbálta menteni a menthetőt, de láttam, hogy Nándor nem elégszik meg ezzel a gyenge válasszal.

-Hajnal 3-kor. – mormogta az orra alatt kiefelé menet. – Persze, már itt sem vagyok.

-Nézzük! – lelkesedett Egon, aki köztudottan imád minden elektromos ketyerét. – Úgy látom ez a képkocka mutatja az egyiptomi részleget. Felgyorsítom, spóroljunk egy kis időt.

Mindannyian a monitorra szegeztük a tekintetünket és vártuk, hogy történjen valami. És vártunk. És vártunk. Így ment ez addig, amíg a visszatekert felvétel végére nem értünk. De nem történt semmi, még egy légy sem szállt el a kamera előtt.

-Ez fura. – mondta a kisebbik öcsém. – Máshonnan is be lehet jutni a terembe?

-Nem, csak ez az egy bejárata van. – mutatott a képernyőre Sámuel.

-Valami nem kerek a dologban, csak még nem jöttem rá, hogy mi. – mondta Egon. – Lementhetem a felvételeket? Otthon még átnézném.

-Igen, persze, ha ez segít megtalálni a ládát. – mondta Sámuel.

-Még mindig nem szándékozol elmondani, hogy mi van benne? Mi van, ha kivették és más csomagolást kapott? – kérdezte Miki.

-Igazad van, bár csodálkozom, hogy még nem jöttetek rá. – mondta az igazgató.

-Én tudom. – felelte a nővérem a szokásos magabiztosságával.

-Dehogy tudod! – incselkedett az ikertestvére.

-Egy szarkofág. – mondta büszkén Emma. – Nem is akárkié, hanem az egyik legismertebb fáraónőé: Brummogó Nofertitié.

-Honnan tudtad? – ámult el Miki.

-Figyeltem a történelem órákon. – vágta rá Emma. – Akkor jöttem rá, amikor azt mondtad, hogy történelmi szempontból kapcsolódik Medvefalvához és Egyiptomból hozták. – fordult Sámuelhez. – Köztudott, hogy Nofertiti két alkalommal is elhajózott a szigetünkre, a híres akácfaliget, na meg persze a méz miatt, amiből hatalmas hordókkal vitt, így állítólag, nem csak neki és a nemeseknek, hanem a köznépnek is jutott belőle.

-Pontosan. – mondta boldogan az igazgató.

-Szóval a fáraónőt keressük. – összegeztem.

-Messze nem mehetett, tekintve, hogy már egy jó ideje nem igazán eleven. – kacarászott Miki.

-Lassan felkel a nap, ideje hazamennünk. – mondtam. – Dolgozunk az ügyön. – és bátorítóan megveregettem Sámuel hátát. – Még van másfél napunk, hogy megoldjuk a rejtélyt. Előkerítjük Nofertitit, ígérem.

-Azért az ígérgetéssel csak csínján bánjunk. – súgta nekem a húgom.

Egyenesen az autóhoz mentünk, majd negyedóra múlva újra a puha ágyban feküdtünk. De csak nem tudtam aludni. Valami nem hagyott nyugodni. Úgy éreztem, hogy elsiklok egy fontos részlet felett, de nem tudtam rájönni, hogy mi az. Így lassan álomba merültem. Nem meglepő, de alvás közben is az üggyel foglalkoztam. A múzeum lépcsőjén álltunk, éppen egy interjút készítettem Sámuellel, amikor a polgármester elkiáltotta a magát: Eltűnt a kincs! Majd hangos motor zaja és egy ballonkabátos medve elhajtott egy furgonnal. Akkor felriadtam. Tudom, már, hogy mi a hiányzó puzzle darabka. A fura, ballonkabátos, idős, fürge medve.

 

 

6. Fejezet – Mackótestvér

Azonnal felkeltem és már futottam is le a nappaliba, ahol Egont találtam, aki éppen nagy erőkkel ütötte a klaviatúrát.

-Hát te mit csinálsz itt ilyen korán? – kérdeztem tőle, tekintve, hogy reggel 5 óra volt.

-Nem tudtam aludni, ezért átnéztem a biztonsági kamera felvételeit és ezt figyeld mit találtam! – mutatott a kijelzőre büszkén. Először nem értettem, mert tegnap is ugyanezt a videót néztük az egyiptomi részlegről. Továbbra sem történt benne semmi.

-Nézd alaposan. – kezdte a magyarázatot. – Ez egy képkocka, ami sokszorosítva van, ezt vágták be. Valamit kivágtak belőle, nyilván a rabláshoz kapcsolódik. Meghamisították a felvételeket.

-Ez elképesztő! – néztem rá ámulattal. Tényleg ő a legokosabb bocs, akit ismerek. – Szólok az ikreknek.

Pár perc múlva már mindannyian a konyhában ültünk a mézes kávé felett. Egon megmutatta a felfedezését, én pedig elmeséltem a ballonkabátos medve esetét.

-Felettébb gyanús az alak. – mondta Emma. – Meg kell találnunk.

-Jó, de, hogyan? – kérdezte Miki. – A kamerák felvételeit át tudjuk nézni, az egyiken biztosan rajta lesz, de a személyazonosságát akkor sem tudjuk meg, a rendőrségre meg nem sétálhatunk be csak úgy.

-Mutassuk meg Sámuelnek. – feleltem. – Hátha látta már a fickót vagy pont a szállításban segített. Sőt Nándorral is beszélnünk kell. A tegnapi éjjeli műszakos kollégával.

-Már akkor is gyanús volt nekem. – nyomott el egy ásítást a testvérem.

-Más ötletünk nincs. Menjünk be a szerkesztőségbe. Legalább senki nem fog zavarni. – mondta a húgom.

10 perc múlva az autóban ültünk, a vízesésen már csillogtak a nap első sugarai. Eddig is eseményekkel telet a nap és volt egy olyan érzésem, hogy ezzel a látogatással közel sem lesz vége a meglepetések sorozatának. A Napi Maci teljesen üres volt. Bementünk az irodába, Miki előkereste a tegnapi felvételeket és elkezdtük átnézni. Több képkockán is jól látható a ballonkabátos mackó.

-Átküldöm az egyik képet Sámuelnek. – mondta az öcsém.

Kis idő elteltével csörgött a telefonom.

-Szia Sámuel! Megkaptad a képet? Nem ismerős neked ez az alak? – kérdeztem tőle.

-Jó reggelt Geri! Biztos, hogy nem ő a tettes. – érkezett a meglepő válasz.

-Mit mond? Nem ő a tettes? Ezt meg honnan tudja ilyen biztosra? -értetlenkedett Miki.

-Tudom. Ismerem a medvét. – mondta az igazgató. – Ő a testvérem.

A bejelentését döbbent csend fogadta.

7. Fejezet – Sámuel és Sámson

-Hát nem csodálom, hogy nem mutogatod. – mondta Miki. – Úgy osont ott a múzeum előtt, mint aki rosszban sántikál.

-Mindent elmagyarázok. – felelte az igazgató. – Gyertek be az irodámba.

-Jól van. – felelte a húgom. – Te meg kerítsd elő Nándort. Van egy kis megbeszélni valónk vele.

 

Kis idő múlva már mindannyian az igazgató irodájában ültünk. A ballonkabátos alakot is beleértve, akiről kiderült, hogy Sámsonnak hívják és Sámuelnek a bátyja.

-Sziasztok, jó reggelt! – kezdte Sámuel. – Mint tudjátok a múzeumigazgató testvére vagyok. Tegnap én is ott voltam a bemutatón. Mondta az öcsém, hogy már akkor felfigyeltél rám. – fordult felém mosolyogva. – Ezek szerint nem végzem elég jól a munkámat. Magánnyomozó vagyok.

-Na ne! – kiáltotta Egon. – Ez nagyon király!

-Éppen szolgálatban voltál? – kérdeztem. – Vagy mit kerestél az ünnepségen?

-Én nemzetközi ügyekkel foglalkozom, sokat utazom a világban. Éppen egy kolumbiai bűnbandát próbálok nyakon csípni a kormány megbízásából. Éppenséggel ez a szervezet műtárgyakkal kereskedik, így arra gondoltam, hogy lehetséges, hogy megjelennek a bemutatón is.

-Akkor biztosan ők tették! – lelkendezett a legkisebb öcsém.

-Semmi nem biztos addig, amíg ki nem derül az ellenkezője. – felelte Sámson.

-Akkor ők rabolhatták el a ládát? Egy akkora műemlék ellopásához nem kevés pénzre és emberre van szükség. – vetettem fel.

-Ez így van. – mondta a nyomozó. – De semmi bizonyítékom nincs ellenük, ha tényleg ők tették. Nagyon alaposan dolgoznak, minden jelet eltüntetnek, bármit, ami rájuk utalhat.

-Nehéz ügy. – mondta Emma. – Kár, hogy egyetlen szemtanúnk sincs. Csak Nándor. Tényleg, Sámuel. – fordult az igazgatóhoz. – Ide tudnád hívni a tegnapi éjjeliőrt?

-Mondani is szerettem volna – érkezett a válasz – megnéztem a nyilvántartásban. Nincs ilyen nevű éjjeliőrünk. Sem nappali. Semmiféle Nándor nem dolgozik a múzeumban.

 

8. Fejezet – Ámokfutás a kikötőben

-Mi az, hogy nincs ilyen dolgozó? – kérdezte Emma.

-Nincsen. Senki. – felelte csüggedten Sámuel. – Ez az ügy kezd egyre zavarosabb lenni. Holnap lenne a nagyszabású leleplezése a szarkofágnak. Mi lesz így a múzeum hírnevével, ha kiderül, hogy ellopták a fáraónő mumifikált testét?

-Megtaláljuk. Muszáj, hogy meglegyen. – mondtam biztatóan. A többiek kétkedő tekintettel néztek rám, de én biztos voltam a dologban. – Jó eséllyel még a városban van. Valahol. Hogyan is szállították ide?

-Hajóval. – kaptam meg a választ.

-Akkor csak úgy vihetik el. Vagy helikopterrel, de az már igazán látványos volna. – feleltem.

-Akkor a kikötőbe kell mennünk! – indítványozta Emma. – Felhívom Főnököt, hogy jött egy jó lehetőség, a dokkokhoz megyünk forgatni. Természetesen nem árulom el, hogy Nofertiti szarkofágját keressük. – fordult Sámuelhez. – Időközben majd készítünk néhány felvételt és meginterjúvolunk néhány halászt mondjuk a… bármiről, majd menetközben kitalálom. Téged pedig kiteszünk az iskolában. – mondta Egonnak.

-Jaj, ne már! Nem szeretnék lemaradni a nagy leleplezésről. – mondta szomorúan kisebbik öcsém.

-Délután újra jöhetsz velünk. – mondtam neki. – Bár remélem, hogy addigra megtaláljuk a fáraónőt. – tettem hozzá csendben.

 

A kikötő sirályok hangjától volt zajos és halaktól szagos. Nagy volt a nyüzsgés, mint mindig, itt korán kezdődik a nap. Sétáltunk egy kört, megnéztük az árusok standjait, de közben mindannyian azon gondolkoztunk, hogy vajon hová rejthették el a ládát.

-Nincs itt az a hajó, amivel érkezett a rakomány? – kérdeztem az igazgatótól.

-HAAAPCI! – tüsszentett egy nagyot Sámuel válaszképp. - Bocsánat, allergiás vagyok a tengeri herkentyűkre, még az illatoktól is rosszul vagyok. Szóval a hajó. Az már nincs itt, visszament Egyiptomba. Meg egyébként is, egy elég nagy, feltűnő darab volt, hieroglifákkal az oldalán.

-Stílusos. – mondta Miki, aki éppen egy sült pisztránggal szemezett. Hogy a hajóra vagy a halra értette, azt nem tudom. Valószínű, hogy utóbbira.

-Kettő nagy raktár van itt. – mondta Sámson. – Itt tárolják a kifogott halakat hűtőládákban. Plusz mindenféle hajós eszközt is. Átnézhetnénk, de ahhoz a rendőrség engedélyére lenne szükségünk. Akkor pedig beszélnünk kellene a rablásról. Azt meg nem szeretnénk, gondolom.

-Semmiképpen. – mondta az igazgató. – De mégis jó lenne bejutni oda valamilyen módon.

Ahogy gondolataimba mélyedtem és a megoldásra próbáltam rájönni, észrevettem, hogy Emma magabiztos léptekkel indul el az egyik raktár felé. Az előtte álló őr láthatólag nem szándékozott beengedni, a húgom pedig már erősen gesztikulált. Úgy véltem, hogy nem lesz ennek jó vége, ez az érzés pedig csak fokozódott, amikor a tekintetem az épület hátuljára siklott. Miki éppen a falnak támasztott, hatalmas raklapokon mászott fel. „Te jó ég! – gondoltam. – Ebből baj lesz. Mit akarhat?” Mintha megérezte volna, hogy mire gondolok, ugrott egyet és belekapaszkodott a félig nyitott ablakba és elkezdte felhúzni magát. Mikiről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy egy törékeny alkat. Erős mancsaival felhúzta mackótestét, majd bepréselt az ablakon és már el is tűnt a szemem elől. „Nagyon remélem, hogy csak én vettem észre!” – futott át a fejemben a gondolat. Emma megérezhette, hogy a testvérünk biztonsággal bejutott az épületbe, mert szinte ugyanabban a pillanatban befejezte a társalgást az őrrel és teljes nyugalomban visszasétált hozzánk.

-Ezzel meg is volnánk. – közölte. – Eltereltem a figyelmet, amíg Miki bejutott. Most meg mi van?! – kérdezte felháborodva rosszalló tekintetemet látva. – Úgy tudtam, hogy szorít az idő vagy nincs igazam?

-És most hogyan tovább? – tettem fel a kérdést.

-Természetesen várunk.

Eltelt 10 perc, majd még 10, végül már kezdtem aggódni.

-Nem kellene megnéznünk? -kérdeztem.

-Nem mehetünk oda. – mondta a nyomozó. – Csak bajt okoznánk neki.

Közelebb mentünk a raktárhoz és továbbra is várakoztunk. Majd hangokat kezdtünk hallani egyenesen az épületből. A biztonsági őr, egy nagy fekete, szigorú tekintetű medve is felfigyelt a zajra. Csörömpölés, csapkodás és mintha dulakodás hangjait hallottuk volna. Egyre jobban erősödött a ricsaj, az őr elővette a kulcsait és azt ajtó felé fordult, ami ebben a pillanatban kivágódott és három megtermett medve futott ki rajta, majd megjelent utánuk Miki is halszagtól bűzölögve és kiabálva:

-Tolvajok! Kapjátok el őket! Itt a rendőrség! Álljanak meg! – rohant utánuk.

Teljesen össze voltam zavarodva, lefagyva álltam Sámuel mellett, akit hasonlóképpen megdöbbentett a jelent. Emma és Sámson azonban elemében volt, üldözőbe vették a rablókat. Nem lehettem tétlen, kikaptam egy kisbocs kezéből a biciklit (ami nem az én méreteimnek volt tervezve) és tekertem utánuk. Kikerültem egy standot, felborítottam pár halaskosarat, egy járókelő beleborult egy ládába miattam, de én csakis az előttem futó tolvajjal foglalkoztam. Soha nem bicikliztem még ilyen gyorsan, pedig a térdem a nyakamban volt a pár számmal kisebb járgány miatt. „Gyerünk Geri” – biztattam magam – „Meglesz!”. A tömeg elugrált előlem, de a nagy zűrzavarban nem vettem észre, hogy egyenesen a tenger felé tekerek. A rabló előttem össze volt zavarodva, az őt egy pici biciklin üldöző medvétől és beleugrott a vízbe én pedig egyenesen rá a kerékpárommal együtt. Egy pillanatra azt hittem, hogy megfulladok, nem érzékeltem, hogy hol van a fent és a lent. Majd erős mancsok ragadtak meg és egy hirtelen rántással kivettek a vízből.

-Ez nem volt semmi Gerikém! – nevetett Miki kétrét görnyedve.

-Nem is szükséges meginterjúvolni a halászokat. – kacagott a húgom. – Megcsinálod te a jó sztorit magadtól is.

-A rabló. – lihegtem. – Elkaptátok?

Szúrt a tüdőm, ami telement vízzel, a szememet pedig csípte a só.

-El, mind a hármat. – felelte a nyomozó. – Beviszi a rendőrség őket kihallgatásra és veled is beszélni szeretne a rendőrfőkapitány.

Azzal elsétáltunk az autóhoz és követtük a szirénázó rendőrautókat.

 

 

 

9. Fejezet – A haltolvajok

A rendőrőrsön már vártak minket. Néztem, ahogy a három banditát kitessékelik a rabszállítóból. „Fura.” – gondoltam – „Nem igazán műkincsrablós az ábrázatuk.” A tolvajok közül kettő medve létére cingár testalkatú volt, sunyi tekintettel. A harmadik egy magasabb, peckes kiállású, magabiztos mackó. Bizonyára a bandavezért köszönthettük a személyében. Először elvitték kihallgatásra az elfogottakat, ez beletelt egy kis időbe, addig a történteket próbáltuk megfejteni.

-Szerintetek benne vannak a kincslopásban? – kérdezte Sámuel.

-Nem hiszem. – mondta a bátyja. – Legalábbis abban biztos vagyok, hogy nem a kolumbiai műkincstolvajokhoz tartoznak.

-Én pedig nehezen hiszem el róluk, hogy ők lennének a tettesek. – tette hozzá a húgom. – Legfeljebb a nagydarab. Róla el tudom képzelni.

-Én viszont azt mondom, hogy jó nyomón járunk. – mondta Miki. – Különben miért rohantak volna el?

-Mi történt pontosan a raktárban? – kérdeztem tőle.

-Már azt hittem sosem mesélhetem el. – mondta az öcsém. – Először is, amikor bemásztam az ablakon, egyenesen egy nagy láda makrélára estem. Nehezen kikecmeregtem belőle, majd elkezdtem körbejárni a helyiséget, ami nem volt egyszerű, mert csak azon a néhány kicsi ablakon sütött be egy kevés napfény. Éppen egy fagyasztóládát nyitottam ki, amikor hátulról valaki fejbevert. Természetesen nem lett semmi bajom, egy balhorgos után azt mondtam: „Velem kemény fába vágtad a fejszédet kisapám!” Utána egy másik alak a láda tetejéről a nyakamba ugrott, majd elkezdődött a dulakodás. Néhány kék folt itt, egy-két repülő hal ott és végül kirontottak az épületből. A többit már tudjátok.

-Érdekes, érdekes. – mondta magában a nyomozó.

-Jó napot kívánok! – jött oda hozzánk egy hatalmas rendőrmaci. – Geri, szeretne veled beszélni a főkapitány.

Bevezetett az épületbe, majd végig egy hosszú folyosón, egyenesen Aladár rendőrfőkapitány irodájába. Takaros, barátságos szoba volt, a kapitány kitüntetései szép sorban, egymás mellett lógtak a falon.

-Foglalj helyet Geri! – köszöntött.

Leültem az íróasztala túlsó oldalára. A tekintetétől kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kihallgatáson lennék, csupán a helyszín barátságos.

-Elsősorban nagy hálával tartozunk neked és a többieknek is, hogy elkaptátok ezt a három tolvajt. Már hetek óta garázdálkodnak a kikötőben, de eddig nem sikerült nyakon csípnünk őket. Halakat lopnak el a raktárakból, illetve egyéb alkatrészeket is. Szóval köszönjük! De van itt egy kellemetlen dolog. Mit keresett az öcséd a raktárban? A biztonsági őr azt állítja, hogy az épületből futott ki a banditák után. Hogyan került Miki oda be?

Nagyon gyorsan megpróbáltam kitalálni valami hihető mesét, hiszen nem árulhattam el, hogy egy eltűnt műkincs után nyomozunk. De a rendőrfőnöknek füllenteni nem a legkellemesebb érzés. A lelkiismeretfurdalás abban a pillanatban elkezdett dolgozni bennem. Hozzá kell tennem, hogy nem tudok hazudni.

-Halért mentünk a kikötőbe, szerettünk volna venni párat („Ez igazából igaz, hiszen Miki nem utasított volna vissza egy jó sült pisztrángot” – tettem hozzá gondolatban.), amikor meghallottunk egy fura zajt („Ez is igaz, csak kicsit később történt”) a raktár felől. Odamentünk az ablakhoz és veszekedés hangjára lettünk figyelmesek. Miki felmászott a raklapokon és benézett, de ekkor keresztülesett a párkányon és bezuhant egy láda makrélába („Végülis ez is igaz, egész jól csinálom”). Ott meglátta a három medvét. A többivel meg már tisztában vagy.

-Tisztában. – ismételte meg kétkedve. – Mindenesetre köszönjük. És az őszinteségedet is.

Ez volt az a pillanat, amikor a fejem búbjáig piros lettem. Nem hitt nekem és ezt jól tudtam.

-Apropó a tolvajok. – jutott gyorsan eszembe. – Azt mondtad már több hete fosztogatják a raktárakat, igaz?

-Így van.

-Akkor csak sima tolvajok? Nem lehet, hogy többen vannak? Mondjuk egy banda?

-Banda? Akik tengeri herkentyűk ellopására specializálódtak? Elég valószínűtlen.

-Nem erre gondoltam, hanem, mi van, hogy ha valami nagyobb a célpontjuk és ezzel csak álcázzák?

-Szerintem túl sok detektívfilmet nézel Geri. – nézett rám a nagy, mindenen átlátó szemeivel.

-Igazad lehet. – feleltem, majd kiléptem az ajtón.

A többiek az autónál vártak, majd elmeséltem nekik az Aladárral történt beszélgetésünket.

-Néha annyira nem értelek Geri! – mondta Miki. – Szépen elárultál bennünket. Amiket mondtál, olyan, mintha az igazságot kötötted volna az orrára. Csak nehogy ránk küldjön valami mackó rendőrt, mert akkor ennél is nehezebb lesz a nyomozás.

-Tudod, hogy nem vagyok képes a hazudni! – védtem magam. – De mindegy is. A lényeg a láda, amivel nem igazán haladunk. Úgy tűnik, hogy rossz nyomon jártunk, de legalább elkaptunk három tolvajt.

-Menjünk be a szerkesztőségbe. – javasolta a húgom. – Előtte elugrom Egonért, már végzett. Ha pedig befejeztük a munkát találkozzunk a múzeumban, rendben? Hátha addig eszünkbe jut valami használható ötlet.

Elköszöntünk Sámueltől és Sámsontól, elmentünk Egonért és bementünk a Napi Macihoz.

10. Fejezet – A beszállító

-Geri! Nem hiszem el, de tényleg! – fogadott örömmel Főnök. – Jó sztori, ugyan már, ez sokkal több annál! Egyből a nézettségi lista első helyére ugrottunk fel. Amíg ti nem is tudom hol jártatok, mi megszerkesztettük a felvételeket és közzétettük egy rendkívüli adás formájában. A nézők imádják!

-Annyira sajnálom, hogy nem láthattam élőben az akciódat. – mondta Egon. – Megnéztelek volna, ahogy keresztülszeled a kikötőt azzal az apró biciklivel. – nevetett.

-Nem mindennapi látvány volt az biztos. – mondta Emma.

-Na akkor, ha túltettük magunkat rajtam – mondtam kicsit sértődötten – foglalkozhatunk a feladatunkkal.

Azzal bementünk az irodánkba. Nagyon szeretem ezt a helyiséget, mindig sok inspirációt merítek innen. A szerkesztőség legfelső emeletén kapott helyet a kis szobánk, mind a hármunknak van egy külön asztallal. A fal bal oldalán négy hatalmas ablak van, amik Felsőváros egyik terére nyílnak. Jó néha nézegetni a járókelőket és elgondolkozni azon, hogy vajon merre sietnek.

-Csak tudnám ki az a Nándor. – mondta Egon.

-Tessék? – kérdeztem vissza szórakozottan.

-Nándor. – mondta. – Tudod, a nem is igazi biztonságiőr.

-Igen. – feleltem és letettem az asztalra a kinyomtatott fényképét. Közben telt az idő, csináltuk a szokásos munkánkat, én a holnapi esemény megtervezésével foglalkoztam, ami miatt görcsbe rándult a gyomrom. „Hogy fogjuk ezt megoldani?” – gondoltam. „Ha délutánig nem jutunk semmire, muszáj lesz szólni a rendőrségnek is. Csak az a baj, hogy ha kitudódik, mert előbb -utóbb ki fog, akkor abból botrány lesz.”

-Fiatalok! – rontott be a főnökünk az irodába. – Hoztam egy listát a holnapi díszvendégekről.

Ledobta a papírt Nándor fotója mellé.

-Hé, én ezt a fickót már láttam! Az aranyfoga elég feltűnő. Mit keres az asztalotokon a képe? – kérdezte.

-Láttad? – fordultam kérdőn felé.

-Bizony. – érkezett a felelet. – Biztos ti is emlékeztek rá, pár hónapja volt benne az egyik újság címlapján. Valami bűnbanda tagja. Nagyon ügyesen váltogatja a személyazonosságát, ezért nehéz elkapni. Tényleg nem rémlik nektek? Mondjuk ti már inkább a tv-t nézitek, mint újságot olvastok. – tette hozzá kifelé menet.

Mind a négyen összenéztünk. Azaz csak hárman, mert Egon már „Nándor” után nyomozott az interneten.

-Itt is van a cikk. – mutatta.

„Értesüléseink szerint Faber, a medve, egy dél amerikai műkincstolvaj banda beszállítója. Nehéz a nyomára bukkanni, mivel rendkívüli módon álcázza magát. Legutóbb a Medvefalva mögött elterülő akácosban látta egy gazda.

Éppen indultam megtekinteni a fákat, így január lején. – mesélte B. a medve. – Amikor fura zajra lettem figyelmes a kaptárok mögül. Mintha horkolt volna valaki. Odasiettem és bekiabáltam, hogy „Ki az?”, majd a képen látható mackó futott felém, fellökött és elszaladt. Azután nem láttam többet.

Kérjük kedves olvasóinkat, hogy ha látják ezt a medvét, akkor értesítsék a rendőrséget. Rendkívül veszélyes és feltehetőleg fegyver van nála.

2023.01.06.”

-Ez 4 hónapos cikk. – mondta Emma. – Akkor valószínűleg azóta itt bujkál.

-Ő az, ez biztos. – tette hozzá Miki.

-4 hónap az rengeteg idő! – kiáltott Egon. – Akkor több, mint valószínű, hogy ez az egész lopás hónapokkal, esetleg évekkel ezelőtt meg lett tervezve. Ez egy alaposan kigondolt bűntény.

-Szólnunk kell Sámuelnek és Sámsonnak. Felhívom őket, aztán irány a múzeum.

 

11. Fejezet – Éjjeli műszak

A múzeumhoz érve egyenesen az igazgató irodájába szaladtunk és gyorsan beszámoltunk a két testvérnek a fejleményekről.

-Tudtam, hogy valahonnan ismerős! – kiáltotta Sámson. – Hogy nem jöttem rá? Tényleg kezdek kiöregedni…Mindenesetre arra gondoltam, hogy talán olyan eszközzel dolgoztak a rablóink, aminek a nyomát csak az éjjel találhatjuk meg. Például az UV fény használatával. Meg amúgy is jó lenne átnézni a tetthelyet sötétben is, amikor történhetett az eset.

-Valóban. – feleltem. – Akkor viszont ma éjjel vissza kell térnünk ide nyomozni. Holnap délután bemutató, már így is kezdünk kifutni az időből, ha ma sem találunk semmit, muszáj szólnunk a rendőrségnek.

-Tudom…- érkezett a csüggedt válasz az igazgatótól. – Bízok benne, hogy találunk valamit, ami nyomra vezet, hiszen nem csak a múzeum, hanem egész Medvefalva hírneve a tét.

-Akkor éjfélkor itt találkozunk. – összegezte a húgom. – Beszerzünk még egy-két eszközt, amelyek hasznosak lehetnek.

 

Pontban a megadott időben a múzeum előcsarnokában álltunk mind a hatan.

-A legjobb az lenne, – kezdet a detektív – ha kettesével párokba állnánk és úgy fésülnénk át a múzeumot. Gyorsabban fogunk így haladni.

Egyetértően bólogattunk, majd beosztottuk a párokat: Miki a nyomozóval, Emma Egonnal, Sámuel pedig velem indult terepszemlére.

A mi feladatunk a hatalmas főcsarnok átfésülése volt. Teljes sötétségben dolgoztunk, a húgom éjjellátó szemüvegeit használva. Izgalmas volt így látni az épületet, a sok kiállított műtárgyat. Igyekeztem alapos lenni, minden kis részletre figyeltem, de semmi kézzelfoghatót nem találtam, pedig már 2 órája róttuk a köröket a hatalmas dínó körül.

-Semmi. Nálad? – kérdeztem a társamtól. Ő erre csak csüggedten rázta a fejét.

-Nem hiszem el, hogy semmit nem találtunk. – mondta. – De nem adhatjuk fel, muszáj, hogy előkerüljön a szarkofág. Hozok egy kis kávét az irodámból. Biztosan a többiek is fáradtak már.

Azzal egyedül maradtam a gondolataimmal. „El nem tudom képzelni, hogy mi történhetett itt.” – gondoltam és az agyam lázasan próbálta összerakni a lopás jelenetét. Elmélkedésemből Emma kiabálása zökkentett ki:

-Ez az! Ezt nézzétek, mit találtunk! – ujjongott, majd éjjelátó szemüvegét egy laza mozdulattal ledobta a recepciós pultra egyenesen egy kardot rejtő doboz mellé.

-Az egyiptomi részlegen, pont ott, ahol a szarkofágnak lenniek kellene. – mondta Egon, majd apró mancsában felém nyújtott egy kis tárgyat, egy apró, nagyjából 10 centis kötéldarabot.

-Ez egy darab szakadt kötél. – mondta csüggedten Miki.

-De mégis mit keresett az emelvényen, ahol Nofertitinek kellene lennie? – tette fel a kérdést a húgom.

-Semmiféle kötelet nem használtak a láda cipelése során. Hiszen láttuk, hogy fogantyúk voltak rászerelve. – mondtam.

-Hol van az öcsém? – kérdezte a nyomozó. Akkor megjelent Sámuel is hat csésze gőzölgő kávéval.

-Ezt nézd mit találtunk! – mutatta boldogan Egon. Az igazgató arcán egy pillanatra mintha rémületet véltem volna felfedezni, de aztán újra szomorúan nézett ránk.

-Ez csak egy darab kötél. – mondta. – Ettől nem lettünk előrébb. Azt hiszem itt az ideje, hogy hazamenjetek. Reggel értesítem a rendőrséget a történtekről és még időben lefújjuk a bemutatót. Köszönöm az eddigi segítségeteket, sajnálom, hogy nem jártunk sikerrel.

-Valamit még csak tehetünk. – mondtam. – Nem adhatjuk fel!

-Itt a vége Geri. - veregette meg a vállam Miki. - Menjünk.

Lógó orral hagytuk el a múzeumot és az igazgatót, aki mondta, hogy ha már bent van, akkor itt is marad és összeszedi a gondolatait azzal kapcsolatban, hogy mit fog mondani a rendőrségnek.

-Örülök, hogy megismertelek titeket! – mondta Sámson. – Sajnálom, hogy így ért véget ez a kis kaland.

Beszállt az autójába, majd elhajtott a zuhatag felé. „Mintha a vízesés is szomorúbban csobogna.” – gondoltam.

-Jaj! – kiáltott a húgom. – Bent felejtettem az egyik szemüveget a recepciós asztalon.

-Visszaszaladok érte. – ajánlkozott Egon.

-Jó, de siess. Napok óta nem aludtam egy jót. – ásított Miki. Néma csendben vártuk az öcsénkent. Eltelt 15 perc. Majd 25.

-Mit csinál ez a bocs ilyen sokáig? – értetlenkedett Miki. – Éjszakai múzeum túrát szervezett magának vagy micsoda?! Most akarja kielégíteni a tudásszomját?

-Megnézem. – mondta Emma és hallottam, hogy egy kicsit megremegett a hangja. „Ez nem jó jel.” – gondoltam. „Négyünk közül ő a legbátrabb, ha megijedt, akkor történhetett valami.”

-Fiúk! – kiáltott pár perc múlva a húgom. – Nem találom sehol. Egon eltűnt.

12. Fejezet – Egon és a szemüveg

Teljesen lebénultam. Eltűnt az öcsénk. Mihez kezdünk most?

-Menjünk vissza! – mondtam. – Nézzük át a múzeumot, keressük meg, lehet, hogy Sámuelnél van.

-Ott sincs. – mondta Emma. – Sőt, be volt zárva az irodája és a kopogásra sem jött ki senki. De igazad van, menjünk vissza.

Beszaladtunk az épületbe. Sámuel jött szembe velünk, elmeséltük, hogy mi történt, majd együtt kezdtünk neki a kutatásnak. 2 órán keresztül kerestük, kiabáltunk. Semmi nyom.  Egon tényleg eltűnt.

-El van átkozva ez a múzeum! – mondta könnyei között az igazgató. - A láda egy dolog, de még a testvéretek is eltűnt.

-Hívom a rendőrséget. – mondta Emma és elővette a telefonját.

-Ne! – kiáltott rá az igazgató. – Hatalmas botrány lesz belőle!

-Eltűnt a testvérünk! – kiabálta Miki. – Nem érdekel a város hírneve! Ez már sokkal komolyabb ügy!

-Igazad van. – felelte. – De kérlek, adjatok pár órát Sámsonnak, ő biztosan előkeríti Egon. Ha neki sem sikerülne, akkor pedig szólunk a rendőröknek.

Ránéztem az órámra, reggel 5 óra 32 perc volt.

-Rendben van. – vágtam rá. -Ha délre nem kerül elő Egon felhívom Aladárt.

-Jól van. – kaptam meg a választ. – A bemutató előtt találkozunk.

-Bemutató? – kérdezte Emma. – Nem úgy volt, hogy lemondod?

-Meggondoltam magam és egyébként is van még időnk, hátha csoda történik.

 

Visszamentünk az autónkhoz, majd a Napi Maci szerkesztőségébe vettük az irányt. Egyikőnk sem tudott volna hazamenni úgy, hogy Egon elveszett. Bementünk az irodába, mindenki elfoglalta a saját asztalát, de senki nem tudott a munkára koncentrálni.

-Nem hiszem el! – kiabálta Miki, majd dühében egy kupac könyvet repített keresztül a szobán egyenesen Emma felé.

-Héj, vigyázz már! – méltatlankodott a húgom.

-Elveszett az öcsénk! Nem ülhetünk itt tétlenül! – Miki füle már olyan piros volt, mint a paradicsom, tudtam, hogy most fog kitörni a vulkán. – Sámuel meg csak mondja a magáét: „Nem kell rendőrség, meglesz minden blablabla…” Miért fél ennyire segítséget kérni?

-Nyilván azért, mert akkor bajba sodorná múzeumot meg Polgit is. – feleltem. – Azzal pedig nem segítünk a testvérünkön, ha ordibálunk, a könyvekből meg repülőket gyártunk. Az egyetlen nyom, amin elindulhatunk az ez a kötél. – mutattam fel óvatosan az apró tárgyat.

-Kötél, kötél…én azt mondom a rendőrségnek kell szólni, nem kötelekkel bajlódni. – mondta Miki. – Ahh, kiborít ez az egész, fáradt vagyok és éhes. Elmegyek a kikötőbe, veszek halat, már órák óta nem ettem. Az a tegnapi pisztráng meg olyan szépen nézett rám.

-Pisztrángot hallottam? – kérdezte Főnök, aki szokásához híven, kopogás nélkül, mint a hurrikán söpört végig az irodán. – Akkor hozhatnál három adag makrélát, négy adag heringet, meg két adag lazacot az esti bemutatóra, kóstolónak. Sámul kérte.

-Engem pedig kitehetnél a múzeumban, valaminek szeretnék utána nézni. – mondta Emma.

-Van valami ötleted? – kérdeztem.

-Az éjjellátó azóta sem került elő.

-Éjjellátó? Kinek kéne egy éjjellátó? – kérdezte Miki.

-Pontosan ezt fogom kideríteni.

Magunkra maradtunk Főnökkel, aki az egész beszélgetésből semmit nem hallott, hiszen éppen az ünnepi beszédemet olvasta át.

-Nagyon jó, nagyon jó. – mondta boldogan. – Csak így tovább Geri. A tegnapi műsorodnak hála vezető csatorna lettünk a nézettség tekintetében, remélem ezt a ma délutáni adás csak megerősíti.

-Azt garantálom. – húztam el a számat.

-Nagyon helyes! – lelkesedett és semmit nem vett észre az ironikus hanghordozásomból.

 

13. Fejezet – Hármas mackórablás

Emma bement a múzeum hatalmas ajtaján. Az előcsarnokban nem talált senkit. Ránézett az órájára: 9 múlt. „Merre lehetnek?” – gondolta. Elindult felfele a lépcsőkön Sámuel irodájának irányába. Bekopogott, nem kapott választ és az ajtó is zárva volt. Visszament, átfésülte a földszintet is. „Teljesen kihalt az épület.” – morfondírozott. Végül úgy döntött, hogy az alagsorba is lemegy, igaz, hogy ide csak a múzeum dolgozói tehetik be a lábukat, de úgy sem volt senki a közelben. Meglepetésére a pincébe vezető ajtót nyitva találta. Elindult a kísérteties folyosón és egyszer csak halk hangfoszlányokra lett figyelmes. Visszasétált, egy résnyire nyitott ajtóhoz és bekukucskált rajta. „Ilyen nincs!” – mondta magában. A résen keresztül Sámuelt látta, legalábbis egy medvét, aki nagyon hasonlított az igazgatóra. Valakivel beszélgetett:

-Mikor tudjuk kivinni a szállítmányt? A furgon a hátsó bejáratnál áll, benne a fiúkkal. Mi készen vagyunk. – mondta egy mély hang.

-Remek! Most van 9:45, 11 órára jönnek előkészíteni a termet a bemutatóra. Átnézem a múzeumot, hogy ne legyen itt senki, bezárom a főbejáratot és már kezdődhet is az akció! – mondta Sámuel.

-Nagyon jó! – brummogta az ismeretlen medve. – Ezzel a kettővel, mi legyen? – kérdezte és belerúgott valakibe.

-Ne rugdossál nagy medve! – „ez Egon” – gondolta Emma „Te jó ég! Elfogták szegényt! De ki lehet a másik?”

-Hozzál rongyot, betömjük a száját, úgy látszik a ragtapaszt leszedte valahogy! – utasította Sámson. Emmának nem volt ideje elbújni, a hatalmas mackó kirántotta az ajtót, a lány pedig bezuhant a szobába.

-Hát ez meg mit keres itt?!

-Üsd le!

Majd elsötétült előtte a világ.

 

 

14. Fejezet – Anubisz, a megmentő

-Már 1 órája elment. Azt mondta, hogy hívni fog, de még én sem tudom elérni. Ki sem cseng a telefonja. – mondtam Mikinek. – Valami baj van. Érzem. Ezt súgja a mackóösztönöm.

-Odamegyünk. – határozott. – Nem hiszem el. hogy mindenki felszívódik! Valami van a háttérben és éppen itt az ideje, hogy rájöjjünk.

Már indultunk volna, amikor Főnök nyitott be az irodába.

-Na akkor gyerünk a múzeumba. Elő kell még készülnünk. – mondta nekünk.

-Csak 10 óra van. – feleltem. – 11-re várnak bennünket.

-Tudom, de elfelejtkeztünk a hangtechnikáról, amit a hatalmas csarnok miatt macerásabb beállítani. Nem szeretném, hogy olyan legyen, mintha egy akváriumból beszélnél. – fordult felém.

-Rendben. Összeszedjük a holminkat és ott találkozunk.

 

Mindeközben a múzeumban Emma magához tért, bár a szájába rongyot tömtek, a mancsait pedig szorosan összekötözték. Ott feküdt, mint egy zsák krumpli. Sajgott a feje az erős ütéstől és a látása sem volt az igazi, hiszen kettő Sámuel nézett vissza rá. Az egyik szabadon mászkált és egy tonhalas szendvicset majszolt, a másik és Egon egy Anubisz szobor két oldalához volt kötözve, úgy, hogy középen az istenség helyezkedett el, az egyikőjük előtte, míg a másik a háta mögött kapott helyet. Az öccsének és a múzeumigazgatónak a mancsa szorosan egymáshoz volt kötve. Ahogy kezdte realizálni, hogy hol van és kikkel, rájött, hogy valójában két múzeumigazgató látható, nem csak a szeme káprázott. Körbenézett. „Ez az egyiptomi részleg.” – gondolta. „Miért vagyunk itt? Mi történik?”

-Felébredt a kisasszony! – mondta gúnyosan a nagy medve, aki korábban leütötte.

„Nem felejtettem el azt az incidenst!” – gondoltam magában Emma.

-Ne vele foglalkozzál! – mondta az (bizonyára) ál Sámuel. – Santiago, Sebastian – fordul két bűntársához – fokjátok meg a feszítővasakat és nyissátok fel az emelvény alját.

Nagy erőkkel elmozdították a hatalmas lapot és amennyire Emma ki tudta venni, alatta egy mély rekesz volt, benne valami ládávál. A gödör két oldalán 6 kötél lógott. A két kolumbiai mackó lemászott a kötélen és elkezdték felemelni a rakományt. Ekkor még hárman a segítségükre siettek.

„Szóval ehhez kellett a kötél! Valószínűleg az egyikről leszakadhatott egy darabka a nagy súly miatt. A medvék meg bizonyára a kolumbiaiak.” – gondolta a lány magában.

Végül sikeresen kiemelték a ládát. Az ál Sámuel odaugrott hozzá, utasította a többieket, hogy nyissák fel a fedelét. És ekkor Emma meglátta. Ott feküdt a hieroglifákkal díszített, kék és arany színekben pompázó csodálatos szarkofág.

 

Megérkeztünk a múzeumhoz és a szívem egyre gyorsabban kalapált. Éreztem, hogy valami baj van. Felszaladtam a lépcsőn és már nyitottam is volna ki az ajtót, de az zárva volt.

-Zárva az ajtó. – mondtam Mikinek, aki éppen felért a bejárathoz. – Valami nincs rendjén, nyitva kellene lennie, kicsit hamarabb jöttünk, de akkor is számíthattak ránk.

-Nem tetszik ez nekem. – mondta az öcsém. – Keressünk egy másik bejáratot.

Ekkor megláttam, hogy egy ablak résnyire nyitva volt. Kicsit magasan helyezkedett el, de, ha Miki felemel talán elérem és fel tudom húzni magam.

-Tarts bakot, bemászom. – mondtam a testvéremnek. Ő engedelmeskedett nekem, felmásztam a hátára és már az ablakpárkányba kapaszkodtam, amikor meghallottam Főnök kiabálását.

-GERI! Te meg mégis mit képzelsz?! – majd dühöngő léptekkel elindult felénk, kezében egy nagy halasszendvicses tállal. – Mi ez az egész? Ti nem használtok ajtót?!

-Siess! – mondta Miki. – Aztán nyisd ki a bejáratot belülről. Nem akarok kint maradni vele, még leszedi a fejem.

Gyorsan felhúztam magam, majd arccal előre beestem az épületbe. Felugrottam, odafutottam a hatalmas tölgyfa ajtóhoz és sietve kinyitottam, mert hallottam, hogy a főnökünk már az öcsémmel kiabál.

-Bocs Főnök, ez élet-halál kérdése. – mondta Miki és fürgén bepréselte magát. – Merre lehetnek?

-Te nézd meg az emeleten, én meg a földszinten. Főnök – fordultam felé. -Kérlek ne kérdezz semmit, csak csináld, amit mondok…

-De…

-Azt mondta ne kérdezz semmit! A testvéreink itt vannak valahol és több mint valószínű, hogy segítségre szorulnak! – kiabált vele az öcsém.

-Rendben…- érkezett a suttogott válasz.

-Te nézd át az alagsort! – utasítottam, azzal mindenki futva elindult a saját emelete felé. Minden terembe, irodába benéztem, ami nyitva volt, de tudtam, hogy bezárhatták őket, ezért fogtam egy poroltót és a zárt ajtókat betörtem. „Hát ennek nem fognak örülni, amikor meglátják” – gondoltam – „De, ha megtalálom a testvéreimet az se zavar, ha 100 ajtón kell berontanom.”

 

Eközben az egyiptomi részlegen sem tétlenkedtek.

-Te meg te! – mutatott két medvére az ál Sámuel. – Fogjátok meg a fogjainkat és tegyétek be őket az üregbe. Itt senki nem fog rájuk találni. Soha. – nevetett és kivillantotta az aranyfogát.

„Ez Faber!” – gondolta Emma, majd eszeveszett módon elkezdett kapálózni, amikor a két testes alak megfogta és próbálta bedobni a gödörbe.

-Faber! – szaladt le egy újabb medve, ő volt az őrszem. – Megállt a múzeum előtt egy autó meg egy furgon, elindultam a bejárat felé és ekkor megláttam, hogy egy mackó beugrik az ablakon.

-Ilyen nincs! Ti ketten, dobjátok már be a gödörbe! – kiáltott az Emmát fogó rablókra. De pechére elfelejtkeztek Egonról és az igaz Sámuelről, akik közben erejüket megfeszítve azon dolgoztak, hogy felborítsák a hatalmas szobrot. Nem is sikertelenül. Anubisz istenség óriási csattanással nekidőlt az egyik hieroglifás oszlopnak, amibe az egész épület beleremegett, a fogjokat tartó kötél pedig elszakadt, így Egon és Sámuel szabadok lettek. A nagy megdöbbenést kihasználva a bocs leszedte a lábáról a kötelet, majd egy ügyes ugrással a nővérét tartó egyik tolvaj hátára ugrott és belekapaszkodott a fülébe.

-Elkapott a kölyök! – kiabálta az és elkezdett össze-vissza forgolódni, mígnem beleesett az árokba, Egon pedig a szarkofágon landolt.

-Kapjátok el! – kiáltotta magából kikelve Faber, ő pedig Santiago, Sebastian és egy harmadik medve segítségével megfogta a szarkofágot, rajta a kicsi mackóval és elkezdték kicipelni az egyiptomi részlegből.

 

Átnéztem az egész fenti folyosót, amikor egy hatalmas csattanást hallottam. Elszaladtam a hang irányába, útközben összefutottam Főnökkel és láttam magam előtt Mikit is, aki az egyiptomi részleg bejáratánál állt és valamit kiabált, de nem hallottam. Ekkor egy hatalmas alak ugrott rá és elkezdtek verekedni. Majd a lehető legfurább látvány fogadott: előttem négy medve, az egyikőjük Sámuel, akik a Nofertiti szarkofágját cipelik a tetején Egonnal.

-Hívd a rendőrséget! – utasítottam Főnököt. – Most!

 

15. Fejezet – „Kard van nálam és használom is!”

Szinte fel sem fogtam a látottakat, újabb meglepetés ért: Emma rontott ki a teremből, majd hátulról Sámuelre vetette magát, aki a nagy lendülettől elesett, de hárman már nem bírták el a hatalmas műtárgyat, így a szarkofág nagyot csattanva leesett a padlóra, egyenesen az egyik rablóra.

-AA, eltört a lábam! – kiabálta, de senki nem foglalkozott vele, mert ekkor megjelent még egy múzeumigazgató, akinek a kezében egy kötél volt. Idős korához képest fürgén az egyik tolvaj mögé ugrott és összekötözte két pracliját. Még eggyel többen lettek a földön. Legnagyobb meglepetésemre még négy ismeretlen mackó hagyta el az egyiptomi részleget, hozzájuk csatlakozott az utolsó, aki eddig Nofertitit cipelte, és mindannyian egyenesen felém rohantak.

Megijedtem? De még mennyire! Tudtam viszont, hogy muszáj megállítanom őket, ezért a bejárat felé vettem az irányt, hogy bezárjam az ajtót. Menet közben elfutottam az recepciós pult mellet, amin ott volt a nagy tányér szendvics, az éjjellátó szemüveg és egy dobozban egy középkori kard, bizonyára még nem találták meg a pontos helyét, ezért hevert a pulton. Ekkor támadt egy ötletem. Elismerem, nem a legjobb technikát választottam, de pánik helyzet volt. Felkaptam a kardot és hátra fordultam:

-Ne gyertek közelebb! – kiáltottam. – Kard van nálam és használom is, ha úgy hozza a szükség! A Medvék Nemzetközi Vívóbajnokságán harmadik helyezést értem el!

Természetesen ebből minden hazugság volt, de az üldözőim megtorpantak. Zavarodottságukat kihasználva egyenesen a főkapcsolóhoz futottam, felvettem az éjjellátó szemüveget és áramtalanítottam az épületet. Habár nappal volt, az esemény titkossága miatt az ablakok mégis el voltak sötétítve, így rajtam kívül senki nem látott.

-Mi történt? Merre vagytok? Miki? Au ez nagyon fájt! – hallottam a többiek kiabálását. Lázasan gondolkoztam, hogy mit tegyek és hirtelen beugrott: a kötél. Visszaszaladtam az egyiptomi részlegbe, közben kerülgettem a mackókat, jókat, rosszakat egyaránt. Megfogtam két hosszú kötelet és elkezdtem összekötözni a rablók lábát.

-Mi történik? Mi ez? Egon, merre vagy? – a vaksötétben senki nem tudta, hogy mit csinálok. Ekkor szirénák hangja hallatszott, majd kivágódott a bejárati ajtó és lábak dobogása visszhangzott a közlekedőben. Valaki még az áramot is visszakapcsolta.

-Santiago! A furgonhoz! – kiabálta az ál Sámuel. Szerencsétlenségemre pontosan Santiagon volt a sor a lábkötözés tekintetében, akinek ez nem tetszett, ezért egy nagy lendülettel arrébb rúgott én pedig végig csúsztam a folyosón, egyenesen Aladár rendőrfőkapitány lába elé.

-Rendőrség! Mindenki a földre! Kezeket a hátatok mögé! – kiáltotta, majd a mancsát nyújtotta felém. – Jól vagytok? Mégis mi folyik itt?

-Jól igen. – mondtam neki, majd odajöttek a testvéreim és az igazi Sámuel is.

-Erről majd még beszélünk, de most el kell intéznem pár rosszfiút. – mondta nekem Aladár.

-Nem sérültetek meg? – fordultam a többiekhez. – Nagyon aggódtunk értetek.

-Jól vagyunk, semmi bajunk. – mondta Emma. – Csak egy kicsit megszorongattak, de Egon is feladta nekik a leckét. – mosolygott a húgom.

-Bizony! Nem is számítottak rá, hogy fel tudjuk borítani Anubisz szobrát. – nevetett a kisbocs. -Bár most az egyiptomi részleg romokban hever. Meg Nofertiti sincs éppen a legjobb formájában.

-Nem számít! – mondta Sámuel. – Ezeket meg lehet javítani, a szarkofágot tudjuk restaurálni, de ti pótolhatatlanok vagytok. Örülök, hogy mindenki épségben megúszta. Azt hiszem a bemutatót elhalasztjuk egy-két héttel.

-Jó ötlet! – lelkesedett Miki. – Keltsetek fel, amikor menni kell, valószínűleg én az ünnepélyig alszom. Ki kell pihennem ezt a kalandot.

-Azt hiszem egy nagy alvás mindenkire ráfér. – mondtam és átöleltem a legkisebb öcsémet.

-Na meg egy nagy pohár habos kakaó. – tette hozzá Miki.

-Te még ilyenkor is csak a hasadra gondolsz? – kérdezte az ikertestvére.

-Ilyenkor is? Az elmúlt órákban a hasamon kívül mindre gondolam. Eljött az ő ideje.

Nevetve elindultunk az autónkhoz, majd hazaérve bezuhantunk az ágyba. Nem is keltünk fel egészen másnap reggelig.

 

16. Fejezet – Minden jó, ha…?

Másnap reggel 9 órakkor keltem. Idejét sem tudom, hogy mikor aludtam ennyit. Valószínűleg sosem. Lementem a konyhába, ahol a többiek éppen a reggelijüket fogyasztották.

-Jó reggelt álomszuszék! – köszöntött a húgom. – Kipihented magad?

-Azt hiszem. – feleteltem. - De elfelejteni sosem fogom ezt a pár napot.

-Na azt én sem. – mondta Miki. – Sőt egész Medvefalva nem, ugyanis Főnök szeretné, ha elmesélnénk a történetet ma, egy exkluzív adás keretein belül.

-De előtte Aladárnak tartozunk egy nem hivatalos beszélgetéssel. – mondta Emma, – Ne aggódj – tette hozzá ijedt arcomat látva. – Nincs semmi baj, csak szeretné még egyszer megköszönni, amit tettünk, no meg kíváncsi a részletekre is, így áthívtam ebédre.

A rendőrfőkapitány széles mosollyal az arcán lépett be hozzánk. Sokat beszélgettünk, töviről-hegyire mindent elmeséltünk: a láda eltűnését, a kikötői akciót, az esti nyomozást, Egon, majd pedig Emma eltűnését, végül pedig a nagy leleplezést.

-Mikor fogtatok gyanút? – kérdezte. – Faberre gondolok.

-Azt Főnöknek hála összeraktuk, hogy Nándor igazából Faber. – mondtam. – De az, hogy két Sámuel van csak később derült ki. Amikor mondta a főnökünk, hogy tengeri herkentyűket kell vinnünk az eseményre az igazgató kérésére furcsálltam a dolgot, hiszen ő allergiás ezekre.

-Nekem meg akkor lett világos, amikor elkaptak. – mesélte Egon. – Visszamentem az éjjellátóért és zajt hallottam lentről, így megnéztem mi az. Akkor találtam rá Sámuelre meg egy nagy medvére, aki, mint kiderült a kolumbiai Santiago. Aztán valaki hátulról leütött és arra ébredtem, hogy a mancsaim meg vannak kötözve, a szám be van ragasztva és ott fekszem a valódi Sámuel mellett.

-Bizonyára őt meg akkor iktatták ki, amikor éjjel elment kávéért. – tettem hozzá.

-Hát nem semmi egy eset volt, szó se róla. – sóhajtott Aladár. – Köszönöm az ebédet, a segítséget, na meg az őszinteséget. – kacsintott rám.

Kikísértem a rendőrkapitányt, de valamit még muszáj volt megkérdeznem tőle.

-Te tudtad. Tudtad, hogy nem mondok igazat, amikor behívattál magadhoz. Mégis hagytál bennünket „dolgozni”. Miért?

-Tudtam bizony! Lehet, hogy nyomozásban jó vagy, de pocsékul hazudsz! – nevetett. – Éreztem, hogy valami más van a dologban, bár bevallom erre aztán nem számítottam. Hagytalak titeket, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag bíztam benned és a többiekben is. Na, este majd nézem a műsort!

Azzal elment, én pedig visszamentem a testvéreimhez.

 

Este, élő adásban újra elmeséltük a története. Sámuel is részt vett az interjún. Jól sikerült. Na jó, igazából zseniális lett! Ismét a nézettségi lista élére álltunk, szóval Főnök boldog volt. Mi is azok voltunk, hiszen épségben megúsztuk a kalandot. Sámuel és Polgi is elégedett: meglett Nofertiti, az „új” bemutató időpontját pedig már ki is tűzték. Valamint néhány kolumbiai műkincstolvaj beszállítót is sikerült lefülelni. Minden jó, ha a vége jó, szokták mondani. Én ezt kiegészíteném: Minden jó, ha a vége jó, de gyakran a vég nem is a vég, hanem csak egy megálló.

17. Fejezet – Köszönöm

Ez lett volna Mi történetünk. Izgalomból bőven kijutott, de bölcsebbek is lettünk, úgy hiszem. A testvéreim biztattak, hogy írjam meg könyv formában a sztorinkat. Remélem élvezted minden percét, kedves Olvasó és velem együtt izgultál és vettél. Köszönöm, hogy kézbe vetted a könyvemet és bízom benne, hogy gyarapodtál általa. Találkozunk legközelebb!

Ó, el is felejtettem mondani: lesz legközelebb. Lapozz egyet…

18. Fejezet – Tessék?!

Egy csodaszép nyári vasárnap délután éppen a kertben olvasgattam, amikor megcsörrent a telefonom.

-Halló! Itt Geri a Napi Macitól! Kivel beszélek?

-Kedves Geri! Bocsánat, hogy megzavarom a vasárnapi pihenésed. – érkezett a válasz. – Dagomér vagyok. Mackófalván az én feladatom a tó és a víz tisztántartása és felügyelete. És…hát…attól tartok – sóhajtott nagyot – hogy egy szörny lakik a tavunkban.

-TESSÉK?! – kiáltottam.