Picur és Rudi kalandjai 1. - Rudi színre lép 1/2

Picur és Rudi kalandjai 1. - Rudi színre lép 1/2.

Picurnak nagyon kellemes kutya élete volt. A kis tacskó egész nap a kertben futkorászott, megkergette a szomszéd macskáját Micót, játszott a gazdájával és mindig finomakat evett. Habár Picur soha nem lépte át a kert kapuját, nem is vágyott rá, hisz megvolt mindene, legalábbis azt hitte. A kutyusnak nem voltak barátai, nem is tudta, hogy mi az a barátság, így nem hiányzott az életéből. Jó, persze ott volt Micó, a szomszéd család cicája, de őt nem szerette igazán, nagyképűnek tartotta és sosem szeretett volna vele játszani…na meg persze Micó egy macska és mégis, hogy lehetnének barátok? Aztán ott voltak még a madarak, de ők a téli időszakban eltűntek, Picur eleinte kereste őket, majd elfogadta, hogy hónapokig nem hallhatja a csiripelésüket. Más kutyákkal pedig csak elvétve találkozott, ha egy-egy éppen az utcán kóborolt, de tőlük félt a tacskó, így nem is elegyedett szóba velük. Néha-néha pedig hallotta, hogy egy társa ugat, éppen Micót próbálva móresre tanítani. Egy szó, mint száz, bár Picurnak nem volt (állat) barátja, mégis nagyon élvezte az életét, hiszen egy nagyon kedves, idős hölggyel élt együtt: Magdika nénivel. Magdika néni nagyon szerette a csepp kutyáját, sok időt töltöttek együtt a kertben. Picur mindig segített neki az ásásban.

„A mai egy szép tavaszi nap lesz.” – gondolta Picur. - „Hamarosan itt az ideje az ültetésnek.”

-Merre vagy Picur? - hallatszott Magdi néni kedves hangja.

Picur gyorsan odafutott gazdájához, vitte a kedvenc labdáját is, arra várt, hogy játszanak egy jót.

-Most nem tudunk játszani, más fontos feladatunk van! – mondta Magdi néni és egy kis huncut mosoly bujkált a szája szegletében, amit Picur nem igazán értett. – El kell mennem egy fontos helyre, de ne aggódj, ebédre hazaérek, sőt, nem is egyedül!

Azzal elment a garázsba, felpattant a biciklijére és eltekert, kétségek közt hagyva a tacskót. Picur úgy határozott, hogy megkeresi Micót, hátha ő többet tud. Rá is talált a cicára, aki éppen a napon süttette, a tél folyamán igencsak kigömbölyödött, pocakját.

-Szia Micó! Szép napunk van ma! Nem tudod, hogy hova ment Magdika néni? És mégis mit jelent az, hogy nem egyedül jön haza?

-Nem tudom, de jelenleg nem is izgat a dolog. - nyomott el egy ásítást a macska. - Remélem, hogy valami finomságot hoz, úgy megéheztem!

Picur inkább tovább állt, megtartotta a szokásos ellenőrző körútját. A kertben minden rendben volt, a madarak már elkezdtek visszatérni délről, a fák is zöldültek, minden készen állt a tavaszra, de a tacskó gondolatai mégis máshol jártak.

Amikor delet ütött a harang, Picur rohant a kapuhoz. Épp akkor jött haza a gazdája, a bicikli kosarában pedig mocorgott valami, egy apróság, egy takaróval betakarva. Picur odafutott Magdi nénihez, körül ugrálta, mint mindig.

-Picur, szeretnélek bemutatni valakinek. Úgy gondoltam, hogy jót tenne neked egy kis kutya társaság, így a mai naptól fogva ő is a családunk tagja. Íme Rudi! – azzal kivette a kis csomagot a kosárból. A takaró alól előbújt egy apró, fekete tacskó. A lábai barnák voltak, a két, hatalmas fekete szeme felett, pedig egy-egy barna csík helyezkedett el. Csodálkozva tekintett a világra, egy picit remegett, izgatott volt, de félt is.

-Vezesd körbe a kerten Picur! És mostantól mindig lesz társaságod, ha elmegyek itthonról, lesz kivel játszanod, nem leszel magányos.

„Való igaz, néha magányosnak érzem magam, ha nincs itthon a néni és labdázni sem olyan élvezetes egyedül…na de egy másik tacskó? Nem túlzás ez egy kicsit?” -gondolta Picur.

Magdi néni bement a házba, így kettesben maradt a két kutya.

-Szia, én Picur vagyok a ház ura. Most megmutatom neked a kertet, ez az én birodalmam, és elmondom a szabályokat is, ezeket minden körülmények között tartsd be! – mondat Picur, hisz úgy érezte, hogy ő a főnök és szerette volna, ha továbbra is rend és fegyelem uralkodik a kedvenc helyén.

-Én Rudi vagyok, nem rég születtem, nagyon örülök, hogy Magdika néni örökbe fogadott, nagyon szerettem volna egy család tagja lenni, nagyon szép itt minden, de jó, mennyi fa van és mi ez a kis házikó? – hadarta a pici kutya és már futott is be Picur házába.

-Állj meg! Az az én házam! Ki is van rá írva a nevem! – utalt az „ajtó” felett lógó, „Picur háza” feliratú táblára. Rudi már be is feküdt a takarói közé, de mire Picur odaért, már futott is tovább.

-Milyen szép itt minden! Mennyi madár és nézd, ott egy macska! – álmélkodott a fekete tacskó.

-Igen, ő Micó, a szomszéd cicája. – mutatta be neki Picur, de Rudi már nem figyelt rá, körbe-körbe szaladgált a kerten, majd hirtelen megállt, felszegte a fejét, beleszimatolt a levegőbe és elkezdett ásni. Pont a leendő paradicsomágyás kellős közepén.

-Ne! – kiabálta Picur. – Nem szabad! Az a paradicsomágyás! Oda ültetni szoktunk, nem pedig kiásni!

-De érzem, hogy van itt valaki! – mondta Rudi, közben nyakig saras lett és már alig látszott ki a gödörből.

Ekkor egy fura, fekete lény dugta ki az orrát a földből.

-Hé! Ki vagy te és miért ásod fel a házamat? – mondta mérgesen, egyenesen Rudinak.

A kiskutya megijedt, bebújt Picur háta mögé.

-Sajnálom, ha kellemetlenséget okozott neked Rudi, még csak most jött ide, nem tudja a rendet, de egyénként is, ez a mi paradicsomágyásunk, nem lakhatsz alatt.

-Hogy micsoda? Paradicsom? Ez az én lakhelyem, itt élek évek óta. – válaszolt a dühös vakond.

-Mi ez a nagy lárma? – kérdezte Micó, aki épp akkor sétált ki egy fenyőfa alól.

-Felásta a házam! Az ágyás alatt lakik! – kiáltotta egyszerre Picur és a vakond.

-Először is megtudhatnánk a neved? – kérdezte a cica.

-Gömböc. A nevem Gömböc, a vakond. Itt élek népes családommal, amióta az eszem tudom.

-Rendben van, én Micó vagyok, a kicsike Rudi, a barna tacskó pedig Picur. Nem szeretnénk vitát, nyugodtan éljetek továbbra is az ágyás alatt, amennyiben nem esik annak bántódása.

-Jó. Óvatosak leszünk. Köszönjük.

-Igazán nincs mit. – mondta büszkén a macska. – Erről ennyit. Látjátok milyen nyugodtan meg lehet oldani helyzeteket?

-Persze. – mondta Picur és kicsit bántotta, hogy nem az ő fejéből pattant ki a megoldás.

Picur egész nap vigyázott Rudira, próbálta betartatni a vele a szabályokat, de a kicsi kutya annyira izgatott volt, hogy fel-alá futkározott, ásott és még Magdi néni kedvenc papucsát is szétrágta.

-Nem jó, ez így nem jó! – mérgelődött Picur magában.

-Mi nem tetszik Picur? – kérdezte Gömböc, aki épp akkor dugta ki az orrát a földből.

-Rudi csak rombol, szeleburdi és sosem hallgat rám.

-Kölyök még és csak ma költözött be, adj neki időt. Majd lecsillapodik, ne félj.

2.fejezet

Ahogy teltek a napok Picur és Rudi kapcsolata nem igazán változott. Rudi továbbra is hebrencs volt, ásott, kergette a madarakat és mindent szétrágott, ami csak elé került. De nagyon szeretett volna Picur kedvére tenni, ezért megkereste Micót, hátha a cica tud tanácsot adni neki.

-Szia Micó! Zavarhatlak egy percre? – kérdezte Rudi.

-Csak, ha nagyon fontos, épp pihenek. – válaszolta a macska.

-Szeretném, ha Picur megkedvelne. – csapott a közepébe Rudi.

-És szeretnéd egy bölcs macska tanácsát kérni?

-Én igazából rád gondoltam. – felelte a kis kutya.

-Persze. – forgatta a szemét Micó. -Picur rendes, már ahhoz képest, hogy kutya, csak fura neki, hogy egész életében egyedül volt, most pedig hirtelen mindenen osztozkodnia kell veled. Ha rám hallgatsz, nem csinálsz semmit másképp. Nem szabad megváltoznod azért, hogy mások kedvére tegyél. Te így vagy te, így vagy Rudi és ez így a jó.

A tacskó hosszasan gondolkozott ezen, bár nem teljesen értette Micót, de ezt nem kötötte az orrára.

-Egyébként Picur nagyon szereti a szalámit, de azt, amit a hentesnél lehet kapni a piacon. Az a kedvence. – fűzte hozzá a macska.

-Köszönöm a segítséged Micó! – mondta Rudi, azzal rohant is tovább a kertben.

„Hová fut állandóan? A dolgok megvárnak, de napozni nem lehet bármikor.” – morfondírozott a cica, de nem sokáig, fontos dolga volt: pihenni.

„Két hete vagyok itt, két hete lett családom, szeretném ezt meghálálni. Megkeresem a hentest és hozok Picurnak szalámit.” – gondolta Rudi és már szaladt is egyenesen a kapuhoz.

-Hová ez a nagy sietség? – kérdezte Gömböc, akinek szokásává vált a kert bármely pontján való megjelenés.

Rudi elég kicsi még, így könnyedén átfért a kerítéslécek között és ott találta magát az utcán.

„Hú, de fura. – gondolta – Mennyire más innen a kertünk. De vajon merre kell mennem? Megkérdezem azt a kutyát ott, szemben.”

-Szia, Rudi vagyok! Merre a találom a hentest?

-Szia, a nevem Buksi, és nem tudom, viszont, amikor a gazdám nagy szatyrokkal tér haza, akkor legtöbbször abból az irányból jön. – intett a fejével az utca egyik vége felé, ahol a nagy gesztenyefa állt.

-Köszönöm! – mondta Rudi és már ment is a mutatott irányba.

Az utca végén ismét egy elágazáshoz ért, vagy balra mehetett volna - egyenesen fel a dombom, vagy jobbra - lefele. Töprengéséből egy vékony hangocska zökkentette ki:

-Hát te mit keresel kint az utcán kiskutya? – kérdezte egy borzas mókus.

-Rudi vagyok és a henteshez igyekszem.

-Én pedig Mogyoró, ő a testvérem Dió. Ha a hentest keresed, akkor jobbra menj, de vigyázz, az utca végén van a főút rengeteg autóval!

-Köszönöm a segítséget! – Rudi nem volt tisztában azzal, hogy mik azok az autók, de úgy érezte, hogy ez egy izgalmas kaland és nem fél semmitől, pláne nem holmi autóktól.

-Légy óvatos! – kiáltott utána Dió, azonban a tacskó már messze járt, nem hallotta meg.

Ahogy közeledett a bizonyos „főút” felé, egyre hangosabb lett, egy számára eddig ismeretlen zaj. Amikor pedig elérte az utca végét megtorpant és földbe gyökerezett a lába.

„Ezek lehetnek az autók! Mennyire sok van! Miért nem állnak meg? Ez nagyon félelmetes.” – ilyen gondolatok cikáztak a fejében, szegény kiskutya teljesen összezavarodott és rohant, amerre látott, egyenesen át az úttesten.

Eközben Otthon Picur éppen Rudit kereste.

-Rudi, merre vagy? Magdi néni hozott ebédet! – kiáltozta, de sehol nem találta a fekete tacskót.

Körbejárta a kertet, megnézte a palántáknál, a hintaágynál, a teraszon és a házikójukban is, de csak nem lelt a nyomára.

-Hé Micó! Nem láttad Rudit? – kérdezte a macskát, aki épp akkor sétált oda a táljához.

-Reggel beszéltem vele utoljára, azóta nem láttam.

Ebéd ide vagy oda, már ketten keresték Rudit, a kiabálásukra Gömböc is felfigyelt.

-Ti mindig zajongtok? – kérdezte a vakond.

-Bocsáss meg, - mondta Picur – de nem találjuk Rudit. Nem láttad esetleg?

-De, éppenséggel pár órája láttam, nagyon sietős volt neki, a kapu fele futott.

Ez szöget ütött Micó fejében.

-A kapunál? – kérdezte rosszat sejtve.

-Igen, ott. Miért?

-Rossz előérzetem van. – mondta szomorúan a cica. – Azt hiszem Rudi elment a henteshez. Az én hibám az egész, ő csak kedveskedni szeretett volna Neked. – fordult Picur felé – Én pedig azt mondtam, hogy a hentesnél kapható szalámi a kedvenced, de álmomban sem gondoltam volna, hogy elmegy hozni neked egyet! Nagyon sajnálom! – potyogtak a macska könnyei.

Picur sosem látta még sírni Micót ezelőtt, úgy érezte, hogy most neki kell a csapat élére állnia.

-Nem a te hibád Micó! Csak segíteni szerettél volna. Egyet tehetünk: megkeressük Rudit. Kimegyünk a kapunk kívülre.

Két barátja félelemmel vegyes ámulattal nézett Picurra.

Folytatása következik...