Picur és Rudi kalandjai 1. - Rudi színre lép 2/2

Picur és Rudi kalandjai 1. - Rudi színre lép 2/2.

3.fejezet

Az eget elkezdték ellepni a sötét, szürke esőfelhők. Vihar közeledett és ezt Rudi is érezte. Az apró tacskón kezdett eluralkodni a pánik, a nagy rohanásban pedig teljesen eltéved. Kutyák csaholtak mellette, autók dudáltak rá. Bebújt egy bokor alá és elsírta magát: „Bárcsak otthon lennék a barátaimmal! Bárcsak sohasem indultam volna el! Merre menjek? Mi lesz így velem?”

Mindeközben otthon felkészült a mentőcsapat. Picur és Micó a kerítés előtt álltak.

-Akkor indulás. Nincs vesztegetni való időnk. Az idő is egyre rosszabb, nem kerülhetünk viharba, de ami még szörnyűbb, hogy Rudi odakint van teljesen egyedül. Szüksége van ránk. – mondta Picur Micónak bátorításképp és bár nem vallotta be, magát is igyekezett biztatni.

Azzal kiléptek a kapun. Fura volt kívülről látni a házat, mintha egy másik világba csöppentek volna.

-De nagy itt ma a mozgolódás szomszédok. – mondta nekik Buksi.

-Jó, hogy látunk! – felelte Micó. – Nem láttál erre egy kis fekete tacskót a mai napon?

-Láttam bizony. A gesztenyefa felé ment, a henteshez igyekezett. – érkezett a válasz, és a két barát már ott sem volt.

Az ég egyre hangosabban dörgött, majd egy villám is keresztülhasított rajta. Amikor a fához értek gyorsan döntöttek: a zaj irányába mennek. Futottak, ahogy csak a lábuk bírta, majd megérkeztek a főúthoz.

-Sosem jártam még erre. – kiabálta Picur. – Szegény Rudi biztos nagyon megijedt a sok autótól, remélem nem esett baja.

-Ne is gondolj ilyenre! – válaszolta Micó, akit még mindig gyötört a lelkiismeret-furdalás – valahogy át kell jutnunk csak túl nagy a forgalom, várnunk kell.

-Arra nincs időnk! – és azzal Picur nem nézett se jobbra se balra, egyenesen átfutott az úttesten.

-Ne! Picur ne! – kiabálta Micó, de a hangját elnyomta a dudaszó és a fékek csikorgása. A cicát hatalmába kerítette a félelem. „Picur! Mi lett veled? Nem veszíthetünk el téged is!” gondolta, de ekkor, két autó között meglátott egy barna foltot. Minden bátorságát összeszedve keresztülrohant az úton.

 4.fejezet

Rudit a sírásából egy apró egérke hangja zökkentette ki.

-Hát te meg miért sírsz? – kérdezte az apróság.

-Elvesztem! – válaszolta szipogva Rudi. – Nagyon szeretnék hazamenni, de nem tudom, merre induljak és még a hentest sem találtam meg.

-Azt nem tudom, hogy hol van a haza, de a hentest éppenséggel ismerem. Pontosabban nem őt, hanem a sajtos ember boltját, ahol lakunk, a hentesed mellett.

Rudi szeme felcsillant, de egy újabb égzengés megrémisztette. Szeretett volna hazamenni, de Picurnak is kedveskedni.

-Ha szeretnéd elviszlek oda, nincsen messze, csak ez az eső ne esne! – mondta a kisegér, hiszen ekkor már csepergett is.

-Rendben! – válaszolta eltökélten Rudi. – Még a nevedet sem tudom. Én Rudi vagyok.

-Én pedig Edna. Nagyon bátor kutyus vagy, hogy egyedül nekivágtál a városnak. Gyere, siessünk!

Azzal elindultak, az eső egyre jobban rákezdett, de ez Rudit nem tántorította el. Pár perc múlva odaértek a kisváros központjába. Járókelővel alig találkoztak a zord időnek köszönhetően.

-Itt is vagyunk, itt a sajtos, mellette pedig a hentesárus. – mondta Edna.

-Köszönöm a segítséget, remélem még találkozunk. – hálákodott Rudi, aki közben odament a bolt ajtaja elé és az üvegen keresztül kíváncsian nézelődött.

„Mennyi finomság! De vajon, hogy juthatnék be?” – a tervezgetését, azonban megzavarta a váratlanul kinyíló ajtó.

-Hát te meg mit csinálsz idekint kiskutya ilyen cudar időben? – kérdezte a hentes, akinek egy hatalmas bárd volt a kezében.

Ez már Rudinak sok volt. A vihar, a számtalan autó, a rengeteg inger és most még ez a félelmetes lény is. A szalámiról teljesen megfeledkezve hanyatt-homlok rohant, nem is nézte, hogy merre. Az eső most már szakadt, a hatalmas vízcseppektől, amik az arcába csapódtak Rudi semmit nem látott. Az ég dörgött, mintha egy hatalmas dobot ütne valaki a felhők felett, a zuhogáson át, pedig az össze-vissza cikázó villámokat is ki tudta venni. Ötlete sem volt, hogy mennyi ideje fut vagy, hogy merre, amíg egyszer csak neki nem csapódott valaminek. Pontosabban valakinek. Egészen pontosan valakiknek.

-AAAA!! MI VOLT EZ? – kiabálta egy nagyon ismerős hang.

-Micó te vagy az? – kérdezte Rudi.

-Rudi?! – kontrázott Picur.

A három barát ott feküdt a viharban, összegabalyodva. Egyszer csak egy vékony hangocskára lettek figyelmesek.

-Gyertek utánam! Kövessétek a hangomat! – kiáltotta nekik az ismeretlen.

Semmit nem láttak, csurom vizesek voltak, de követték a segítőjüket, aki egy elhagyatott ház teraszára vezette őket. Ekkor Rudi örömmel ugrott barátai nyakába.

-Hát megtaláltatok! Annyira sajnálom, hogy problémát okoztam! Csak egy kis szalámit szerettem volna hozni, de nem számítottam arra, hogy az otthonon kívüli világ ilyen veszélyes egy apró kutya számára. – azzal boldogan körbeugrálta Picurt és Micót.

-Én tartozom egy bocsánatkéréssel Rudi. Nem szabadott volna veled elutasítóan viselkednem. Azt pedig pláne nem engedhetem, hogy miattam megváltozz. Te így vagy tökéletes. Tanulnom kell még, hogy milyen is egy barátság. – könnyes szemmel nézett a többiekre. – Csak a szél kifújta a szemem.

-Én sem maradhatok ki a bocsánatkérések sorozatából. A biztatásomra hagytad el a kertet. Sajnálom, jobban kellett volna figyelnem rád. – mondta bűnbánóan Micó.

-Fátylat rá! – felelte Rudi. – Sosem volt még családom kicsinyke életem során, így nekem is rengeteg dolgot kell még tanulnom.

-Akkor most, hogy minden tisztázódott – mondta a megmentőjük, Edna – amíg el nem áll az eső itt maradhatunk a teraszon. Emberek már pár éve nem élnek itt, de az unokatestvéreim igen.

Ekkor megszámlálhatatlanul sok, apró, fekete pontocska jelent meg szerte a teraszon: az asztal alatt, a régi bútorok ajtajai között, a virágcserepek mellett. Majd a szemekhez tartozó testek is láthatóvá váltak, végül pedig 30 kisegér köszöntötte őket.

-Sziasztok! Helló! Elemér vagyok! Én meg Ervin! Jól eláztatok! Kértek sajtot? – cincogták egyszerre, de nagy szeretettel fogadták a jövevényeket, még egy kis elemózsiával is megkínálták őket. Amíg várták, hogy csillapodjon a vihar sokat beszélgettek. Kiderült, hogy az egerek nemzetsége évszázadok óta él a kisváros különböző pontjain és mindannyian egy családhoz tartoznak. Az idő gyorsan repül, ha jó társaságban tölti az ember (állat), így észre sem vették, hogy újra kisütött a nap.

-Ideje indulni. – fordult barátaihoz Picur. – Köszönjük a segítséget és a vendéglátást.

-Bármikor szívesen látunk titeket. – felelte Edna.

Micó közben kiállt az út szélére és fülelni kezdett.

-Azt hiszem tudom merre kell mennünk. Csak kövessük az autók hangját.

Picur, Rudi és Micó elbúcsúztak az egerekről és elindultak haza. A főúthoz érve Rudi elgondolkozott: „Nem is tűnik már olyan félelmetesnek ez az utca. Lehet csak azért, mert nem egyedül vagyok.” Pár perc várakozás után, amikor szabad lett a terep, átfutottak a kereszteződésen és meg sem álltak a hatalmas gesztenyefáig, ami ott magasodott a templom mellett.

-Sziasztok! – köszönt rájuk Mogyoró. – A gazdátok már minden tűvé tett értetek az utcában. Én a helyetekben sietnék haza.

-Köszönjük Mogyoró! – kiáltotta oda Rudi és újból futásnak eredtek.

Amikor hazaértek Magdi néni a lépcsőn zokogott. „Vajon hová lettek? Az én hibám, nem figyeltem eléggé rájuk, tudhattam volna, hogy a vihar megijeszti őket.” Sírásából egy nedves valami zökkentette ki, ami hozzáért az arcához. Mint kiderült, ez egy orr, nem is akárkié: Picur a tulajdonosa.

-Picur! Rudi! Merre kószáltatok? Nagyon aggódtam értetek, azt hittem elszöktetek és soha többé nem látlak titeket. Na, gyertek be a házba, hisz csurom vizesek vagytok. De előbb hazaviszem Micót. Miattad is nagyon aggódtak ám. – mondta a néni.

5.fejezet

Picur és Rudi már boldogan feküdtek bent a meleg szobában a kis ágyikójukban.

„Tanulságos nap volt.” – gondolta Picur. – „Sokat tanultam ma. Nem szabad megváltoztatnom Rudit, hisz ő így tökéletes. Eleinte zavarta a jelenléte, de már úgy gondolom, hogy a legjobb, ami történhetett velem az ő és a barátságunk. No meg Micó. Nem is gondoltam volna, hogy mellém áll a bajban. És persze ott van Gömböc meg Edna és a családja. Mennyi barátot szereztem ma!”

„De jó itt a melegben! Annyira hálás vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, akik segítenek a bajban.” – elmélkedett a fekete tacskó. – „Tudom, hogy Picurral is nagyon jó barátok leszünk, hiszen ma is a keresésemre indult. Csak azt a híres szalámit sajnálom.”

„Végre pihenhetek. Egész eddigi életemben nem futottam annyit, mint a mai napon. Rudi, Rudi, sokat kell még tanulnod. Na meg nekem is, de csak egy egészen kicsit. El kell ismernem, hogy egészen megkedveltem ezt a két szomszéd kutyát.” – no persze, ezt nem vallotta volna be nekik a macska, aki boldogan dorombolt a kis gazdája ölében.

Picurékat Magdi néni kedves hangja ébresztette fel. Meg egy nagyon finom (szalámi, lehetséges volna?) illat.

-Annak örömére, hogy előkerültetek, hoztam nektek egy kis szalámit a hentestől. – nyújtotta feléjük a finomságtól roskadozó tálat a néni.

A két tacskó úgy nézett egymásra, mint, akik egy közös titkot őriznek.

Másnap reggel Micó éppen indult az egészségügyi sétájára, amikor kilépett a macskaajtón a szőnyegen egy karika szalámit talált.

„Nahát! Vajon ki lehetett ez a szalámi angyal?” – gondolta magában egy hamiskás mosollyal az arcán, majd boldogan megette a finom falatot.