Mackó Kalandok 2. A taviszörny


https://webshop.meskete.hu

Mackó Kalandok 2.

Fejezet – Szörny a tóban?

Egy csodaszép nyári vasárnap délután éppen a kertben olvasgattam, amikor megcsörrent a telefonom.
-Halló! Itt Geri a Napi Macitól! Kivel beszélek?
-Kedves Geri! Bocsánat, hogy megzavarom a vasárnapi pih...

Kép forrása: pinterest.com

Mackó Kalandok 2.

  1. Fejezet – Szörny a tóban?

Egy csodaszép nyári vasárnap délután éppen a kertben olvasgattam, amikor megcsörrent a telefonom.

-Halló! Itt Geri a Napi Macitól! Kivel beszélek?

-Kedves Geri! Bocsánat, hogy megzavarom a vasárnapi pihenésed. – érkezett a válasz. – Dagomér vagyok. Mackófalván az én feladatom a tó és a víz tisztántartása és felügyelete. És…hát…attól tartok – sóhajtott nagyot – hogy egy szörny lakik a tavunkban.

-TESSÉK?! – kiáltottam.

 

Üdv újra, Kedves Olvasó! Ha jól emlékszel és már kezedbe vetted az első kötetet, tudhatod, hogy itt hagytuk abba. A múzeumi kaland után járunk másfél hónappal, június 25.-e van. A bemutató rendben lezajlott, Nofertiti pedig azóta sem hagyta el becses helyét, életem első élő műsorvezetése pedig hatalmas sikert aratott. Egy szó, mint száz a kalandot (majdnem) teljesen kihevertük, így a telefonhívás villámcsapásként ért. Először azt hittem rosszul hallok. Szörny? Mégis miről beszél? Ez valami telefonos átverés?

-Jól hallottad, szörnyet mondtam. – felelte Dagomér.

-Rendben. – válaszoltam még mindig szkeptikusan. – Pontosan hol is van ez a bizonyos „szörny”? És miért engem hívtál? Miért nem a rendőrséget? – tettem fel a logikusnak tűnő kérdést, bár el tudom képzelni Aladár rendőrfőkapitány arcát, ha meghallja Dagomér történetét.

-A részleteket nem a telefonban mondanám el, ha nem gond. Ami a rendőrséget illeti: egyrészt nem hiszem, hogy hinnének nekem, másrészt félek, hogy bajba juttatom a dolgozóimat is. Hallottam a fáraónős sztoritokat és abban reménykedtem…, hogy…esetleg…meg tudnánk oldani magán úton.

-Hűha, hát köszönöm a bizalmat, – feleltem igencsak meglepetten – de nem vagyok magándetektív.

-Tudom. Ha mégis meggondolnád magad, várni fogom a hívásod. – azzal letette.

Még mindig sokk hatása alatt besétáltam a házba a testvéreimhez.

-Téged meg mi lelt? Nofertiti meglátogatott a kertben? – incselkedett Miki. – Jaj, nehogy azt mond, hogy igazam van! – kiáltotta döbbent arcomat látva.

-Nem, vagyis majdnem. Dagomér keresett meg, aki a vízesés és a tó tisztántartásáért felelős.

-Nem is tudtam, hogy erre is van mackó munkás. – mondta az öcsém.

-Van bizony, bár nem tudom mennyire megbízható. Azt állította, hogy egy szörny él a tóban.

-Szörny? Medvefalván? A tóban? – hitetlenkedett Miki. – Gerikém enyhén fogalmaztál. Ennek a medvének nincs ki mind a négy kereke.

-Nem tudom. Elég határozott volt.

-A bolondok mindig határozottan állítják a saját igazukat. – bölcselkedett az öcsém, majd nem is beszéltünk az esetről többet.

 

Ettől függetlenül éjjel csak nem tudtam aludni. Folyamatosan Dagoméren és az állítólagos szörnyén járt az eszem. Mancsba vettem a telefonomat. „Ezt vagy nagyon meg fogom bánni vagy egy újabb kaland keveredik ki belőle.” – gondoltam. Kimentem a konyhába és felhívtam Dagomért.

-Rendben van. – csaptam bele. – Holnap reggel 9-re megyek az irodádba és beszélünk az esetről.

-Hálásan köszönöm! – felelte.

 

Másnap reggel munkába menet elméséltem a telefonhívást a testvéreimnek is.

-Jajj Geri, hát nem megbeszéltük, hogy ez egy átverés? – kérdezte Miki.

-Szerintem viszont – kezdte Emma – van a dologban valami.

-Mire gondolsz? – kérdeztem reménykedve.

-Hát mostanság hallani ezt-azt, nem kifejezetten szörnyekre gondolok, de keringenek olyan pletykák, melyek szerint valami nincs rendben a tó és a vízesés körül. Kevesebb a hal, sőt az összes többi élőlény is, plusz a víz színe is megváltozott. Nem tudom mennyire figyeltétek meg, de már nem királykék, hanem jóval sötétebb, szinte fekete. És mindennek a tetejében olyanról is hallottam, hogy éjjelente érdekes zajokra lehetünk figyelmesek a vízesés környékénél.

-Tessék! – kiáltottam. – Nem légből kapott az ügy, érdemes utána nézni.

-Vele d megyek. – mondta a húgom. Nagyon jól esett a támogatása, mert, ugyan én sem tudom, hogy miért, de azt éreztem, hogy több van a dologban, mint egy sima pletyka.

-Ahh na jó – kezdte Miki – mivel annyira ragaszkodtok hozzá megyek én is. – sóhajtott egy nagyot, de tudtam, hogy a világért sem hagyna ki egy újabb kalandot. A múzeumi eset óta a fejébe vette, hogy magándetektíveknek kellene állnunk.

 

Pontban 9 órakkor megnyomtam a Vizek Igazgatóságának csengőjét. Az épület Alsóvárosban található, pontosan a tó mellett. A csengőszóra Dagomér nyitott ajtót.

-Sziasztok! – köszöntött bennünket. – Nagyon örülök, hogy eljöttetek. Fáradjatok beljebb. Egy kis mézes kávéval és pogácsával tudok szolgálni.

-Köszönjük szépen! – csillant fel az öcsém szeme. – A gondolkodáshoz kell az energia.

 A két szintből álló ház alsó emeletén az irodák, a felsőn viszont egy mini megfigyelőközpont kapott helyet. Ide vezetett be minket Dagomér. A szoba közepére egy kerek asztal helyeztek. A hatalmas ablakok alatt pedig számos érdekes műszer, gombok, mindenféle kapcsolók és természetesen monitorok voltak, amelyek a tavat és a vízesést mutatták. De olyat is felfedeztem, ahol a tó hőmérséklete, vizének a tisztasága és egyéb adatai jelentek meg. Leültünk az asztalhoz és vezetőnk belekezdett a mesélésbe.

-Először is még egyszer köszönöm, hogy eljöttetek. A telefonban úgy éreztem, hogy kicsit szkeptikus vagy a helyzettel kapcsolatban, - fordult felém - de nem hibáztatlak, számomra is mesének hangzana, ha nem tudnám a részleteket. Szóval, néhány hete kezdődött az egész. Először arra lettünk figyelmesek, hogy kisebb lett a halállomány a tóban. Ezzel kezdetben különösebben nem foglalkoztunk, mert időnként előfordul. Majd találtunk pár döglött halat a víz tetején, ezeknek a száma pedig folyamatosan nő. Másrészt ott vannak az egyéb vízi állatok: rákok, kagylók, pici csigák. Mindannyian nyomtalanul eltűntek, alig pár darab maradt belőlük. Harmadszor, tudhatjátok, hogy nyaranta sok vízi madár látogatta meg a kis tavunkat. Na ennek vége. Az utóbbi két hétben egyetlen egyet sem láttunk itt. Végül pedig a víz színe. Sötét, mint az éjszaka.

-Rendben. – mondtam. – Nem igazán ez a mi terepünk, sőt. Nem tudom, hogy tudnánk segíteni.

-Tudom, hogy ez eddig nem volt túl meggyőző, de hadd mutassak valamit.

Odasétáltunk a műszerekhez. Dagomér elmondta, hogy mit mire használnak, mit figyelnek vele.

-Amiket elmondtam, azokkal nagyjából mindenki tisztában van, a sajtó is lehozott egy cikket, hogy a tavat valami beszennyezte. De, amit most fogok mutatni, az nem publikus. Ha értitek mire gondolok.

-Lakat a szánkon. – mondta Emma.

-Ez a felvétel egy hete készült. Leküldtünk egy mini kamerát, valószínűleg, ma már semmi nem látszódna a videóból, annyit változott azóta a víz állapota.

A filmen először nem láttam semmi különöset. Halak úszkáltak a hínárok között, minden békés volt. Aztán egyik pillanatról a másikra a víz zavarossá vált. Hirtelen minden élőlény eltűnt. Majd egy hatalmas, fekete valami úszott el a kamera előtt. Nagyjából akkora lehetett, mint hat mackó együtt és, mintha egy hosszú farokuszonyban végződött volna.

-Ez meg mi a túró volt? – kérdezte Miki.

-Fogalmunk sincs. Soha nem láttunk még ehhez hasonlót és papíron semmiféle ilyen lénynek nem szabadna a tóban úszkálnia.

-Láthatóan megrémisztette a halakat. – mondta Emma. – Mindannyian elúsztak, ráadásul egy irányba.

-Igazad van. – feleltem. – Ezt az ügyet ki kell vizsgálnunk.

Ekkor egy másik mackó nyitott be a szobába.

-Bocsánat a zavarásért! Főnök – fordult Dagomérhez. – újabb adag döglött halat találtunk. Nagyjából 20 darab, egy csomóban lebegtek a tó egyik szegletében.

-Látjátok – mondta a vezető – már naponta többször kapunk ilyen híreket. Ez nem mehet így tovább, valamit tennünk kell.

-Először rá kell jönnünk, hogy mi az a lény. – mondtam. – Ha újabb kamerát küldünk le, talán ismét elcsíphetjük.

-Talán. De a víz eléggé sötét már, hogy fogunk így felvételeket készíteni? – érkezett a válasz.

-Azt hiszem ez nem fog neked tetszeni, - fordult felém Emma. – de be kellene avatnunk Egont. Tudod milyen ügyes a technikai dolgok terén, biztosan lenne valami megoldása erre is.

-Rendben, igazad van – mondtam neki, bár nem örültem az ötletnek, a múltkori esetre gondoltam. Semmiképpen nem szerettem volna, hogy az megismétlődjön, de azt is tudtam, hogy egy ilyen kalandot nem tudnánk eltitkolni az öcsénk elől. – Iskola után elmondjuk neki az egészet. Ha találtunk megoldást, jelentkezünk. – mondtam Dagomérnek.

 

  1. Fejezet – Nessi testvére

-Tehát így állunk. – mondta Egon. – Először is: szörnyek nem léteznek, mindenre van egy logikus magyarázat. Másodszor: mi lenne, ha készítenék egy mini tengeralattjárót? Rászerelek egy vízalatti kamerát, estére leküldjük a tóba, 12 óra alatt bőven feltérképezi az egészet. Másnap megnézzük a felvételeket és kész! Ügy megoldva! – mondta boldogan.

-Jó ötlet. De ezt egyedül meg tudod csinálni? – kérdeztem tőle.

-Persze, ez nem nehéz, csak egy kamera kell, meg valami vízalatti mini hajó, amire rászerelem. Lehetőleg olyan, amit be lehet programozni, aminek meg lehet adni egy útvonalat.

-Felhívom Dagomért, hogy megbeszéljük vele a dolgot. – mondta Emma.

Az igazgató nagyon lelkes lett, így azonnal meglátogattuk. Egon és még két dolgozó nagyjából két óra alatt össze is rakta a szerkezetet. Mi addig a történtekről beszélgettünk.

-Annyira hihetetlen az egész. – mondta Dagomér. – Tudom, hogy szörnyek nem léteznek, de mégis…mi lehet az a valami?

-Szerintem – kezdte Miki – egy őskorból itt maradt lény, dínó féle, ami jó sokáig téli álmát aludta és most ébredt fel.

-Ezt te sem gondolhatod komolyan. – mondta a húgom.

-Már miért nem? Amilyen időket élünk bármi lehet.

-Pontosan 12 óra múlva felfedjük a dínód kilétét. – lépett be az irodába Egon, mancsában a kicsike tengeralattjáróval. – Nézzétek, - mondta – a kamerát a tetejére tettük és körbe tud forogni, így még több felvételt készíthetünk. Plusz rászereletünk négy fényszórót, így a sötétség problémája is megoldódott.

Lesétáltunk a tóhoz, majd útjára engedtük a kis találmányt.

-Akkor 12 óra múlva találkozunk. – mondtam Dagomérnek. – Holnap reggel 6-kor.

 

Másnap, pontban 5 óra 38 perckor csörgött a telefonom.

-Igen, tessék, itt Geri a Napi Macitól.

-Geri, Dagomér vagyok. Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, de felhoztuk a kamerát és van vele egy kis baj. – mondta aggodalmas hangon az igazgató.

-Baj? Nem készültek felvételek? – kérdeztem.

-De, de igen, vagyis remélem. A szerkentyű, olyan, mintha szét lenne rágva.

Ez már aztán tényleg furcsa volt. Autóba ültünk és még munka előtt megnéztük a tönkretett mini tengeralattjárónkat.

-Jajj, ne! – kiáltott Egon. – Remélem az alaplap egyben van, mert akkor a felvételeknek sincs semmi baja.

Miki közben a harapásokat vizsgálta.

-Ez olyan, mintha valami aligátor kajának nézte volna, szétrágta, aztán meg kiköpte. – mondta. – Tudjátok tegnap este kutakodtam kicsit és mint kiderült rengeteg tóban élnek állítólagos szörnyek. Ott van például Nessi, a skótok réme. Mi van, ha itt is az úszkál?

-Hát nem tudom – felelte szkeptikusan az ikertestvére. – Azért ez a tó jóval kisebb.

-Akkor egy kicsit változata.

-Ezt nézzétek! – kiáltott Egon. – Megvannak a felvételek és találtam egy-két igen érdekes képkockát is.

A tó vize sötét volt, apró halak úszkáltak a kamera előtt. Aztán egyszer csak egy nagyobb hullám jött és a felvételen egy óriási, fekete, uszonyos lény volt látható. Az öcsém beletekert, a következő videón érzékelhető, hogy valami meglökte a szerkezetünket. Majd hirtelen a semmiből, pontosan szemből előtűnt a szörny. Hatalmas száját kitátotta, tűéles fogait belevájta a tengeralattjáróba és elkezdte szétcincálni. Rémisztő látványt nyújtott. De a legfélelmetesebb a szeme, amely hüllőszerű és vörös volt. Mintha vérben úszott volna.

-Te jó ég! – kiáltotta Dagomér, majd elvágódott a földön.

-Na elájult. – kommentálta Emma.

-Mondtam! – kiáltotta Miki. – Tudtam, szörnyek márpedig léteznek, nézzétek meg ezt a rondaságot.

-Most mihez kezdünk? – kérdezte Emma. – Kihalásszuk vagy mi?

-Nem őt hozzuk fel. – mondta Egon. – Mi megyünk le hozzá.

 

  1. Fejezet- Mendel és a tengeralattjáró

-Kizárt dolog! – kiáltottam. – És legfeljebb nem megyÜNK, hanem megyEK. Én. Egyedül.

-Nem! Én is megyek! Nem hagyhattok itt! – hangoskodott a három testvérem egyszerre.

-Ez mind szép és jó – mondta Dagomér. – De esetleg a garázsotokban, az autó mellett egy tengeralattjáró is parkol? – kérdezte az igazgató, fején egy vizes borogatással.

-Jogos. – mondta Miki. – Majd kölcsönzünk egyet. Mondjuk a múzeumból.

-Kétlem, hogy egy műkinccsel biztonságban merülhetnénk. Na meg ott van Nofertiti esete is. Ha lenne működőképes tengeralattjárójuk, akkor sem adnák ide. Ez biztos. – érvelt a húgom.

-Én azért felhívom Sámuelt. – mondta az öcsém.

-Jó – kezdtem. – tételezzük fel, hogy lemerülünk. Ennyien akkor sem férünk be, valakinek meg fent is kell maradnia, ha baj lesz.

-Én mindenképp megyek, nincs apelláta. – mondta az igazgató.

-Rendben. Szerintem a legjobb, ha én is megyek. Ne nézz így rám – fordultam Emma felé. – Én vagyok a legidősebb.

-Jó, nem bánom, de akkor legalább Mikit vidd magaddal, hagy filmezzen.

-Mindig csak a munka…- sóhajtottam.

 

Miki 10 perc után, hatalmas mosollyal az arcán tért vissza közénk.

-Nincs a múzeumnak tengeralattjárója, sem műkincs, sem semmilyen, viszont – tartott egy kisebb hatásszünetet – Sámuel ismer egy bizonyos Mendel nevezetű ürgét, mármint medvét.

-És neki van? – vontam fel a szemöldökömet.

-Van. Feltaláló. Állítólag ő építette, már beszéltem is vele, azt mondta, hogy látogassuk meg. Mondtam, hogy adjon 15 percet. Szívesen testvéreim! – mondta Miki büszkén.

 

Mendel Felsővárosban lakott, egészen közel a szerkesztőséghez. Egy meglehetősen kicsi ház kapuján csengettünk be. A kertben mindenféle növény, teljesen rendszertelenül nőtt. Látszott, hogy a kertészkedés nem az erőssége.

-Gyertek be! – hallatszott egy hang az ablakból. Bementünk az ajtón és az első, ami fogadott egy vastag szemüvegkeret volt.

-Sziasztok, Mendel vagyok! – mondta a fiatal mackó, akihez a pápaszem tartozott. Fehér laborköpenyt viselt, fején egy sapkával. Nem meglepő, de kezdtem kételkedni az akció sikerességében. Ezt csak fokozta, amikor körbenéztem a házában. A nappaliban szerte-széjjel könyvek hevertek. A cserepesvirágok éppen az életükért küzdöttek. Mindenhol apró alkatrészekre, csavarokra, fura, felismerhetetlen tárgyakra bukkantam.

-Gyertek be a műhelyembe. – invitált. A műhely a legkaotikusabb eleme volt az egész háznak. Félkész találmányok minden szegletében. Felismertem egy hajszárítót, amin egy propellerrel volt.

-Tetszik? – kérdezte, amikor látta, hogy arra tévedt a tekintetem. – Ez egy olyan hajszárító, amit nem kell kézbe venni, hiszen ott lebeg az ember feje felett. Sajnos még nem tökéletes, egyszer kirepült az ablakomon. No, de, Miki már mesélt a kis problémátokról.

-Igen. – kezdtem bele. – Szükségünk lenne egy 3 személyes tengeralattjáróra, kamerával, reflektorral felszerelve.

-Nagyon jó! – csapta össze a mancsát boldogan. – Már pár éve készítettem egyet, kicsit rumli van benne, mert fészernek használom. Gyertek, kint van a kertben.

-Biztosan jó ötlet ez? – súgta nekem Emma.

-Őszintén: nem. De nincs jobb ötletem. Plusz ez a mackó csak még egy okot ad arra, hogy én merüljek és ne ti.

-Itt is van! – mutatott a fészerre, vagyis a tengeralattjáróra a tudós. – Nem használtam még, de tuti, hogy üzemképes.

-Jézusom! – fakadtam ki és félrevontam Mikit.

-Ez a mackó megbízhatatlan. Ezzel lemerülni olyan, mintha csak simán leúsznánk a mélybe és várnánk, hogy felfaljon a szörny. -Jó, valóban nem a legbiztonságosabb, de nincs más, az idő meg szorít. Készítetthetünk egy jól felszerelt tengeralattjárót, csak addig kipusztul az összes hal, a tóval meg ki tudja mi lesz.

-Na, elviszitek vagy sem? – kérdezte Mendel.

A testvéreim rám néztek.

-Elvisszük. Érte küldünk majd egy furgont.

-Rendben. Estére kipakolok belőle és akkor vihetjük is. Majd megyek veletek. Nélkülem nehezen indítanátok be. – vigyorgott.

-Na már csak ez hiányzott… - morogta az orra alatt Emma.

 

  1. Fejezet – Támadás és ájulás

Késő délutánra megérkezett Mendel és a szállítmány. Lepakoltuk a teherautóról a tengeralattjárót. Négy személyes volt, végül a kis csapatunk kiegészült tudós barátunkkal is.

-Tehát – kezdte Emma. -Lementek és amilyen alaposan tudjátok körbeússzátok a tavat. Bármi furcsa dolgot találtok emeljétek be a kis karokkal, közben pedig kamerán át tarjuk a kapcsolatot.

-Így van. – mondta Dagomér. – Nem olyan hatalmas ez a tó, viszonylag hamar megleszünk.

-Hozom a kamerámat, várjatok meg! – kiáltotta Miki és elszaladt a felszerelésért.

Addig mi beszálltunk a búvárhajóba. El kellett ismernem, hogy Mendel jó munkát végzett. Kívülről ugyan inkább egy fura, kerekek nélküli autóra hasonlított, de belülről tökéletes volt. Elől helyet kapott az irányítópult számos gombbal és kapcsolóval, meg egy kormánnyal. A mellette lévő székről lehetett irányítani két pici kart, amikkel mintákat tudtunk felhozni. A fiatal koponya tényleg mindenre gondolt.

-Jól néz ki! – mondtam neki. – Bocsáss meg, hogy kételkedtem benned az elején. Szép munkát végeztél a hajóval!

-Semmi baj – felelte. – Tudom, hogy kissé hóbortosnak tűnhetek első látásra, de hát ezért fontos megismerni a másikat, nem igaz? – kacsintott.

Időközben megérkezett Miki, szóval elkezdődött a merülés. Először nagyon békés volt a víz, sok-sok apró hal úszkált körülöttünk, a nap lemenő sugarai pedig aranyra festették a felszínt. Igazán csodálatos látvány volt. Ahogy a mélység felé haladtunk egyre sötétebb lett a tó és ezzel arányosan kevesebb az élőlény.

-20 méter mély a kis tavunk. – mondta Dagomér. Nagyjából fél órán át úszkáltunk és filmeztük az élővilágot. Az igazgatóval éppen egy mini interjút készítettem.

-Röviden rengeteg féle-fajta hal és egyéb apróságok is megtalálhatóak benne. – foglalta össze Dagomér.

-Köszönjük a sok érdekes információt! Önöknek pedig köszönjük a fi…

Ekkor valami meglökte a tengeralattjárónkat.

-Mi volt ez?! – kiáltott Mendel.

-Miki, kapcsold ki a kamerát! – mondtam az öcsémnek.

-Dehogy kapcsolom, lehet, hogy sikerül lefilmeznem a rondaságot. – azzal a hajó elejébe futott és a kamerát az ablakhoz nyomta. Ismét nekünk jött a lény, az egész járgány beleremegett.

-Fel kéne mennünk! – kiáltott az igazgató.

-Maradjunk! – mondtam. – Muszáj, tudtuk mire vállalkozunk. Ekkor egy akkora ütés ért bennünket, hogy leestem a székről, Miki felkenődött az ablakra, a kamera kirepült a kezéből, Mendel elvesztette az irányítást a tengeralattjáró felett, Dagomér pedig egyszerűen elájult.

-Mi történt? Mi volt ez? – hallottam Emma és Egon kiáltását, akik egy kamerán át végignézték a jelenetet. – Jól vagytok?

-Mindenki egyben… -kezdtem bele, de ekkor egy újabb ütés hatására a búvárhajó elkezdett őrült módon forogni, azt se tudtam, hogy melyik az alja és melyik a teteje.

-AAAAA!! – kiabált rémülten Mendel. – Én azt hittem ez egy békés filmezés lesz! Senki nem mondta, hogy dinoszaurusz eledelnek állunk!

-Gyorsan, valaki kapja el a kormányt! – ordítottam, de az ifjú tudós az ájulás szélén volt, Dagomér még mindig nem tért magához, Miki pedig lefagyva bámult ki az ablakon.

-GGGERIII! – hallottam az öcsém rémült hangját, odafordultam és megláttam a rémet. Hatalmas fogait belevájta a tengeralattjáróba, az üveg megrepedt és elkezdett befolyni a víz.

-MEGHALUNK! Pedig olyan fiatal vagyok, annyi mindent szerettem volna még feltalálni! Például időt utazni, az elég vagány. – morfondírozott Mendel. 

-Valamit tennünk kell! – kiáltottam. – Miki, gyere már el onnan! – azzal odafutottam és elrángattam az öcsémet a veszély torkából. Szó szerint. A víz egyre nagyobb sugárban ömlött be, már lassan a térdünknél járt. Ekkor valahonnan fentről egy hangos durranást hallottam, majd piros fény festette be a vizet és valami hatalmas erővel csapódott bele a szörny arcába. Erre nem számított a fenevad és elengedett bennünket. Odaugrottam a kormányhoz és maximumra állítottam a motorokat.

-Ne csináld! – hallottam magam mögül az újdonsült barátunkat. – Ne tekerd maximumra, azt nem bírja, még teszt fázis…

Egy hangos robbanás szakította félbe. Rosszat, nagyon rosszat sejtettem. Pechkünkre Dagomér épp ekkor kelt fel.

-Jaj nekem, mi történt itt? – kérdezte.

-Leszakadt az egyik hajtómű. – mondta Miki. Ez az igazgató idegeinek túl sok volt, ismét ájultam feküdt a most már térdig érő vízben. Úgy döntöttem, hogy a kezembe veszem az irányítást.

-Miki, halászd ki Dagomért, nehogy megfulladjon itt nekem. Fektesd le a két ülésre. Mendel, ülj ide és vezess ki minket ebből. Csak te tudod irányítani a találmányodat.

A tudós remegő térdekkel a sofőr székébe ült. Elég lassan haladtunk, tekintve, hogy elvesztettük az egyik hajtóművet (pontosabban felrobbantottam), de a rém nem jött utánunk, mert a szárazföldről folyamatosan „bombázták” valamivel. Nem sokon múlott, de végül sikeresen felbukkantunk a felszínen.

Kikászálódtunk a megviselt tengeralattjáróból. Emma és Egon futottak oda hozzánk.

-Jól vagytok? Minden rendben? Vele mi lett? – kérdezte Emma Dagomérre mutatva.

-Elájult, kétszer is, de lényeg, hogy megúsztuk. – mondtam.

-De a felvételek nem. – felelte szomorúan az öcsém, kezében a csuromvizes és összetört kamerával.

-Ahh, édes anyaföld! – kiáltotta Mendel, a partot puszilgatva.

-Ez nagyon durva volt! – mondta Egon. – Láttuk, hogy bajban vagytok, ezért eltereltük a figyelmét. Piros jelzőfényeket használtunk. Az én ötletem volt! – vigyorgott.

-Ügyes vagy! – dicsértem meg. – Nélkületek már éppen emésztene minket a szörny.

-Hát felvétel nincs, de tudjuk, hogy nem szereti, ha idegenek úszkálnak a tavában. – foglalta össze Miki.

-Most mi legyen? – tettem fel a kérdést. – Nem merülhetünk le megint, túl veszélyes lenne.

-Valóban nem. – ismerte el a húgom. – De nekem van egy másik ötletem.

 

  1. Fejezet- A vízesés titka

-Említettem, hogy különös hangokat hallanak éjszakánként a vízesés mögül. Mi van, ha van összefüggés? – kérdezte Emma.

-Elképzelhető. – mondta Egon. – Ma éjjel járjunk utána!

-Te semminek nem jársz utána – feleltem neki. -  Így sem mentél be ma az iskolába, ha éjszakai műszakos leszel, akkor a holnapi napot is kihagyod.

-Jajj Geri ne már! – nézett rám szomorúan.

-Már eldöntöttem. – mondtam neki. – Mi viszont körbeszaglásszuk a terepet.

-Szuper! – kiáltott Miki. – Újabb éjjeli kaland. Már kezdek hozzászokni.

-Ha nem gond én ezt kihagynám. – lépett hozzánk Mendel. – Mondhattátok volna, hogy szörnyvadászathoz kell a tengeralattjáró. Lett volna néhány egyéb eszközöm is. Háló, horog, szigony… - számolta össze.

-Sajnálom, hogy tönkrement a járgány. – mondtam neki.

-Ooo én nem! – nevetett. – Örülök, hogy a jó ügy érdekében, akció közben vesztette életét. Meg amúgy sem volt egy strapabíró modell. Na mindegy is. Ha kellene a segítségem, tudod hol találsz. És mindenképpen értesíts majd, hogy mi lett a szörny sorsa!

-Úgy lesz és köszi mindent. – feleltem neki.

-Szóval a vízesésre visszatérve… - kezdte Egon.

-Nem, te továbbra sem jössz. – mondtam neki. – De mi igen. Ma éjjel.

 

Otthon átbeszéltük a tervet. Úgy döntöttünk, hogy gyalog indulunk, tetőtől-talpig feketébe öltözve a piros autónk mégis feltűnő lett volna. Mindenki kapott egy kis hátizsákot és belepakoltuk a legfontosabbakat: hegymászó kötelet, elemlámpát, az éjjellátókat, Luminolt, telefont. Fegyver gyanánt magammal vittem a bicskámat. Miki meg pár fánkot is berakott.

-Jól van – fordultam Egonhoz. – Ha valami lenne, hívunk. Nem tervezünk sokáig lenni, csak egy gyors terepszemlét tartunk.

-Legyetek óvatosak! – ölelt meg minket az öcsénk.

 

A finom, éjszakai levegő kicsit csípte az arcomat. A vízesés nincs messze tőlünk, csak pár perc sétára van. Közben elhaladtunk a tó mellett és azon gondolkoztam, hogy vajon most mit csinál a szörnyünk. Kicsivel később meg is érkeztünk a célhoz. A vízesés óriási hanggal ömlött bele a tóba. Csodálkoztam volna, ha bármi gyanús zajt hallanánk tőle.

-Na! – kiáltotta Emma. – Itt is vagyunk!

-Ne kiabálj! – kiabált az öcsém. – Még valaki meghall minket!

-De mi is alig halljuk magunkat! – szálltam bele én is. – Most merre menjünk? Alig lehet megközelíteni ezt a hatalmas víztömeget!

-Ti hallotok valamit? – kérdezte Emma.

-Magamat sem! – mondta Miki. – Közelebb kellene menni. Vagy, van egy még jobb ötletem. Bemászni mögé! Általában a vízesések mögött barlang van.

-Igaz! – kiáltottam. – Még jó, hogy hoztunk hegymászó kötelet.

Azzal elindultunk keresni egy viszonylag száraz pontot, majd felszerelkeztünk. Korábban volt már részünk hegymászásban, de azért ez mégis más volt. Vizesebb, jóval vizesebb.

-Csak óvatosan! – mondtam nekik. – Nehogy valaki leessen.

Nagyon lassan, minden lépésünket átgondolva elindultunk felfelé, a vízesés oldalán. Nem volt egyszerű feladat, minden kő csúszott és a hideg vízpermet folyamatosan az arcunkba csapott. Végül felértünk egy kiszögelléshez, ami egy járatba vezetett.

-Megyek előre. – ajánlkozott Miki.

Én zártam a sort és szépen követtük az öcsémet. Az üreg viszonylag hosszú volt és nagyon keskeny. Már azt hittem soha nem érünk ki, amikor Miki hátra kiáltott:

-Gyertek, itt a vége! Ez egy hatalmas barlang! Hahoooooooo! – kiáltott bele a sziklaüregbe.

-Na ez nem semmi! – mondta a húgom is.

Egy óriási barlangba lyukadtunk ki. Mindenfelé hatalmas kövek és sziklák álltak ki a földből. Néhány cseppkövet is felfedeztem. Habár kint teljes sötétség honolt, itt bent mégis volt egy kis fény, a fejlámpánkon kívül.

-Ezt nézzétek! – mutatott Miki a sziklafalra. – Mik ezek?

-Olyan, mintha valami drágakő lenne. – vizslatta a húgom.

-Tényleg! – kiáltottam. – Tele van velük a barlang! Mindenhol végig, a falban vannak. Ezek világítanak nekünk.

-Csodaszépek! – mondta Emma.

-Hűha! – álmélkodott Miki. – Járatok indulnak a barlang hátuljából. Itt van egy egészen nagy.

Azzal elindultunk a hegy mélyébe. Körülöttünk a kövek fénylettek, mint csillagok az égen. Gyönyörű látványt nyújtottak.

-Ti is halljátok ezt? – kérdezte az öcsém. – Mintha valaki kalapálna. Itt mackók lehetnek.

Kimásztunk az üregből és az előzőnél is hatalmasabb barlangban találtuk magunkat. A látvány elbűvölt, de volt valami, ami belerondított a képbe. Nagyjából 20 mackó munkás dolgozott azon, hogy a drágaköveket kivájják a falból. A csákányok hangjától csak úgy kongott a helység. Szerencsére annyira belemerültek a munkájukba, hogy nem vettek észre bennünket, így gyorsan bebújtunk néhány láda mögé.

-Mi a fene folyik itt? – suttogta Emma. – Ez biztos, hogy nem legális. Nézzétek, hogy omladozik a barlang miattuk. Ha tovább folytatják beomlik az egész.

-De nem csak ez a baj – feleltem. – Annak a hegynek a gyomrában vagyunk, amelyre Medvefalva épült, szóval, ha ez itt összedől, akkor a városunknak is annyi.

-Tennünk kell valamit! – mondta Miki. – Ezt figyeljétek! – mutatott a ládákra, majd az egyikből kivett egy gyönyörű, szinte áttetsző kristályt. – Az összes tele van ehhez hasonlóval. – tette hozzá.

-Ki kell derítenünk, hogy kik ezek! – mondta a húgom és elkezdett közelebb kúszni egy társasághoz, akik éppen éjjeli csemegéjüket fogyasztották.

-Jól haladunk fiúk! – mondta egy testes mackó. – Diego szerint egy-két nap és megszerezzük a szükséges mennyiséget.

-Ja, csak addig nehogy a fejünkre omoljon a hegy. – morgolódott egy magas, vékony medve.

-Ne aggódj Piro, bízzál Diegoban, no meg – mosolygott sunyin. – gondolj a pénzre, amit ezekért fogunk kapni. Körbeutazhatod belőle a világot!

-Kétszer! – nevetett egy másik rosszarcú.

Emma visszakúszott hozzánk és beszámolt a hallottakról.

-Ezek összedöntik Medvefalvát, ha nem teszünk valamit! – mondta dühösen.

-Ennyi idiótát egy helyen, – felelte Miki – nézzetek rájuk. Még akkor is a kristályokat gyűjtögetnék, ha éppen egy törmelék alól kellene kimászniuk.

-Menjünk vissza és szóljunk a rendőrségnek. – ötleteltem. – Egyáltalán honnan jöttek be? Mert az biztos, hogy nem ezen a kicsi járaton préselték át magukat.

-Ott hátul – mutatott el arra, amerre a barlang végét sejtette a húgom. – kell lennie egy nagyobb bejáratnak. Mi van, ha… - gondolkozott.

-Menjünk innen. Most! Mielőtt észrevesznek. – indítványoztam, azzal elindultunk vissza a járaton. A hazavezető utat feleannyi idő alatt tettük meg, tekintve, hogy mindannyian megijedtünk a kicsit sem bizalomgerjesztő mackóktól. Hazaérve Egont ébren találtuk.

-Már nagyon aggódtam értetek! Mit csináltatok ennyi ideig? – kérdezte szemrehányóan és beszámoltunk neki a barlangászásunkról.

-Érdekes…- mondta a legkisebb öcsém. – Először is: a rendőrségnek nem szólhatunk. Én sem tétlenkedtem itthon és a Medvefalva Története című könyvből kiderült, hogy a vízesést 2001-ben természeti örökségnek nyilvánították, vagyis…

-Ha szólunk a rendőrségnek mi is bajban kerülünk, hiszen tilosban jártunk. – fejezte be a mondatot Miki. – Remek.

-Amíg bent voltunk az az ötletem támadt, – kezdte Emma. – hogy hátulról mehettek be. Az akácos felől.

-Igazad van. – feleltem. – De oda feltűnés nélkül nem juthattak be.

-Kivéve, ha valaki segített nekik. – mondta Miki.

-De vajon ki? – tette fel a kérdést Egon.

-Ezt kell kiderítenünk. -válaszoltam.

 

  1. Fejezet – Vadászatra fel!

Másnap úgy döntöttünk, hogy munka közben, az irodában beszéljük meg a tervet.

-Az lenne a legjobb, ha két csapatra oszlanánk. – vetettem fel. – Emma és én elmegyünk az akácoshoz, te – mondtam Mikinek – és Mendel elmentek Dagomérhez. A szörnyről sem szabad elfelejtkeznünk, a tudós barátunk pedig biztosan segítene. Plusz jó ötletei is vannak, meg eszközei.

-Be kell cserkésznünk a vadat! – lelkesedett az öcsém. – Vigyük Egont is, úgysem maradna otthon.

-Mi pedig szétnézünk a domb mögött. – mondta Emma.

Ebben maradtunk. Munka után Miki kitett engem és a húgomat az akácosnál.

-Sok sikert és legyetek óvatosak! – mondta nekünk. – Ja meg vehetnétek vagy két üveg mézet, fogyóban van.

-Mindenképp. – forgatta a szemét Emma. – Na, és mi a terv? Simán besétálunk?

-Bízd rám! – kacsintottam.

-Nocsak, mi ez a titokzatoskodás? – nevetett.

Az akácost egy díszes kerítés vette körbe, a bejáratnál egy őrbódéval. Odasétáltunk és bekopogtam az ablakon.

-Szép napot! – köszöntöttem az idős medvét. – Egy forgatás miatt vagyunk itt. A tulajt keressük.

-Demetert?

-Igen. – vágtam rá, bár fogalmam sem volt, hogy ki az.

-Ő igen elfoglalt, időpontot kell kérnetek hozzá. Forgatásokat meg amúgy sem engedélyez, szóval a helyetekben én nem igazán reménykednék.

-Jó. Akkor mikorra van a leghamarabb egy szabad órája ránk? – kérdeztem már kicsit ingerülten.

-Lássuk csak… - mondta, azzal egy naptárat kezdett lapozgatni.

-29.-e.

-Szuper! – vidultam fel.

-Október 29. – mondta undok vigyorral az arcán az őr.

-Micsoda?! – kiáltottam.

-Bocsánat, elnéztem, hehe – nevetgélt, bár nem tudom, mi volt ezen olyan vicces. – November 29.

-Köszönjük a segítséget, novemberben találkozunk! – köszönt el a húgom, azzal a könyökömnél fogva az arrébb húzott. – Nyilvánvaló, hogy le akart rázni minket. De, ha kidobnak az ajtón mássz be az ablakon. – mosolygott Emma.

Úgy tettünk, mint akik elmennek, de a kanyar után, ahonnan már nem láthatott minket átmásztunk a bokrokon, egyenesen a kerítéshez. Nem vagyok a betörés híve, de valami nagyon bűzlött az egész körül, ezért gyalog elindultunk feltérképezni a területet.

-Elég magas. – mélázott a húgom. – De valahogy be kell jutnunk. Egy baj van. Áram van benne, nézd. – mutatott a kerítésre.

-Túlságosan védik ezt az akácost. Biztos, hogy a rablóknak van köze hozzá. – feleltem.

Ekkor a szerencse váratlanul az oldalunkra állt. Csak később tudtuk meg, hogy bár teljesen véletlenül, de Miki, Egon és Mendel mancsa volt a dologban.

Miki és Egon épp Mendelhez tartott, nagy ötletük volt, amihez a tudós segítő mancsa kellett.

-Szóval biztos vagy benne? – kérdezte Miki.

-Egészen. – érkezett a válasz. – És, ha valaki, hát Mendel az, aki segíteni tud nekünk.

A csengetésre ki is jött a fiatal tudós.

-Sziasztok!  Hát ti mit kerestek itt? Elkaptátok a szörnyet? – köszöntötte őket.

-Majdnem. – felelte Egon. – Bemehetünk?

Mendel bevezette őket a nappalijába, arrébb dobott néhány könyvet és szabad hellyel kínálta a vendégeit.

-Na meséljetek! – mosolygott, azzal Miki beszámolt a barlangban tett felfedezésről.

-És itt jön a képbe a szörny. – mondta Egon. – Az a sejtésem, hogy azért telepítették be a tóba, hogy távoltartsa a kíváncsiskodókat. Hogy nyugalomban tudják végezni a dolgukat. Vagyis a rablást.

-Igazad lehet! – lelkesedett Mendel. – Akkor el kell kapnunk a lényt, ha bebizonyítjuk, hogy létezik, azzal kiugrasztjuk a tolvajokat a bokorból! Hozom a felszerelésemet!

-Tudtam, hogy ő a mi emberünk. – mondta elégedetten a bocs.

15 perc múlva már a Vizek Igazgatóságának ajtaján dörömböltek.

-Megyek már! – hallatszott Dagomér hangja. – Sziasztok! Hát ez meg? Jaj, ne, ugye nem akarjátok levadászni?

-Dehogynem! – mondta Miki, azzal benyomult az ajtón. – Vázolom a tervet. Hoztunk szigonyokat, horgokat meg hálókat is. Szükségünk van egy nagy adag halra csalinak, de azt intézem, a kikötői eset óta nagyon kedvelnek bennünket a halászok.

-Plusz szükségünk van egy igen nagy teljesítményű hajóra. – tette hozzá Egon.

-Hajónk az van, de, hogy is mondjam… - kezdet az igazgató. – Inkább nézzétek meg.

Levezette őket az igazgatóság pici kikötőjébe, ahol egyetlen jármű állt.

-Hol van? – kérdezte Miki. – Eltakarja az a csotrogány.

-Ömm… - húzogatta az inggalérját idegesen Dagomér. – Az az.

-Ez?! Összetörik attól, hogy rászáll egy tollpihe! Hát, hogy bírna ez el egy dínót?!

-Sehogy. – mondta Mendel. – Kell egy kis tuning neki. Ahhoz meg áram.

-Azzal tudok szolgálni! – lelkesedett Egon. – Az állomásból tudunk elég energiát nyerni!

-Remek. Ti intézzétek azt, én meg addig beüzemelem a kicsikét!

Az irodában Egon és Miki lázasan dolgoztak az energia problémán. Egy-két kábelt kihúztak, a helyükre mást kötöttek be. Miki úgy érezte, hogy nagyon szakszerűen csinálják. Dagomérnek erről más volt a véleménye.

-Biztos jó ez így? – aggodalmaskodott. – Egyébként csináltatok már ehhez hasonlót?

-Nem és nem. – érkezett a lakonikus válasz.

-Jaj, nekem! Le kell ülnöm!

-Csak nehogy elájulj. Újra. Mert akkor lemaradsz a buliról! – lelkendezett Miki.

-Ki nem hagynám. – érkezett a válasz. – Egyébként, a testvéreitek mer…

Ekkor hatalmas durranás, majd teljes sötétség lepte be, nem csupán az igazgatóságot, hanem egész Medvefalvát.

-Ajaj. – mondta Egon. – Ezt kicsit elnéztük. Most az egész város áramellátást a hajóra kapcsoltuk.

-Hé, fiúk! – hallatszódott Mendel hangja. – Sikerült. Úgy úszik a vizen, mint kés a vajon. Kezdődhet a szörnyvadászat!

 

  1. Fejezet – Matteo és Andrea

Hatalmas durranás rázta meg a szigetet, a szívem majd’ kiesett a helyéről ijedtemben.

-Ez meg mi volt? – kérdeztem rémülten.

-Nem számít, nézd! – mondta Emma. – Valami lecsaphatta a biztosítékot, a kerítésben sincs áram. Nyomás! – indítványozta, azzal felkapaszkodott a kerítésre. – Siess Geri, nem tudom mennyi időnk lehet, míg visszakapcsolják. Nehogy megpörkölődjünk! Érdekesen néznénk ki, ha félig megsülve, az akácos kerítésén lógva találnának ránk.

-Ne csináld már! – szóltam rá és amilyen gyorsan csak tudtam másztam utána. A húgom már leugrott a túloldalt és csípőre tett manccsal várt rám.

-Igyekezz!

-Ennél gyorsabban nem megy, a lábam is re...-kezdtem bele, ám ekkor megtörtént a baj. Hangos kattanás és a sziget belseje felől fokozatosan visszatért az áram.

-Ugorj! – kiáltott Emma.

-Én…AAA- és ugrottam, épp időben. Kicsit megrázott az áram, de sértetlenül megúsztam.

-Futás! Remélem senki nem hallott meg minket. – mondta a testvérem. Futottunk, ahogy a tappancsunk bírta, egyenesen a domboldalhoz, ahol meglepetés fogadott. Három kamion és számos mackó állt a hegybe vágott üreg szájánál.

-Mit tettek! – siránkoztam. – Barbárok!

-Menjünk közelebb, hallani szeretném, hogy miről beszélnek. – felelte Emma. Hason kúszva elindultunk feléjük, minden lépésre nagyon figyeltünk, nehogy egy apró zajt is csapjunk.

-Diego szerint ma éjfél. – mondta egy magas, cingár medve.

-Ez Piro a barlangból. – ismerte fel a húgom.

-Remélem ennyi az egész és mehetünk. – tette hozzá egy nagyobb darab mackó. – Nem sok hiányzik és beomlik a barlang.

-Ne parázz már Lorenzo. Hamarosan itt hagyjuk ezt a szigetet. Amúgy is, amennyit kellett kibányásztunk.

-Most mit csináljunk? – súgta a húgom. – Nem hagyhatjuk meglépni őket. De még valami fegyver szerű sincs nálunk.

-Nálam van egy kis bicska és a Luminol. Kövess! – mondtam neki, azzal kiugrottam a láda mögül. Támadt egy (akkor még) remeknek tűnő ötletem.

-Luminol? Te most akarsz nyomolvasást játszani? – hallottam mögülem Emma hangját.

-Szép napot uraim! – mondtam a banditáknak és magabiztos léptekkel elindultam feléjük. – Diego azt mondja, hogy az indulás holnap éjfélkor lesz. Van még egy kis feladatunk.

-Te meg ki a medve vagy? – kérdezte a Lorenzonak nevezett rabló.

-Ő Matteo, én meg Andrea vagyok. – lépett elő Emma. – Nem találkoztunk még. A mi feladatunk a rakomány elszállításának biztosítása. Ahogy Matteo mondta, az indulás holnap éjfél.

-Jól van, ha ti mondjátok. – vonta meg a vállát Piro. – Mi lenne még a feladatunk holnapig? A barlang már nem sokáig bírja, Diego sem akarhatja, hogy odavesszünk.

-Nem, nem, dehogy akarja. – vettem át a szót. – Viszont a tó mélyén is van ám egy kis kincsecske. Arany. – mondtam nekik és próbáltam nagyon sunyin nézni.

-Arany? – kételkedett Lorenzo. – És erre csak most jöttetek rá?

-Igen. A fenevad utáni kutatás közben.

-Vagy úgy! – érkezett a felelet, de volt valami a tekintetében, amitől (csak egy kicsit) megijedtem. – Gyertek be a barlangba! Van még bent pár láda és meg szeretném mutatni Diego segítőinek, hogy milyen pazar munkát végeztünk. – azzal megragadta Emmát, egy másik mackó pedig az én könyökömet és a barlang felé tereltek minket.

-Igazán nem szükséges, amúgy is sok dolgunk van, igaz, Matteo? – próbálta menteni a helyzetet a testvérem. Ekkor már én is éreztem, hogy csapdába kerültünk.

-Igen, igen. Mondta a főnök, hogy ne időzzünk sokáig, fontos feladatunk van még. Nem lesz boldog, ha nem érünk vissza időben. – tettem hozzá.

-Ó, ettől nem kell félnetek! – állt elénk egy izmos, gonosz tekintetű, arany ékszereket viselő alak. – Drága segítőim! Hát itt vagyok, Diego, személyesen! – nevetett gonoszul.

Bevezettek minket a barlangba, összekötözték a mancsainkat és leültettek egy hatalmas ládára.

-Ti komolyan azt hittétek, hogy nem ismerlek fel benneteket? – kérdezte a bandavezér. – Ejnye, ejnye, okosabbnak gondoltalak titeket. A barlangból néztem végig a jelenetet, komikus volt, mit ne mondjak. De a bátorságotokat elismerem, kár, hogy semmire nem mentek vele. Eredetileg nem ez volt a tervem, de nem hagyhatunk szemtanúkat. Lorenzo, hozd a robbanószerkezetet. Kicsit átalakítjuk a szigetet! HAHAHA!

  1. fejezet- Rodeó a tavon

Mindeközben Egon, Miki, Mendel és Dagomér négyese szörnyvadászatra indult. Szigonyokat, köteleket, hálókat pakoltak fel az újonnan felturbózott hajóra.

-Dagomér, te leszel a kormányos! – vette fel a vezetői szerepet Miki. – Mendel, te velem a szigonyoknál leszel!

-Igenis! – szalutált Mendel azzal elfutott a „fegyverekért”.

-Egon, te leszel a csali! – mondta Miki.

-Micsoda?! – nyugtalankodott a bocs. – Legyél te a csali!

-Nem, nem, én le fogom szúrni a szigonnyal, amikor utánad ered. Na ismertetem a tervet! Kisöcsém, sajnálom, de beleültetünk egy pici csónakba és a hajó után kötünk, amit Dagomér körbe-körbe vezeti a tavon, amíg fel nem bukkan a barátunk. Mendel és én a hajó farában fogunk őrizni téged szigonnyal a mancsunkban. Amint felbukkan ledöfjük! Aggodalomra semmi ok, jobban fogunk vigyázni rád, mint az angol királynőre. Tökéletes terv, mi mehetne félre?

-Mi nem! – replikázott Egon. – De mindegy…

-Majd én megyek helyetted. – mondta vékonyka hangon Dagomér. – Te nagyon okos kis bocs vagy, a legeszesebb, akivel valaha találkoztam. Könnyűszerrel elvezeted a hajót. Meg egyébként is, ha bármi baj történne, inkább én legyek szörnyeledel, mint te.

Egon nem szólt semmit, csak szorosan átölelte az igazgatót.

-Jól van. – krákogott Miki, akit szintén meghatott ez a nemes tett. – Akkor indulás! Mindenki kap egy adóvevőt, azon keresztül tudunk beszélni.

Egon a kormányhoz lépett, Dagomér beült a csónakba, Miki és Mendel pedig kétoldalt őrizte a csalit.

-Indulás! – kiáltott Miki, azzal Egon a gázra taposott és csak úgy szelték a vizet körbe-körbe.

-AAAA, EZ NAGYON GYORS! – kiabálta Dagomér.

-Mit mond? – kérdezte Mendel Mikitől.

-Azt, hogy ez nem elég gyors! Mehetünk gyorsabban! – utasította az öccsét.

-Nézzétek! Felbukkant!

-Készüljetek fiúk! Vacsorára szörnyet eszünk!  – lelkesedett Mendel. - Kapaszkodj Dagomér!-  tette hozzá, ám az igazgatót teljesen elöntötte a pánik.

-Valamit kiabál, de nem értem! – mondta Miki. – Haló, haló! Az adóvevőbe beszélj, azért adtam.

-HÚZZATOK A FEDÉLZETRE! ITT VAN A NYOMOMBAN! – üvöltötte az igazgató a pici telefonon át.

-Na most süketültem meg. – morogta Miki. – Tarts ki! Készülj Mendel.

A rém állkapcsa éppen az igazgató feje felett csattant össze, aki a nagy izgalom hatására elájult és most aléltan feküdt a csónakban. A szörny egyre közelebb és közelebb úszott a kis csapathoz, de a két mackó résen volt: először Miki egy jól irányzott dobással beledöfte a szigonyt, majd Mendel következett.

-Gyorsan a hálót! – érkezett az utasítás.

Együttes erővel rádobták a halászhálót, amit újabb szigonyok követtek. Közben Medvefalva lakói rémülten nézték a jelenetet. Sosem tapasztaltak még ehhez hasonlót a kis városukban. A tavon egy meglehetősen rozzant állapotú hajó száguldott, amit egy bocs vezetett. A farában két medve szigonyokat dobált egy vízi teremtényre, ami egyidőben próbálta meg bekapni a csónakot, amiben egy ájult alak feküdt, valamint kiszabadulni a csapdából.

-Ajaj, ezt a gyorsaságot nem bírja a hajó! – kiáltott kétségbeesve Egon. Irányíthatatlanná vált! – szavai igazolásául a kormány össze-vissza pörgött, a jármű pedig kiszáguldott a partra, maga után vonszolva a rémet. A bámészkodók sikongatva ugrottak arrébb.

-Mindenki jól van? – kérdezte Miki. – Egon egyben vagy?

-Ezt nézzétek fiúk! – kiáltott Mendel. – Füstöl a szörnyünk!

Valóban, sűrű, szürke gőz szállt fel a prédából.

-Ez nem lehet…- mondta a bocs és minden bátorságát összeszedve odasétált hozzá. Megkopogtatta a szörnyet, ami furcsa kongó hangot adott ki.

-A szeme – lépett mellé Miki. – nem igazi. Ez egy hamisítvány! Valaki készített egy hatalmas taviszörnyet!

Dagomér még mindig a kis csónakban feküdt, éppen ekkor kelt fel. Pechére az első, amit meglátott egy sor hatalmas fog volt.

-AAAA! SEGÍTSÉG! – ugrott ki a járgányból, majd egyenesen a Vizek Igazgatóságának épületébe rohant.

-Most mit csinálunk? – tette fel a kérdést Mendel.

-A kérdés inkább az, – kezdte a kisbocs- hogy ki és miért építette ezt.

  1. fejezet- Fogságban

A gondolatok csak úgy kavarogtak a fejemben, nem tudtam, hogy mitévő legyek, úgy éreztem, hogy nincs kiút, itt a vég.

-Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültünk. -fordultam a húgom felé. – Remélem a fiúk jól fognak boldogulni nélkülünk!

-Te meg miről beszélsz? – nézette rám kérdőn Emma. – Szorult a helyzet, elismerem, de megoldjuk. Ezt is.

-Főnök! – lépett oda egy bandatag Diegohoz. – Van egy kis baj.

-Mondtam neked, hogy nem érek rá. Mihamarabb el kell tűnnünk innen! – érkezett a mérges válasz.

-De… szóval… ez fontos…

-Akkor bökd már ki!

-Valaki levadászta a szörnyet.

-HOGY MI?! Ez meg hogyan történhetett?! Ki volt az?! – üvöltött Diego Faber arcába.

-Ők. – egy képet tartott a főnöke arca elé. Mondhatnám, hogy meglepődtem, de ez nem lenne igaz: a képen Miki, Egon, Mendel és Dagomér volt látható. Boldogan álltak a kiterült rém mellett.

-Ilyen nincs! – kiáltott, majd egy kisebb láda repült át a fejünk felett, ami hangos csattanással a barlang falának csapódott. – Nincs sok időnk, lehet, hogy már rá is jöttek a titkunkra. Lorenzo, Piro! Fogjátok őket – itt ránk mutatott. – és dobjátok le a vízesésen. Természetesen a kötelek maradnak! – villantotta ránk gonosz vigyorát.

Szerencsére a kis közjáték elterelte a figyelmüket, így nem nézték át, hogy van e nálunk fegyver. Tudtam, hogy jó ötlet eltenni a bicskát, azon fáradoztam, hogy valahogy elvágjam a csuklóimat szorító kötelet.

-Ezt nem teheted! – kiáltottam és minden erőmet beleadva próbáltam kiszabadulni.

-Nyughass! – ütött a fejemre Lorenzo. Piro megfogta Emmát, a nagyobb mackó pedig engem kapott fel a hátára és elindultunk a vízesés felé.

-Legalább nem felrobbantok. Megfulladni mégis jobb lehet. – elmélkedett Lorenzo.

-Kösz szépen. – feleltem.

-Bátrak vagytok kis mackók, de Diegoval nem érdemes ujjat húzni, mert csúnya vége lesz. Na itt is vagyunk. Hajrá!

-Várj már! – szólt a húgom. – Azért csak lehet egy-két utolsó szavunk nem gondolod?

-Felőlem. – mondta unottan Piro, majd leült egy sziklára.

-Szeretnék elmesélni egy tanulságos történetet az utolsó szó jogán. Kérlek, állíts fel! – fordultam Lorenzohoz.

-Piro! Állítsd talpra, csak haladjunk már! – utasította a társát, aki elém lépett és egy gyors rántással felállított. Fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok mondani, de egyben biztos voltam: húznom kell az időt, amíg kiveszem a zsebemből a bicskát és titokban elvágom a csuklómon a kötelet. Beszéltem és beszéltem, de a két fogvatartónk már igen dühös volt.

-Na, elég ebből! – morogta Lorenzo, azzal elkapta a mancsomat és a vízeséshez vonszolt. Megcsapott a vízpermet és igen megijedtem, amikor a zubogó elé állított minket.

-Háromra lelökjük őket! – indítványozta a vékonyabb bandita. – Egy, kettő…mit csinálsz?! Azt mondtam három! – fordult a társa felé, de én csak a húgomat néztem, amint elveszik a hatalmas víztömegben. Egy percet sem vesztegettem, egyből utána ugrottam.

-Megőrült! – hallottam Lorenzó kiáltását. Pár másodpercig zuhantam, majd hatalmas csobbanással megérkeztem a tóba. Alig kaptam levegőt, de minden erőmet összeszedve felúsztam a felszínre és leszedtem a kötelet a lábamról.

-Emma! – kiáltottam. – Merre vagy? Emma! – kezdtem kétségbe esni, ezért lebuktam a víz alá. A halak rémülten úsztak el az utamból, a tó színe pedig egyre sötétebbé vált. Rettegéssel telve úsztam a mély felé, amikor egy gúzsbakötött alakra lettem figyelmes. A húgom volt az. Eszméletlenül süllyedt, de sikerült elkapnom a karját és teljes erőmből a felszín felé tempóztam. Már alig volt fél méter hátra, amikor éreztem, hogy fogy a levegőm. Minden elkezdett homályossá válni előttem: Emma, a tó, a vízen megcsillanó napsugár. „Csak egy utolsó lökés kell” – gondoltam, azzal kibukkantunk a felszínen. A tüdőm szúrt, mohón próbáltam belélegezni a friss levegőt.

-Emma? – fordultam a húgomhoz, aki épp ekkor tért magához. Kimásztunk a partra és kiterültünk a füvön.

-Geri! – fordult felém. – Nagyon bátor voltál! Meredek helyzet volt, de megoldottad.

-Igyekeztem. – mondtam neki, azzal megöleltem. – Megijedtem, hogy bajod lesz, hogy valami rossz történik veled…sokáig voltál a víz alatt.

-Semmi bajom! – szavai igazolásául már talpra is ugrott. – De most mit csináljuk? A banditák, a kincsek, a barlang…

Ekkor ismerős autó hangjára lettem figyelmes. Miki, Egon és Mendel fékezett le mellettünk.

-Ti meg mit kerestek itt? Miért vagytok csurom vizesek? Hogy vadásztátok le a szörnyet? Bejutottatok? – kérdeztük egymás szavába vágva.

-Hívtunk titeket, de nem vettétek fel, ezért arra gondoltunk, hogy utánatok jövünk. – mondta Egon. Mi pedig elmeséltük nekik a barlangos kalandunkat.

-A mindenit! – kiáltotta Miki. – Örülök, hogy nem esett bajotok, de azok a gazfickók megfizetnek a tettükért! Csak kerüljenek a mancsaim közé és megismerik, hogy milyen a dühös Miki!

 -Egyedül nem kapjuk el őket. Szólni kell a rendőrségnek. – feleltem.

-Nem szökhetnek meg. Kell egy terv! – indítványozta Emma. – Miki, te hívd Aladár rendőrfőkapitányt és mond, hogy azonnal jöjjenek az akácoshoz. Mi addig megpróbáljuk feltartóztatni őket.

-Jó, de hogyan? – aggodalmaskodtam. – Sokkal többen vannak, mint mi, ráadásul megtermett mackókkal van dolgunk. És valószínűleg tapasztalatuk is van bunyózásban.

-Hát…-kezdte Egon. – Nekem lenne egy ötletem. Felhasználjuk ellenük a saját terveiket.

Kérdő tekintetünket látva tovább magyarázott:

-Készítettek egy ál szörnyet. Mi lenne, ha mi gyorsan készítenénk egy ál szellemet. A Barlang Őrző Lelke. Vagy valami ilyesmi.

-Remek ötlet! – lelkesült Mendel. – Van egy hatalmas ponyvám, azt használhatnánk. Meg világítás is kell.

-Dagomér. Ő biztosan tud adni reflektorokat. Fel is hívom gyorsan. – mondtam a többieknek.

Mendel és Egon elhozták a „szellemet”, Miki pedig értesítette a rendőrséget.

-Hát, nem tudtam Aladárral beszélni, a mackó, aki felvette pedig elég szkeptikus volt. – mesélte bosszúsan az öcsém. – „Szólok Aladárnak, amint visszaért a VALÓDI küldetésről.” Ezt mondta! – kiáltotta sértetten. – Azt hiszi, hogy hobbiból ilyen történeteket találok ki?!

-Ez nem jó hír, de hátha a tervünk beválik. A rendőrfőkapitánnyal pedig már volt dolgunk, ismer minket. Biztosan a segítségünkre fog sietni. – reménykedtem benne.

Azzal a kis csapatunk útnak is indult a barlanghoz. Az akácos előtt megálltunk az autóval. A tervünk az volt, hogy Mendel és Miki keresnek a barlang bejárata felett egy pontot és onnan fogják leereszteni a szellemünket. Emma és én a világításért felelünk, a legkisebb öcsém pedig a rémünk hangját fogja adni.

-Mendel adott egy ilyen hangtorzító készüléket. – magyarázta. – Nézzétek milyen király! HELLOOOOOOOO! – szólt bele, de a szerkezet pár oktávot mélyített a hangján.

-Akkor irány! – szóltam a többiekhez. Óvatosan a banditák közelébe osontunk. Miki és Mendel elindult felfelé a sziklán, mancsuk között a ponyvával. Halkan a barlang bejáratához osontam a másik két testvéremmel és hallottuk, ahogy a rablók éppen vitatkoznak valamin. Kitűnő alkalom a szellem leeresztésére, ráadásul a nap is lemenőben volt. El is kezdődött az akció! Egyik pillanatról a másikra megjelent az árny, felkapcsoltuk a fényeket, Egon pedig új, zengő, mély hangján rákezdett:

-Diego! Lorenzo! Piro és a többiek! Hatalmas hibát követtetek el! Én a Barlang Ősi Lelke, a sziget őrzője vagyok. Tudom, hogy mit tettetek, kibányásztátok a drágaköveket, ezzel majdnem Medvefalva vesztét okoztátok. Bűnötökért felelni fogtok, addig kisírtelek titeket, még jóvá nem teszitek gaztetteket!

A banditáknak először földbegyökerezett a lábuk, majd rémült kiáltásoktól kísérve mérgezett egerek módjára össze-vissza rohangáltak a barlangban.

-SEGÍTSÉG, MEGTÁMADTAK! DIEGO! DIEGO! MI LESZ VELÜNK?! FŐNÖK, SEGÍTS! -kiáltozták egyszerre. Bár bent eluralkodott a káosz, mi kintről elég jól szórakoztunk. A felfordulást éles sziréna hangja szakította félbe.

-A rendőrség! – kiáltottam. – Úgy látszik Aladár mégiscsak hitt nekünk.

  1. fejezet- Arany a mézben

-Mindenki a földre! Mancsokat a hátatok mögé! – kiáltotta egy ismerős hang.

 -Mi a csuda ez a ponyva? – méltatlankodott egy másik.

-Futás fiúk! A kamionokhoz! – adta ki a parancsot Diego és ezzel az összes bandita őrült módjára rohanni kezdett ki a barlangból. Pechkükre résen voltunk. Miki és Mendel elengedte a szellemünket, ami beborította a rosszfiúkat, ezzel fogvatartva őket. A rendőrök éppen a bilincseléssel voltak elfoglalva, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy néhányan kiszabadultak.

-Utánuk! – kiáltottam, majd Emma és Egon a nyomukba eredt.

-Már megint ti, hát ezt nem hiszem el! Ragadósabbak vagytok, mint a ragszalag! – fordult felénk izzó tekintettel Lorenzo.

-Nem mentek sehova! – szóltam neki. – Felelni fogtok a bűneitekért!

-Jajj, de megijedtem. – nevetett cinikusan. – Ugyan ki tartana vissza? Pont ti?

-Pontosan! – mondta Egon, majd egy ügyes ugrással a rabló hátára ugrott és eltakarta a szemét.

-Eressz el kölyök, vagy nem állók jót magamért! – morgott a fogvatartott. Emma és én követtük a kisöcsénk példáját. Hárman voltunk három bandita ellen. Nagy volt a küzdelem, próbáltak lerázni bennünket, de nem hagytuk magunkat. Így találtak ránk a rendőrök.

-Köszi Geri, innen átvesszük. – mondta a kapitány. – És köszönünk mindent. – fordult felém, miután lemásztam Piro hátáról. – Nem is sejtettük, hogy miben mesterkednek, itt az akácos mögött.

-Ugyan. Örülök, hogy segítettünk. – mondtam szerényen. – És a szörnytől sem kell többé tartani.

-Ez nagyon király volt! – nevetett Miki. – Láttátok, hogy berezeltek? Nem is olyan bátor a banda.

-Egész jó kis kaland volt. – szólt Mendel. – Sok ötletet merítettem a legújabb találmányomhoz.

-És mi lenne az? – kíváncsiskodott a húgom.

-Ó, az még titok. De mindenképp értesítelek titeket, amint készen leszek vele. – kacsintott ránk.

-Na egy újabb kaland, ezt is épségben megúsztuk. Tényleg detektíveknek kellene állnunk. Van lehetőség a dologban. – morfondírozott Miki.

-Azért ne vegyétek el a munkánkat! – kiáltott kacagva egy rendőr.

 

A kaland részleteit az irodánkban meséltük el Aladárnak és Főnöknek is.

-Ebből is egy jó kis adás lesz. – mondta Emma. – Vannak videók, meg képek is. Összekészítek egy szuper anyagot. De csak holnap. A mai nap a pihenésé.

-Egyetértek! – mondta Miki, szájában egy adag akácmézes keksszel.

-Bennem már csak egy kérdés van. – fordultam a rendőr barátunk felé.

-Halljuk!

-Demeter. Ki az a Demeter?

-Hát az akácos tulajdonosa. Jó barátom. – mondta Főnök meglepetten.

-Héj, várjunk csak. – kapcsolódott be a húgom is. – De hiszen az egyik „embere” akadályozott meg bennünket a bejutásban. Akkor ő is a tolvajokhoz tartozik?

-Kizárt dolog! – érkezett a válasz. – Ő jó mackó. Tisztességes.

-Rendben. De akkor ez, hogy lehetséges? Mi van, ha…-tétováztam.

-Ha?

-Mikor beszéltél utoljára Demeterrel? – fordultam a főnökünk felé.

-Egy-két hete. Miért? Mire gondolsz?

-Csak nem? De miért ne lehetne? – gondolkodtam hangosan.

-Ne csigázz! Mond már! De jó ez a keksz! – hallottam a többieket.

-Ugye ő gazdag? – kérdeztem.

-Hát éppenséggel nincsenek anyagi gondjai. Több akácosa is van és az ő méze az egyik legjobb a piacon.

-Legjobb, igen. – morfondíroztam. A mézkereskedelemben sok pénz van. Nagyon sok pénz. – Van egy legenda. – kezdtem. – Miszerint Nofertiti idelátogatása során egy mágust is magával hozott.

-Ez bolondság! -kotyogott közbe Egon. – Ahogy víziszörnyek, úgy mágusok sem léteznek.

-Ez a varázsló – folytattam. – Arannyá változtatta az itt készült mézet. Állítólag még ma is találni aranymorzsákat az üvegben.

-Ez igaz. – mondta Aladár. – Volt már ezzel kapcsolatos ügyünk és valóban tartalmaz aranyat, de csak kis százalékban.

-Sok kicsi sokra megy. – mondtam. -Ez az egész rablás valami más. Valami van emögött, amihez kellett egy olyan befolyásos medve, mint az akácos tulaja. Attól tartok, hogy Demetert elrabolták.

 

  1. fejezet- A kaland folytatódik

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy velünk voltál ezen a kalandon is. Remélem, hogy sokat nevettél, izgultál és tanultál is tőlünk. De nem búcsúzkodhatunk sok időre, hiszen van egy nagyon fontos feladatunk! Megtalálni Demetert!

Hamarosan újra találkozunk!

Geri

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A könyvjelzős lány, amatőr blogger és meseírő

10 éves koromtól kezdve olvasok, ennek már lassan 12 éve, de a könyvek iránti szeretetem azóta is töretlen. Tavaly decemberében indítottam el a blogomat A könyvjelzős lány néven, ahol könyvekről írok. Mivel az életemben számos meghatározó gyerekkönyv szerepelt, így amatőr szinten én is próbálkozom gyerekeknek szóló írásokkal.


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!