Makcsa úr

Makcsa úr.

Emlékszem, barátomnak voltam épp segítni,
Családi ház körül, mi szokás falun,
Mikor egy bokorból reám vicsorított
Egy gubancos szőrű, kis girhes faun.

"Ez vagy valami, vagy megy valahová!"
Viccelt a komám, s továbbhaladt,
Én álltam, mert láttam e parány vakarcsban
A szépséget, az ázott szőrpamacs alatt.

Ölem rejtekében loptam haza gyorsan,
Tudtam, a nejem mérges lenne érte,
Hogy meglágyult a szívem, vagy talán az agyam,
Mert hazahozok egy ilyen hívatlan vendéget!

A padlásra rejtettem, (majd megetetem néha)
Ott a kedvére foghat egeret,
De nem maradt titokban soká jelenléte,
Mert felnyávogta nékem a gyereket!

Volt nagy öröm, duhaj, boldogság, meg lárma,
Mit asszonykám nyelve fűszerezett nagyon:
- Ha megdöglik, remélem akkor is, ott leszel,
Elmondani lányodnak, mért ütötték agyon?!

Tudniillik, főúton van családi fészkünk.
S kislányunk nem egyszer gyászolta kedvencét.
Legutóbb fias macskánk halt meg előttünk,
Rohannak a kocsik, mintha nem lenne rajtuk fék.

"Miért van az Apa, hogy akit szeretek,
Tegnap a labdámat vidáman kergeti,
De most, az úttesten fekszik ott a porban,"
Hát milyen az Isten, hogy mindenem elveszi?"

Én csak bólogatok, ígérem, vigyázok,
Nem hagyom gyermekem szívét összetörni!
A házunkból majd erős erődöt építek,
Hova a halál nem tud majd bejönni.

Teltek a hónapok, a Makcsa cseperedett,
(Nem tudom, hogy kapta ezt a hülye nevet?)
Akrobata, zsonglőr, s bűvész volt egyben,
Mert minden potyakaját nyomban eltüntetett.

Hanem ahogy eljött az a bizonyos korszak,
Mikor a hormonok mondják meg az adut,
Szomorkás szemekkel, s földöntúli hanggal
Kezdte el bámulni a távoli kertkaput.

Nem volt már önfeledt véle minden játék,
S a tányérján gyakran maradt maradék,
Eljött az a perc is, mikor kislányomnak
Megcsikarta apró tenyerét.

Sosem panaszkodott Nékem a gyermekem,
De láttam rajta, nagyon nyomasztja a dolog,
Hisz olyan szép a világ, (már az Ő világa)
Nem érti, Makcsa úr véle mért nem boldog?

S egy reggel hiába vártam dörgölődést,
Mikor félálomban a kávéhoz csoszogtam,
Nem értettem miért, de baljós érzelemmel,
S már éberen az ajtóhoz rohantam.

"Istenem, az ajtó!!! "Nyitva volt egy résnyit,
Mi lesz most? Mi lesz most? Hűha, teremtette...
Egy pizsamás angyal fogta meg kezemet:
"Édesapa, ne félj, ez az élet rendje!

"Hát Te voltál?" - kérdeztem, s megláttam nejemet,
Azt az "ugyemegmondtam" ábrázatot rajta.
De ehelyett szeméből megindult a könny,
Hát még Ő is ezt a macskát siratja?

Kapkodva öltöztem, s rohantam keresni!
"Megleszel, nyavalyás, aztán kiheréllek",
Ez járt a fejemben, mert nagyon rettegtem
Összetört bánatától kislányom lelkének.

Nem lett meg, csak másnap, a házunk előtt hevert,
Egy autót kissé majd javítani kell,
Gyermekem állt némán a kis szőrgóc mellett,
Azt hittem akkor, engem a föld nyel el.

Volt egy lapos kövem, azt tettük a sírra.
Ráírtam festékkel: "Itt Nyugszik Makcsa Úr".
Nem mertem sem nejem, sem lányom felé nézni!
Nem jöhet a könnyem, a szél hajamba túr.

"Na menjünk, be!"- invitált gyermekünk szelíden,
Mi értetlenül néztünk össze asszonyommal:
Ennyi? Semmi dráma? Hát nem kell vigasztalni?
A megkönnyebbülés vegyült bennünk borzalommal.

"De meghalt!" futott ki számon a gondolat,
Inkább a nyelvem haraptam volna el,
"Tudom, Édesapám, ez a dolgok rendje,
Biztosan valaki így rendelte el."

"S nem bánom, hidd el, bár hiányzik a játék,
De senki senkinek sem a tulajdona!
Tudom, hogy Makcsa Úr sem bánja a dolgot,
Mert macskaként volt egy igaz napja."

(Neveljük gyermekünk? De balga az ember!
A gyermek az, bizony, ki minket nevel!
S tanulhatunk tőlük Ősi bölcsességet!
Csak szeretni, s csöndesen figyelni kell.)