Mancs, a kis róka útja ( mese a válásról)

Mancs, a kis róka útja ( mese a válásról).

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sűrű erdő, amelyben rengeteg állat élt békében és harmóniában. Az erdő közepén, egy nagy tölgyfa tövében élt egy kis róka család: Mancs, a kis róka, és szülei, Vörös és Füles. Mancs nagyon szerette a szüleit, és boldogan töltötte napjait velük, játszva és tanulva.

Egy nap azonban valami megváltozott. Mancs észrevette, hogy szülei egyre többet vitatkoznak, és egyre kevésbé mosolyognak egymásra. A viták egyre hangosabbak lettek, és Mancs egyre inkább féltette a családját.

Egy reggel Vörös és Füles leültek Mancs elé, és elmondták neki a hírt, amitől mindannyian féltek: úgy döntöttek, hogy külön költöznek. Mancs szíve összeszorult, és könnyek gördültek le az arcán. Nem értette, miért történik ez, és attól félt, hogy valami rosszat tett.

– Anyu, apu, miért kell elválnotok? – kérdezte Mancs, miközben könnyeivel küszködött.

Vörös lágyan megsimogatta Mancs fejét, és gyengéden így szólt:

– Drága Mancs, nem a te hibád, és semmit sem tettél rosszul. Néha a felnőttek úgy érzik, hogy jobb külön élniük, mert így mindannyian boldogabbak lehetünk.

Füles is közelebb lépett, és mélyen a fia szemébe nézett:

– Mindketten nagyon szeretünk téged, Mancs. Ez sosem fog megváltozni. De most külön utakon kell járnunk.

Mancs nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Attól félt, hogy el kell döntenie, melyik szülőjével szeretne lenni, és hogy ezzel a másikat megbántja. Az egyik nap Vörösnél töltötte, a másik nap Fülesnél, de sehol sem érezte igazán otthon magát. Mindig próbált mindkettőjük kedvében járni, hogy elnyerje a szeretetüket és jóvá tegye a történteket, amit még mindig magára vett.

Az erdő többi állata észrevette, hogy Mancs szomorú és zavart. Egyik nap Samu, az öreg teknős, aki a bölcsességéről volt híres, meglátogatta Mancsot.

– Szia, Mancs – köszönt Samu mély, nyugodt hangon. – Láttam, hogy mostanában szomorú vagy. Szeretnék segíteni, ha megengeded.

Mancs elmesélte Samunak a szülei válását és az érzéseit. Samu csendesen hallgatta, majd megszólalt:

– Tudom, hogy nehéz most számodra, de fontos megértened, hogy nem a te hibád, és nem kell megfelelned egyik szülődnek sem. Ők mindketten szeretnek téged úgy, ahogy vagy.

Mancs mélyen elgondolkodott Samu szavain. Úgy érezte, hogy valami változni kezdett benne. Az öreg teknős tanácsát követve Mancs elkezdte megfigyelni, hogyan viszonyulnak hozzá a szülei. Lassan rájött, hogy mindketten ugyanúgy szeretik őt, még akkor is, ha külön élnek.

Egy nap Mancs úgy döntött, hogy nyíltan beszél a szüleivel az érzéseiről. Először Vörössel ült le beszélgetni.

– Anyu, nagyon hiányzik, amikor nem vagy velem, és néha úgy érzem, hogy csalódást okozok neked, ha apuval vagyok – vallotta be Mancs.

Vörös szeme könnybe lábadt, és gyengéden megölelte Mancsot:

– Drága fiam, sosem kell így érezned. Mindig szeretni foglak, bárhol is vagy. Fontos, hogy boldog légy, és érezd, hogy mindketten itt vagyunk neked.

Ugyanezt a beszélgetést folytatta le Fülessel is, aki ugyanolyan szeretettel és megértéssel válaszolt.

Idővel Mancs megértette, hogy a szülei válása nem az ő hibája, és nem kell versenyeznie a szeretetükért. Elfogadta, hogy az élet néha megváltozik, és ez nem jelenti azt, hogy kevesebb szeretet kap. Megtanulta, hogy az ő boldogsága mindkét szülője számára fontos, és hogy ő is megérdemli a boldogságot.

Mancs lassan visszatalált a régi, vidám önmagához. Az erdő lakói csodálták, milyen erős és bátor volt ebben a nehéz helyzetben. Az öreg teknős bölcs szavai és a szülei szeretete segítettek neki abban, hogy megbirkózzon a változással és megtalálja a helyét az új élethelyzetben.

Mancs története az erdőben maradt, és a többi állat is tanult belőle. Megértették, hogy az elfogadás és a szeretet minden nehézségen átsegíthet, és hogy a családok sokféleképpen lehetnek teljesek és boldogok.

Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj utána!