Március

Március.

Március derék legény volt. Ha a kora tavaszi kertben tett- vett, mindig hordott kalapot a fején. A bajusza még nem serkent ki, pipázni se pipázott. Azt az édesapja szokta.

Március most is ott künn a kertben metszette a szőlőtőkéket, majd felásta a földet. Elültette a virághagymákat a járda mentén, és meglocsolta őket. Aztán leült a kerti padra. - De szép idő van! - A fénylő, szelíd nap csalta elő a hóvirágot, a krókuszt, az ibolyát, a jácintot, a nárciszt, sőt még az aranyfát is.  A rügyező fákon füttyögtek a dalos madarak. - De milyen édesen dalolnak! Érzem, hogy boldogsággal töltik meg a szívemet-, lelkemet. Olyan jó hallgatni őket! - gondolta magában Március. - Csicseregjetek csak kedves kis madarak! Ébresszétek fel a szunnyadó természetet! -  

Ekkor ért mellé egy aprócska kisleány. - Te is kijöttél kishúgom? - Igen! Kicsalogattak a jókedvű, pihe-puha tollú, énekesmadárkák. – Gyere, ülj le mellém! Hallgassuk együtt édes hangjukat! – Rendben! Hogy itt milyen nyugalom van és milyen finom illatok szállnak a levegőben és hogy cirógatja az arcom a napsugár! -

Ahogy ott ültek mindketten és gyönyörködtek a zsendülő természetben észrevétlenül telt el az idő. Ábrándos orcával merengtek az előttük elterülő csodában, miközben orcájukra rózsás pírt festett a hamvas napfény.

Március derűs arccal tette el a kerti szerszámokat a fészerben, segített neki kishúga is.

Forrás: https://elizabethsuzanne.5mp.eu/