Medvebocs a hóban

Medvebocs a hóban.

Valamelyik évben különösen hideg és havas tél köszöntött Nagy Kerekerdőre. Süvítő, csontig hatoló széllel érkezett, majd leesett a hó is, de olyan sok, hogy az állatok nyakig gázoltak benne. A fák ágairól csillogó ékszerként lógtak a jégcsapok, és bizony élelmet is meglehetősen nehéz volt találni. Aki csak tehette, fedezékbe, védett kuckóba vonult és ott várta, hogy barátságosabb idők jöjjenek.

Ezen a különösen hideg és havas télen történt, hogy Barangó, a medvebocs egyszer csak felébredt téli álmából a kényelmes, bélelt barlangban, ahol a családjával lakott. Nagyot nyújtózott, megdörgölte a szemeit és bágyadtan pislogott párat. Még nem volt teljesen éber, félálomban nyugtázta, hogy csupán felbóbiskolt kissé. Jó helyen volt: a barlang megvédte őt a hidegtől és a széltől, amelynek csak lehalkított susogása jutott a füléig, akár egy altatódal. Tél közeledtével a szülei jól kibélelték a vackot, nagyjából eltorlaszolták a bejáratot és jó sok ennivalót halmoztak fel tartaléknak, hogy ha megéheznének, ne kelljen kimenniük a fagyba. Aztán a medvecsalád hátat fordított az erdőnek és elvonult a hagyományos téli álomra. Barangónak ez volt a legelső tele, és most ébredt fel legelőször, amióta bekuckóztak. Körülötte félhomály és nyugalom honolt. Testvérei, Bodza és Bandó az anyukájukhoz bújva mélyen aludtak és nagyokat szuszogtak. Apukája, mint mindig, most is mancsait szétvetve terült el a barlang közepén és úgy horkolt, hogy zengtek bele a falak. Barangó megnyugodva állapította meg, hogy mindenki megvan és békésen alussza az igazak álmát. Összegömbölyödött és már majdnem elszenderedett, amikor megkordult a gyomra. A nagy alvásban bizony alaposan megéhezett, szívesen harapott volna valamit. Azonban amikor odakecmergett a barlang jobb sarkába, ahová szülei tél közeledtével a tartalék élelmet halmozták fel, döbbenten látta, hogy annak hűlt helye. Eltűnt az összes gyümölcs és hús, és még az a féltve őrzött kis méz is, amit az anyukája gondosan becsomagolt egy földre pottyant üres madárfészekbe, igazi csemege gyanánt. Barangó alig akart hinni a szemének, de hiába pislogott nagyokat, az eltűnt elemózsia továbbra is eltűnt maradt.

            – Ennek a fele sem tréfa! – dörmögte kétségbeesetten. – Mi lesz, ha a szüleim vagy a testvérkéim felébrednek és nem tudnak mit enni? Mi lesz velünk a tél további részében? Muszáj lesz tennem valamit, élelmet kell találnom!

            Igen ám, de hol? Egyetlen lehetőség kínálkozott csupán: elhagyni a meleg, biztonságos barlangot és kinn, a hidegben keresni valamiféle elemózsiát. Ettől pedig szülei óvva intették őt, hiszen apukája elmondása szerint egy tisztességes medvének semmi keresnivalója odakint télen, anyukája pedig azt is hozzátette, hogy a meleg, biztonságos barlangban, álomba szenderülve bizony sokkal jobb. Mit ér azonban mindez, ha nincs mit enni? Barangó gyomra most ismét megkordult, ezúttal hangosabban. Tett egy tétova lépést a barlang szája felé. Végül a kíváncsiság és az elhatározás, hogy történjen bármi, ennivalót kerít a családjának, győzött. Nagy levegőt vett, összeszedte a bátorságát és kilépett a barlangból a szabadba.

Vakító fehérség fogadta odakinn. Mielőtt a szeme megszokta volna a nagy világosságot, már bele is gázolt valami hidegbe és puhába. Ugrott egy nagyot ijedtében, mire bele is huppant. Óvatosan, hunyorogva hajolt közelebb, hogy megszagolja a furcsaságot, majd nagyot prüszkölt. Ahogy a szeme lassan hozzászokott a fehérséghez, kíváncsian tekintett körbe.

A tájon csend honolt, nem hallatszott sehol sem a máskor mindent betöltő madárcsicsergés vagy az apró állatok motozása a fűben. A fákról eltűnt a maradék levél is, csupaszon és barátságtalanul nyújtogatták vézna ágaikat a komoran fakó égbolt felé. Az a fehér valami pedig, amibe Barangó belecsücsült, mindenütt ott volt! Beterítette az egész erdőt, takaróként borult a földre, ott volt a faágakon és a barlang bejáratánál is nagy kupacban. Barangót teljesen magával ragadta a téli látvány. Mi történt a világgal?

Csipogást hallott a magasból. Ahogy felpillantott, egy apró madárkát vett észre az egyik fa kopasz ágán.

– Hát te mit keresel idekinn? – csodálkozott rá a madárka a bocsra. – A medvék tavaszig nem jönnek elő, és még bőven tart a tél.

– Elfogyott az élelmünk, ha a családom felébred idő előtt, nem lesz mit enni. Muszáj találnom valami kis ennivalót – felelte Barangó, kíváncsian sandítva fel a madárkára. – Engem Barangónak hívnak. Te ki vagy?

– Csak egy kis cinke. Láthattál ősszel is, bár akkor jobban el tudok bújni a kíváncsi szemek elől – a madárka óvatosan közelebb röppent. –  Tudod, meglehetősen félénk vagyok. A nevem Picinke.

– És ez micsoda? – Barangó orrával óvatosan megbökte a hideg, fehér valamit, ami még mindig ott volt mindenhol.

– Persze, hiszen te még nem is láttál havat! – csipogott nevetve Picinke. – Télen ez hullik a tájra. Ne félj tőle, nem bánt téged. Sőt, nézd csak, milyen jókat lehet játszani benne!

A cinke ugrálni kezdett a hóban, csapkodott a szárnyaival, pont úgy, mint amikor más évszakokban a kismadarak a pocsolyákban fürödtek. Még a fejét is beledugta, csak úgy szállingózott körülötte a hó-por. Lassan Barangó is felbátorodott. Mancsaival megbökdöste a havat, majd bele is ugrott és nevetve feltúrta. Néhány perccel később a medvebocs és a cinke már együtt játszottak, kergetőztek a hóban nagy vidáman. Egészen elfeledkeztek az időről, annyira jó volt egymás társaságában mókázni egy kicsit. Erre a tél kezdete óta nem igazán volt lehetősége egyiküknek sem. El is fáradtak alaposan: Picinke egy kőre röppent kifújni magát, Barangó pedig belehuppant a puha hóba, ami most már egyáltalán nem volt furcsa és ijesztő.

– Ami azt illeti, nem csak a kamránk üres, én is nagyon éhes vagyok – jutott most a medvebocs eszébe. Megint megkordult a gyomra; a nagy játékban el is feledkezett róla, mennyire éhes. – Nem tudnál segíteni nekem? Sejtelmem sincs, hol fogok ennivalót találni… annyira más most minden.

– Az ilyenkor bizony nehéz feladat – válaszolta Picinke. – A hó eltakarja a talajt, a hidegben pedig kevés növény terem. Tudok néhány bokrot, amin találhatsz eleséget, hacsak nem csipkedték már le más éhes állatok. Gyere, megmutatom!

Így hát Barangó, Picinke vezetésével nekivágott az erdőnek. Mancsa alatt ropogott a hó, ahogy bele-belesüppedt minden lépésnél. Hűvös volt ugyan, de vastag bundája melegen tartotta őt. Csak most vette észre, valójából milyen szép is a téli táj. Ha a gyenge fényű nap rásütött a hótakaróra, az csillogott-ragyogott. Röptükben nézve a lassan hulló hópelyhek olyanok voltak, akár egy-egy megfagyott virág, vagy az a kristályos kő, amit a barlang-lak mélyén talált régebben és féltve őrzött titkos kincse volt. A fákról tündöklő jégcsapok lógtak, és vékony jégréteg borította a bokrok ágait is – ha ezek egymásnak ütköztek a szélben, olyan volt a hangjuk, mint a csengettyűk zenéje. A tó, ahol nyáron Barangó gyakran pancsolt a testvéreivel, most teljesen másképp festett: vastag, tükörsima jégpáncél fedte. Barangó ámulva nézett körbe, amerre haladtak. Picinke előtte repkedett ágról-ágra, egyszer pedig kis időre még a feje búbján is megpihent. A medvebocs örült a társaságának, így már egyáltalán nem tartott a téli kirándulástól. A cinke egy bozótoshoz vezette őt, amelyen valóban volt termés.

– A kökény ilyenkor terem és ehető. Kóstold csak meg! Amott meg találsz somot is.

Barangó beleharapott a sötétkék kökénybogyóba és elfintorodott. Rettenetesen keserű volt! A piros színű som hasonlóképp. Csüggedten gondolt arra, hogy tavaszig ilyesmit kell majd ennie, de a semminél azért jobb volt, és megtöltötte vele a gyomrát. Vágyakozva emlékezett vissza a finom mézre, amit anyukája rakott félre; de jó lett volna abból csemegézni egy kicsit a keserű bogyók helyett! Jobb híján azonban beérte ezzel, valamint néhány fagyott gombával és gyökérrel, amit a hó alól túrt ki. Egész piros lett tőle az orra.

– Bárcsak lenne a madáretetőben egy kis mag! – sóhajtott Picinke. – Biztosan ízlene neked. Ám az etetők most üresek, ilyenkor ritkán jár erre az ember, hogy élelmet tegyen bele.

Barangó már éppen nekiállt volna hangosan kételkedni a magok medvék általi fogyaszthatóságában, amikor hirtelen különös hangot hallott, egészen közelről. Picinke is meghallhatta, mert abbahagyta a csivitelést. Barangó a fülét hegyezte. A hang egészen olyannak hangzott, mint a jégcsapok csilingelése a szélben, ám mégis más volt. A medvebocs és a cinke pillanatok alatt elbújtak a kökénybokrok rejtekében, egy hókupac mögött, és onnan kukucskáltak. Hatalmas szán siklott végig a havon, amelyet rénszarvasok húztak. A szán pedig pont a rejtekhelyük mellett állt meg.

Bő, piros kabátos, különös öregember szállt le a szánról, amely úgy meg volt pakolva puttonyokkal, hogy csodának tűnt, hogy nem roskad össze alattuk. Az idegen kedélyesen dúdolva tett-vett és keresgélt, majd egyenesen a kökénybokrok felé fordult és közelebb lépett. Rámosolygott a bokorban kuksoló Barangóra és Picinkére, és kesztyűs keze két kis csomagot helyezett eléjük a hóba. Mintha még rájuk is kacsintott volna bozontos, fehér szakálla felett, mielőtt visszaült a szánra, amely csilingelve elhajtott vele, épp olyan gyorsan, ahogyan felbukkant.

Barangó és Picinke egy kis ideig még nem mertek moccanni, de a kíváncsiság lassan felülkerekedett rajtuk. Közelebb óvakodtak, hogy megnézzék az ajándékokat. Picinke felcsipogott örömében: az ő csomagja magokat rejtett, méghozzá a kedvenceit. Barangóéban pedig nem más volt, mint egy egész csupornyi aranysárga méz, pont olyan, amilyet az anyukája gyűjtött. Hát mégsem fognak nélkülözni a tél további részében! A két kis állat alig tudta elhinni, hogy ilyen jóra fordult a sorsuk. Vajon ki lehetett csilingelő szánnal járó, puttonyos jótevő öregember?

Eddigre lassan elérkezett az ideje annak is, hogy Barangó hazamenjen. Ő és Picinke boldogan indultak visszafelé, és közben izgatottan találgatták, éppen merre jár titokzatos ajándékosztó, és hogy az erdő minden lakójának visz-e valami meglepetést. Már éppen sötétedni kezdett, amikor visszaértek a medvecsalád barlangjához.

– Ugye találkozunk tavasszal? – kérdezte Picinke a medvebocsot. – Megígéred?

– Megígérem – mosolygott rá Barangó, és a két barát búcsút vett egymástól, egyelőre. A medvebocs csendben visszaosont a barlang melegébe. Anyukája és testvérkéi továbbra is mélyen szuszogtak álmukban, és az apukája is ugyanúgy horkolt, csak egy kicsit gurult odébb. Barangó csak most vette észre, hogy nagy hasa eltakarta az élelemraktárukat. Mégsem veszett el, amit ősszel gyűjtöttek: megvolt minden, csupán az apukája álmában ráfeküdt! Barangó csendesen kuncogott, miközben elhelyezte a kupac mellett az általa szedett kis ennivalót és az ajándék mézet. Hogy meg fognak lepődni a szülei és a testvérkéi, amikor felébrednek és meglátják!

Addig viszont még pont egy nagy hunyásnyi idő volt hátra. Barangó kényelmesen bevackolta magát a jó melegbe és becsukta a szemét. Alig várta, hogy elérkezzen a tavasz és ismét találkozzon Picinkével, az új barátjával. Addig is, ahogy ismét álomba szenderült, róla és a kalandjukról álmodott, az ajándékot hozó Mikulásról, és a csodaszép, havas téli világról.