Az elveszett alma

Az elveszett alma.

Ahogy a vége fele közeledett a nyár, egyre több ízletes gyümölcs érett meg Tölgyeserdő-szerte. A bokrokon szeder és áfonya sötétlett, a vadkörte csak úgy húzta le a fák ágait. Bőven jutott az erdő lakóinak szilvából, fügéből is. És persze megérett az alma is.

Süni egy különösen szép, piros almát talált az egyik fa alatt. Még meg sem ütődött, ahogy leesett a földre, kerek volt és érett. Pont jó elemózsiának ígérkezett másnapra. Süni boldogan vitte haza a vackába, gondosan, vigyázón helyezte el néhány levél rejtekébe. Este mosolyogva merült álomba, arra gondolva, milyen pompás lakomája lesz reggel.

Másnap azonban szörnyűséges dologra ébredt: a levelek széttúrva, az almának pedig hűlt helye volt. Szegény Süni kereste, kutatta, tűvé tette érte vackának legrejtettebb zugait, az almát azonban nem találta sehol. Kétségbeesetten iramodott hát neki, kiáltásaitól csak úgy zengett az ébredező erdő.

 - Elveszett, jaj, elveszett! Az almácskám elveszett!

Alaposan megbolygatta Tölgyeserdő békés lakóinak reggelét. Felverte az aludni készülő baglyokat, megugrasztotta a nyúlfiakat, belegázolt a vaddisznócsemeték friss pocsolyájába.

És ezzel bizony nem volt vége.

Mókus a szokásos napindító tornáját végezte. Szélsebesen leszaladt az egyik terebélyesebb fa törzsén, majd a földön háromszor megkerülte azt. Utána az alsó ágon való hintázás következett volna, de odáig nem jutott el. Süni futott el mellette nagy hirtelen (tudvalevő, a sünik igencsak gyorsan tudnak futni, ha a szükség úgy hozza). Elsodorta Mókust, aki az egyensúlyát elveszítve nekiszaladt a fatörzsnek. Csak úgy koppant a buksija!

 - Elveszett, jaj, elveszett! Az almácskám elveszett! - kiabálta futtában Süni. Szegény Mókus csak úgy kapkodta a fejét.

 - De hát én több almát is látok! Úgy szédülök... - motyogta, Süni azonban nem hallotta. Szaladt tovább, hogy mindenkinek elújságolja bánatát.

Kisróka éppen a vadászatot gyakorolta: meglapult a bokrok alatt, ugrásra készen. Épp nekiiramodott volna, amikor megjelent Süni.

 - Elveszett, jaj, elveszett! Az almácskám elveszett! - kiabálta, alaposan megijesztve Kisrókát. Ahogy elrobogott a lábai között, még jól meg is karcolta Kisróka felemelt mellső lábának érzékeny, párnás talpát.

 - Au! - jajdult fel könnybe lábadt szemmel Kisróka, de Süni addigra már messze járt. Hiába kiáltott utána. - Süni, várj! Az almád...

Őzike reggelihez készülődött a közeli tisztáson. Kiszemelt egy dús, harmattól nedves fűcsomót. Lehajolt, hogy nekilásson az evésnek, amikor valami megszúrta az orrát. Süni volt az, ahogy átfutott a tisztáson, letarolva a fűcsomót.

 - Elveszett, jaj, elveszett! Az almácskám elveszett!

 - Jajajaj, ez fájt! - nyögött fel Őzike, Süni tüskéi ugyanis alaposan megszúrták, megkarcolták az orrát. Azonban hiába várta, hogy Süni megálljon bocsánatot kérni, ő csak szaladt, szaladt, ki tudja, merre. Őzike alig tudta kivenni a távolból, hogy mit óbégat.

- Állj meg Süni! - próbált utána szólni, amikor megértette, mi kis barátja baja. - Én tudom, hol az almád!

Süni viszont már messze járt. Egyenesen a nagy tisztás felé futott, ahol Vörösbegy éppen az Öreg Tölgy leveleit tisztítgatta. Gondosan lecsipegette róluk a bogarakat, faroktollával pedig fényesre söpörte a leveleket. Már majdnem végzett a munkával, amikor megérkezett Süni: egyenesen nekiütközött az Öreg Tölgy törzsének, ami végre megállította a nagy rohanásban.

- Elveszett, jaj, elveszett! - pityergett Süni. Vörösbegy a feje körül repkedett kíváncsian és az Öreg Tölgy is felébredt a szunyókálásból.

- Mi történt veled, Süni, miért vagy ilyen bánatos? - kérdezgette Vörösbegy.

- A-az almácskám! A gondosan gyűjtött, őrizgetett almácskám! - hüppögött Süni. - Elvesztettem, sehol sem találom!

A tisztásra néhány pillanatig csend borult.

- De hát… - Vörösbegy tanácstalan csipogással pislogott az Öreg Tölgyre, aki mély hangján felnevetett. Ez annyira meglepte Sünit, hogy a szipogással, sírással is felhagyott.

-Most engem nevetsz ki, Öreg Tölgy? - kérdezte legörbülő szájjal. - Vagy talán te voltál az, aki elvetted az almácskámat?

- Ugyan, dehogy. - mosolygott az Öreg Tölgy. - Ám szerintem ezt más is megmondja majd neked.

Eddigre megérkezett a tisztásra Mókus, Kisróka és Őzike is. Kissé morcosak voltak, hiszen mindhárman megsebesültek a Sünivel való viharos találkozásukkor: Mókusnak a fején volt egy dudor, Kisrókának a lába sérült meg, Őzikének pedig az orra dagadt kétszer akkorára.

- Nem is veszítetted el az almádat, Süni - mondták. - Egész végig nálad volt, csak úgy rohantál, hogy nem tudtuk elmondani neked.

- Ott van az alma a hátadon! - csivitelte vidáman Vörösbegy és körberepülte Sünit. - A hátad közepén, egy tüskédre szúrva!

Süni meglepődve pislogott.

Pördült egyet jobbra.

Aztán pördült egyet balra.

Addig-addig tekergett, csavargatta a nyakát hátrafelé, amíg végre meg nem pillantotta az árulkodó piros foltot a háta közepe táján.

- Az almácskám! Megvan az almácskám, végig itt volt! Nem veszett el! - ujjongott. - Álmomban biztosan rágurultam, az alma pedig felszúródott a tüskéimre. Észre sem vettem.

- Látod Süni, nem is kellett volna felverned egész Tölgyeserdőt. Felesleges volt ez a nagy ribillió - jegyezte meg Vörösbegy. A többiek bőszen bólogattak.

- Talán mégsem volt felesleges - mondta Süni, ahogy hirtelen támadt egy ötlete. - Ha már így alakult, van kedvetek egy közös reggelihez? Itt van nálam az erdő legszebb, legfinomabb almája, amit szívesen megosztok veletek.

Mókusnak, Kisrókának, Őzikének és Vörösbegynek nagyon tetszett az ötlet. Aznap délelőtt már nem mentek sehová. Mókus nem folytatta a reggeli tornáját, Kisróka sem a vadaszatot, Őzike pedig elnapolta a fűcsomó legelészést, ahogy Vörösbegy is szünetet tartott a levéltisztogatásban. Helyette együtt maradtak Sünivel, aki el sem veszítette az almácskáját, és jót piknikeztek az Öreg Tölgy árnyékában.