Meglehet

Meglehet.

Úgy mesélte nagyapám, hogy valahol, egy kis faluban, talán éppen Szen’mártonyban, - bár ebben azért nem vagyok olyan biztos -, élt egy ember. Igen szorgalmas és becsületes lévén, csakis a saját dolgával foglalkozott napestig. Szerette a feleségét, türelmes volt a gyermekeivel, nem vitázott a szomszédokkal. A saját portáját rendben tartotta, s munka után, ha maradt egy kis ideje a kert végében méhészkedett, hogy a hideg téli estéken a család mézet keverhessen a teába. Ha vendég érkezett a házhoz, beszéd helyett szívesen hallgatott.

Egyik délután a legjobb barátja látogatott el hozzá, s mivel tudta, hogy a cimborájával minden gondját megoszthatja, hozzá is kezdett a panaszkodáshoz:

• Olyan igazságtalan az élet…

Emberünk csak ennyit mondott:

• Meglehet…
• Soha senkit meg nem bántottam akarattal, és mégis rosszat gondolnak rólam az emberek.
• Meglehet…
• Próbálom elmagyarázni, hogy én nem olyan vagyok, mint amilyennek hisznek.
• Hm…
• Ezek mind hazudnak...
• Meglehet…
• Meggyőzhetetlenek!
• Ne akarj senkit meggyőzni semmiben! Ne magyarázkodj! Döntse el mindenki maga, hogy kinek hisz! A méhek sem állnak le vitatkozni a legyekkel arról, hogy miért jobb a méz a szarnál!