Mese a cipőről, aki senkinek és mindenkinek kellett

Mese a cipőről, aki senkinek és mindenkinek kellett.

A Buborék téri áruház cipőosztályán sok csodaszép, fényesen csillogó, divatos cipő volt. Szerették is az emberek. Aki csak tehette, mind odajárt vásárolni. Voltak ott kecses báli cipők a hölgyek számára, kényelmes cipők az uraknak, és csuda kényelmes, vidám, színes cipőcskék a gyerekeknek.  A cipők általában nem sok időt töltöttek az üzletben, a legtöbben hamar gazdára találtak.

Volt azonban egy közöttük, aki már nagyon régen koptatta az áruház polcait. Nem kellett senkinek. Néhányan ugyan kézbe vették, nézegették, de azután mindenki visszatette őt a polcra. Nem értette, miért nem kell senkinek, hiszen semmi baj nem volt vele. Csodaszép cipő volt, valódi bőrből. Fényes, szép varrattal az orrán, igényes fűzővel és kényelmes sarokkal. Csak egyetlen apró hibája volt, a mérete. Emiatt nem akadt gazdája.

-              Ugyan, kinek kell egy 48-as cipő? - kesergett magában - Senkinek nincs ilyen nagy lába. -Legfeljebb, ha mindkét lábát teszi egyszerre egy cipőbe. Úgy látom, itt fogok megöregedni ebben a boltban.

Sokáig úgy tűnt, igaza is lesz. Azt gondolta, ennél rosszabb már nem is történhet vele. De tévedett. Egy napon a cipőboltnak új tulajdonosa lett, aki mindent meg akart változtatni, és teljesen új arculatot tervezett a boltjának. Ebbe sajnos a régi cipők nem fértek bele.

Menniük kellett. Volt olyan cipő, akit eladtak kevesebb pénzért, olyan is akadt, akit eladományoztak. De úgy tűnt, hogy a 48-as cipő még így sem kellett senkinek.

-           Kukába vele! – jelentette ki az új tulajdonos - Nem kell ez a ladik senkinek!

Így került a boltból az utcára, onnan a kukába. Egy napon arra járt egy nagyon szegény ember. Amikor felfedezte a kidobott cipőt, örömében akkorát kurjantott, hogy még a körülötte lévő emberek is felkapták a fejüket.

-            Milyen csodaszép lábbeli! - kiáltotta boldogan - Ilyenben még sohasem jártam!

Azon nyomban fel is próbálta. Azonnal látta, hogy hatalmas a cipő a lábára, de igazán nem bánta. -  Majd jó szorosra bekötöm, és kitömöm az elejét papírral. - gondolta - Így legalább még puhább lesz a megviselt lábaimnak.  – Azzal boldogan elsétált új szerzeményével.

Amikor hazaért szerény hajlékába, óvatosan letette újonnan szerzett kincsét, gondosan áttörölgette, és az ágy előtti rongyszőnyegre tette éjszakára. Nagyon fáradt volt már, ezért lefeküdt, és békésen álomra hajtotta a fejét.

Az éjszakai égbolt derült volt és csillagokkal teli. Mindenki békésen szendergett a házban, a szegény ember éppen úgy, akár befogadott kis állatkái. Mert a szegény ember nem volt egyedül. Élt vele két apró aranyhörcsög is, akiket éppen úgy az utcán talált, mint a cipőjét.  Gazdájuk megunta az apró állatokat, nem akart már törődni velük, ezért az utcára tette őket, hogy ne kelljen többé gondot viselni rájuk. A szegény ember az esőben látta meg az apró, ázott és remegő kisállatokat. Megsajnálta őket, ezért ingujja alá rejtve otthonába vitte az apró jószágokat. Pénze ugyan nem volt, hogy ketrecet vegyen nekik, ezért szabadon szaladgáltak a házikóban, de egy kis magocska mindig akadt az aprónépnek. Így éltek ők hárman ebben a szerény hajlékban.

A két kis hörcsög, miután éjjel felébredt, észrevette az új jövevényt.  A sötétség leple alatt kíváncsian közeledett az ismeretlen felé, aki gazdájuk ágyánál foglalta el a helyét a rongyszőnyegen. Egyre közelebb és közelebb merészkedtek hozzá. Bár nagy volt és sötét, de érezték milyen jó illata van, így bátran bemerészkedtek a cipő belsejébe. Ott aztán addig mászkáltak, szimatolgattak, hogy végül kimerülten elaludtak a cipőben, akár egy kényelmes fészekben.

Reggel, amikor a szegény ember felébredt és fel akarta venni az új lábbelit, megdöbbenve látta, hogy mentett állatkái békésen szunyókálnak a cipő belsejében. Csendesen elmosolyodott, és így szólt:

-   Ha így akarjátok, hát legyen így. Nappal én járok a cipőben, éjszakára pedig legyen a ti hajlékotok.

Így történt, hogy a cipő senkinek, és mégis mindenkinek kellett.