Mese a vándorló tölgyekről

Mese a vándorló tölgyekről.

Mese a vándorló tölgyekről

     Egyszer régen, nagyon régen, amikor még a fák tudtak járni, élt egy öreg tölgyfa. Ennek a tölgynek volt 2 fia. Tölgy Ottó és Tölgy Egon. A fiúk nagyon nyughatatlanok voltak. Szerettek volna elmenni világot látni. Apjuk marasztalni próbálta őket, hogy becsüljék meg a saját erdőjüket. Azt az erdőt, ahol a madarak vígan csicseregnek és fészket rakhatnak a lombjaikban. Ahol az erdei állatok menedéket kapnak az ő ölelésüktől. Ahol az emberek nyugodtan kimehetnek kirándulni a lombjaik alá. De a fiúkat nem lehetett lebeszélni a kalandról.

     Tölgy Ottó az esőerdőbe vágyott, Tölgy Egont a nagyváros vonzotta. Elköszöntek egymástól, majd elindultak szerencsét próbálni. Szomorú volt az édesapjuk, de reménykedett abban, hogy mihamarabb visszatérnek a fiai.

Tölgy Ottó ért a leghamarabb az esőerdőbe. Ámult és bámult a csodás hely láttán. Ilyen sokféle állatot és növényt még sosem látott. Megpihent az erdő közepén és csak gyönyörködött a  kolibri madarak táncában, a paradicsommadarak tollainak elképesztő színeiben. Már- már elhatározta, hogy ő sosem megy el innen, itt rakja le a gyökereit, de egyszer csak furcsa zajokat hallott meg. Úgy gondolta elindul a hang irányába. Ahogy mendegélt, sok riadt menekülő állattal találkozott össze. 

Megkérdezett egy éppen arra rohanó, ijedt jaguárt:

   - Hát te meg hova szaladsz? Tán az életed van veszélyben? – kérdezte Tölgy Ottó.

   - Bizony rohanok, és te is jobban tennéd, ha visszafordulnál? – mondta lihegve a jaguár.

   - De mi elől szaladsz annyira? – érdeklődött kíváncsian Ottó.

   - Én szaladok a s..s..sár…sárga….sárga szö….. – hebegte a jaguár, s mielőtt befejezte volna egy szökkenéssel már el is tűnt az erdő sűrűjében.

Ottó nagyon izgatott lett! Most már mindenképp látni akarta mitől ijedtek meg az állatok. Kalandra fel!-kurjantott egyet. Ahogy sétált egyre mélyebben be az esőerdőbe, sokkal hangosabb lett a zaj, de egyre világosabb is lett. Lassan kiért a szélére az erdőnek, elbújt egy nagy bokor mögé és onnan leskelődött. Amit ott látott, az nagyon elszomorította. Óriási sárga gépek sorakoztak, amiket emberek irányítottak. Nem értette, hogy miért mennek azokkal a nagy sárga valamikkel neki a fáknak.

   - Erről beszélt a jaguár! Ezek a sárga ször... vagyis a sárga szörnyek! – gondolta magában.

A fák fájdalmas nyögéssel dőltek el, mint a gyufaszálak. Az emberek valami éles, hangos vágóeszközzel rögtön neki is estek és apró darabokra szabdalták őket. Fájdalmas volt hallani a társai síkoltozását. Nem értett az egészből semmit. A düh és a kétségbeesés elöntötte a szívét, és dühösen előugrott, hogy kérdőre vonjon egy épp ott dolgozó embert.

   - Miért bántjátok a testvéreimet? Mit ártott nektek? Azonnal hagyjátok abba! Fáj nekik amit csináltok velük! – ordított Ottó.

   - Muszáj kivágnunk őket, mert kell a hely az új házaknak, plázáknak, az embereknek! – válaszolt megrémülve egy munkás, mert bizony még ő ilyet nem látott, hogy egy fa beszélni tudott volna.

    - De miért vágjátok ki a fiatal erős fákat? – értetlenkedett Ottó.

    - Mert azokat tudják felhasználni a legjobban az emberek. – motyogta a favágó.

   - De a mi erdőnkben csak a beteg fákat vágják ki! Nem vágnak ki ilyen sok fát! A mi embereink újrahasznosítják a fából készült dolgokat, így megakadályozva, hogy túl sok fát pusztítsanak el! Ti miért nem teszitek ezt? –  sorolta kétségbeesetten, könnyeit nyelve a Tölgyfa.

De az ember már meg sem hallotta, mert elszaladt és beleugrott egy sárga szörnybe, majd a fa felé vette az irányt. Hiába kiabálta, hogy az élő fák hasznosak, hogy a levegőt tisztítják, hogy védelmet adnak sok állatnak, növénynek, hogy árnyékot ad a tűző nap elől az embereknek. Szavai süket fülekre találtak. Ahogy ott állt ijedten, elkezdtek felé is közeledni a sárga szörnyek. Gyorsan észbe kapott, majd elkezdett ő is visszafele rohanni az erdőbe. Futás közben apja szavai jutottak eszébe. Elhatározta, hogy hazáig meg sem áll. Nem akart már itt maradni, nem akart gyökeret ereszteni. Haza akart menni!

Közben Tölgy Egon is megérkezett a nagyvárosba. Azt sem tudta merre nézzen. Olyan dolgokat látott, amit addig még soha. Nagyon sok ember sétált, de nem talajon, hanem furcsa szürke, kemény földön. De nemcsak sétáltak, hanem érdekes kinézetű kerekes tárgyakban ültek, amikből volt kicsi is, és nagy is. El sem tudta képzelni mitől mennek ezek a tárgyak. Látott még hatalmas dobozokat, amiknek sok szemei voltak, vagy mi a csodák, és emberek néztek ki rajta. Volt, amelyik olyan magas volt, hogy nem is látta a tetejét. Ebből is emberek, gyerekek néztek ki kíváncsian. 
Nagyon izgatott lett. Próbált keresni növényeket, állatokat. Igazából állatokat látott, de azok nem olyanok voltak, mint az ő erdejében. Nagyon sokat sétált, amíg egy parkba nem ért. Úgy gondolta, itt lepihen és megismerkedik az itt lakókkal. Már – már elbóbiskolt, amikor éles fájdalmat érzett. Lenézett maga elé és egy kisfiút pillantott meg, aki épp az egyik ágát tépkedte lefelé.

   - Ejnye, te kisgyerek! – förmedt rá kedvesen. – Miért okozol nekem fájdalmat?

   - Kardot akarok csinálni magamnak az ágadból! – felelte mérgesen a gyerek.

   - Értem én, de miért nem azt a másik száraz ágamat töröd le? Miért a szép fiatal hajtásomat bántod? – kérdezte Egon.

   - Nem néztem mit török le, kardot akarok csinálni! – ragaszkodott a mondandójához a kisfiú.

   - Tudod azzal, hogy az ép ágaimat tépkeded, azzal nekem fájdalmat okozol! De, ha az elszáradt, beteg ágaimat szednéd le, még meg is köszönném neked! – mondta türelmesen a fa.
A kisfiú meglepődött a fa kedvességén és így válaszolt: - Ne haragudj, de ezt nem tudtam. Kérhetek egy ágat a kardomnak? – kérdezte.

   - Persze, de innen az öregebb, szárazabbat törd le, s azzal még segítesz is nekem.

   - Köszönöm a kedvességed, és máskor figyelni fogok – mondta a kisgyerek, aki boldogan elszaladt a száraz ággal.
Tölgy Egon úgy döntött körbe néz a parkban. Sétája útján nagyon sok fát és bokrot pillantott meg, de ezeknek a növényeknek nem volt olyan szép üde a levele, mint neki. Úgy döntött, megszólítja az egyik idősebb fát.

   - Szép jó napot Öreg Tölgy! – köszönt illedelmesen. – Megkérdezhetem miért olyan porosak a leveleitek? – kérdezte félénken Egon.

   - Szervusz fiatal Tölgy! – üdvözölte az öreg. – Sajnos itt a nagyvárosban, mindenkinek ilyen porosak lesznek a levelei egy idő után. A sok por és az autók bűzös kipufogófüstje ellepi a koronánkat. – felelte szomorúan a fa.

   - De ha koszosak a leveleitek, akkor nem tudjátok tisztítani a levegőt! – háborodott fel Egon.

   - Ez így van! De nemcsak ez a baj! Nézz körül, mennyi szemét van eldobálva! - kesergett az öreg. – De nézd meg ahogy a szomszédos parkban kivágják a testvéreinket egy új ház építése miatt. Már az állatok is elköltöznek a lombkoronáinkból.

   - Ez nagyon szomorú! – szomorodott el a fiatal Tölgyfa. – Miért nem mentek máshova? – kérdezte.

   - Sokan már nagyon idősek vagyunk, és nem bírnánk ki a vándorlást. A fiatalok többségét meg kivágták az emberek. – válaszolta az öreg fa.

   - Oh, én nem szeretnék akkor itt maradni – felelte vissza Egon. – Ne haragudjatok, de inkább hazamegyek az én békés, tiszta, nyugodt erdőmbe! – fájó szívvel, de elindult haza.

   - Semmi gond Egon! Járj szerencsével! – köszönt el tőle a fa.

Egon nem is gondolkozott sokáig. Ahogy csak a lába érte, elindult haza az apjához. Neki is eszébe jutottak apja intő szavai. Ahogy így sietett, összetalálkozott a testvérével, Tölgy Ottóval. Nagyon meg volt ijedve. A levegőt kapkodva mesélte el a szörnyű élményeit Egonnak. Egon is elmesélte a szomorú történetét a testvérének. 
Hazafelé bandukolva azon gondolkoztak, hogyan tudnának segíteni a többi fának. Eszükbe jutott az ő kis falujuk erdésze, Erdész Ernő. Ő mindig vigyáz az erdőre és annak minden lakójára. Mielőtt hazamentek volna az apjukhoz, betértek Ernőhöz, és részletesen elmesélték neki, hogy milyen borzasztó dolgok történtek velük. Azt is elmesélték, hogy nagy veszélyben vannak a Föld növényei és állatai. Ernő türelmesen meghallgatta őket, majd eszébe jutott egy ragyogó ötlet. Tudta, hogy a gyerekek olykor sokkal okosabbak, mint a felnőttek, ezért írt a világ összes gyerekének egy levelet, melyben megírta a két fa történetét. A gyerekek nagyon elszomorodtak, és a tettek mezejére lépett. Minden felnőttnek elmondták, hogy hogyan kell helyesen bánni, és hogyan kell védeni a természetet. Azt is megmutatták, hogyan kell újra hasznosítani a dolgokat. A felnőtteket meghatotta a kicsik igyekezete, és megígérték, hogy változtatni fognak sok mindenen.

      Tölgy Ottó és Tölgy Egon már boldogan ment haza az édesapjához, aki már nagyon várta őket de nemcsak ő, hanem az erdő minden lakója. Azóta is nyugalomban és békességben élnek a gyerekeknek köszönhetően.