Polli kalandja a fekete árnnyal

Polli kalandja a fekete árnnyal.

Polli kalandja a nagy fekete árnnyal

     Az óceán mélyén élt egy kis polip. A szivárvány színeiben pompázott, mert megtudta változtatni a színét attól függően, hogy éppen milyen kedve volt. Köztudott, hogy a polipoknak nyolc karja van. Polli – mert így hívták - viszont csak öt karral született. Emiatt kicsit furán is tudott úszni. Olyan volt az úszása, mint egy bugdácsoló kiskacsáé, aki az első úszóleckéjét veszi.

     Nem is érezte emiatt jól magát, mert az Egyesült Óceániai Koralliskolában a társai mindig csúfolták érte.  Nagyon nehezen kelt fel minden reggel. Nem akart iskolába menni, mert tudta, hogy újabb nehéz nap elé néz. Anyukája és apukája bíztató szavai, valamint szeretettel teli ölelése segítette át őt a mindennapokon.

Más volt, mint a többiek?

Igen, de nemcsak a testi hiánya miatt, hanem mert nagyon bátor, kitartó is volt. Mindezek mellett, még nagyon élénk fantáziával is rendelkezett. Imádott a saját meséiben elmerülni.

Az a reggel is ugyanúgy kezdődött, mint a többi, amikor a fekete árny lesújtott az óceán lakóira. Polli felkelt, megreggelizett, majd elindult az iskolába. Még be sem tette mind az öt karját az iskola korall kapuján, már a gonoszkodó társai csúfolni is kezdték.

     - Kacskakarú! Ötöske! Páratlanka! – mondogatták gúnyosan a többiek.

     - A családom így szeret! Nem kell nektek megfelelnem! – fakadt ki a kis polip, majd lehajtott fejjel beosont a tanterembe, ahol már várta őket a tanító néni.

Bíborka tanító néni – aki egy bohóchal volt – mindig nagyon szelíden és kedvesen bánt Pollival. Látta benne, hogy milyen nemes szívű és bátor a kis polip, a sok szenvedése mellett is. Egyedül őt nem érdekelte a hiányossága. De igazából ez nem teljesen igaz, hiszen Pollinak nemcsak rosszakarói voltak, hanem barátai is. Rögtön ketten is. Suhanc a kis csikóhal, és Szike a doktorhal. Bíborka néni éppen a veszélyes ragadozókról tartott órát, amikor valami eltakarta a napot, és a korallterem teljes sötétségbe borult. Először nem tudták mi történhetett, hisz még korán volt az estéhez. Első pillanatban úgy gondolták, biztos megint a jó öreg Bálna Bálint apó úszott el az iskola felett, és ő okozta a hirtelen sötétséget, de nem látták meg az árnyékát, így kisvártatva már bizony egy kicsit megijedtek.

     - Mindenki ússzon haza a szüleihez, ha majd elmúlt a veszély üzenek Spurival a tengeri csigafutárral, hogy mikor lesz újra nyitva Óceánia kapuja! – mondta nyugodt hangon Bíborka néni.

Minden tanuló megfogadta a szavait, majd elindultak csapatokban a biztonságot adó fészkeikbe. Egyedül Polli tétovázott. Olyan erős volt benne a kíváncsiság, hogy a félelme is csakhogy nem elszállt.

     - Gyere Polli gyorsan! Ússzunk haza együtt! Kérlek!– kiáltott könyörgően Suhanc és Szike.

     - Ne haragudjatok, de én szeretném megtudni, mi ez a nagy feketeség! - mondta halkan Polli.

     - Ne csináld Polli! Gyere velünk haza! - kérlelték a barátai.

De Polli már meg sem hallotta, kicsit bugdácsolva, de elindult a sötétség irányába. Próbált nagyon gyorsan úszni, de nem ment olyan könnyen. Ahogy haladt a felszín felé, hirtelen egy hatalmas és egyben nagyon éhes cápa állta az útját. A kis polip nagyon megijedt. Tudta itt a vég, mert nem tudja magát megvédeni egy ilyen hatalmas fenevad ellen. Ehhez ő túl kicsi. kevés ide bármilyen merészség. A cápa kinyitotta a száját, - mely olyan nagy volt, hogy még Rája Róbert is befért volna, - és megcsillantak az átszűrődő fényben a hatalmas, éles fogai. Egy gyors mozdulattal lecsapott Pollira.

      Pafffff!

Csend lett, és Polli nem értette, hogy miért maradt még épségben. Körbe nézett, de már elég nagy volt a szürkeség. Annyit még látott, hogy a cápát valami hengeres, nehéz dolog nyomja le a mélybe.

     - Húúúú, ezt megúsztam! – örvendezett Polli. De most mennem kell tovább! Meg kell tudnom mi történik a felszínen! – makacsolta meg magát.

Kicsi volt, és ötkarú. Így nehezebben és lassabban ment az úszás, de kitartott. Ahogy közeledett a felszínhez, egy óriási nagy kagylószerűséget vett észre. Sokkal nagyobb volt, mint a koralliskola. Ezen a kagylón több olyan élőlény volt, akinek kevesebb karja volt, mint neki. Valami hengeres, nehéz dolgot dobáltak ki a kagylóból, amiből a fekete árny folyt kifelé. Közelebb úszott, de már nemcsak a karjai miatt, hanem a fekete, ragacsos árny miatt is nehezen ment neki. Erőt vett magán és tört előre, ahogy tudott, közben kiabálni próbált a lényeknek!

     - Elnézést! Elnézést! – ordított torkaszakadtából, de nem hallotta meg senki vékonyka hangját. Miért dobják a vízbe ezeket a dolgokat? – kérdezte, de meg sem hallották. Ez a ragacsos valami nagyon nem jó nekünk! Már nem tudok úszni sem tőle! – kiabálta még hangosabban.

Aztán keservesen könyörgőre fogta:

     - Kérem szépen! Ne bántsanak minket! Mi nem ártottunk senkinek! – sírta keservesen.

Még mondani akarta tovább, de már alig kapott levegőt. A következő pillanatban elsötétült minden, elkezdett forogni vele az óceán, és a következő pillanatban elkezdett lesüllyedni a mélybe. Akárhogy próbált a karjaival csapkodni, valahogy nem ment.

Sötét volt, és Polli fázott, nagyon fázott. Tudta, itt a vég, és csak a szüleire és a barátaira tudott gondolni! Ettől picit megnyugodott.

A következő pillanatban egy kedves és ismerős arc hajolt fölé.

     - Nahát! Ez Holdhal Anyó! De jó! Ez Hold Anyóóóóóóó!– örvendezett magában.

     - Nyugodj meg kedvesem, ne ficánkolj, még nagyon sok olaj van rajtad! – mondta kedvesen a holdhal.       - Nagy szerencséd, volt, hogy a barátaid, Szike és Suhanc utánad mentek. Ők találtak rád, és hoztak ide el hozzám. – mondta a bölcs öreg hal.

Bizony, a fekete árny, az az olaj volt. Holdhal Anyó elmondta neki, hogy sok – sok évvel ezelőtt már egyszer elborította az óceánt ez a fekete szörnyűség, a Rózsaszín korallzátonyoknál. Akkor azt a csodás helyet el is kellett hagyniuk, és sok szerettüket is elvesztették azon a fekete napon. A tragédia után költözött mindenki ide a Fehér korallzátonyokra. Nem sejtették, hogy ugyanaz megtörténhet még egyszer.

     - De miért csinálják ezt azok a lények? – kérdezte kétségbeesetten Polli.

     - Azok a lények, embereknek hívják magukat! – mondta szelíden Hold Anyó!

     - Hogyan tudnék ezen változtatni? Nagyon szeretnék segíteni! Nem akarom az otthonom elhagyni! Nem akarom a szüleimet elveszíteni! – sírt a kis polip.

     - Talán van egy megoldás! Talán még neked sikerülhet. – mondta lelkesen anyóka.

     - Mi az? Mi az? Mondd gyorsan kérlek! – türelmetlenkedett Polli.

     - Azért nem hallottak meg az emberek, mert nem beszélsz a nyelvükön. – világosította fel a holdhal Pollit. - Tudod, amikor a nagymamám elment a végtelen óceánok algamezejére, akkor adott nekem egy varázskönyvet. Ebben a könyvben benne van annak a főzetnek a neve, amit, ha megiszol, akkor fogsz tudni beszélni a kétlábú lények nyelvén. – mondta izgatottan Anyó. - Az a kérdés, van-e annyi bátorság benned, hogy ezt megtedd? – kérdezte a kis poliptól.

     - Bármit megteszek, csak tudjak segíteni a családomon, az otthonom, a barátaimon, az óceánon! – lelkendezett reményteljesen Polli.

Suhanc és Szike közben összegyűjtötte a főzethet való hozzávalókat. Így Holdhal Anyó gyorsan neki látott a varázsitalnak. Polli kicsit furcsán nézte, olykor forgó gyomorral, ahogy a tengeri csiga nyálát, a muréna könnyét, a papagájhal pikkelyét és a gömbhal tüskéjét beletette a főzetbe, de még ez sem tántorította el a tettétől, amit véghez szeretne vinni bármi áron. ha kell ezt a főzetet is megissza, akármennyire viszolyog tőle.

Amint kész lett a főzet, azonnal meg is itta. Holdhal Anyó egy furcsa szirénhangot adott ki magából, és egy szempillantás alatt ott termett Róbert Rája. A rája a hátára kapta, és nem is tétlenkedett tovább, azonnal úszott a kis polippal a hátán a felszín felé. Amint elérték a felszínt, a nagy hal, egy hatalmas lendülettel a hajó fedélzetére dobta. Bizony, az óriás kagyló egy hajó volt. Polli nagyot puffant és szerencséjére egy kétlábú elé esett. Az ember meglepetten nézett a levegőből érkező polipra. Először értetlenül nézte a kis lényt, felnézett az égre is, hogy honnan a csudából kerülhetett ide. Gyorsan felemelte, és mivel látta, hogy Polli csak kapkod a levegő után, egy vízzel teli edénybe tette. Polli nem tétovázott sokat, és megszólította a fiút.

     - Ne haragudj! Segítened kell az óceán lakóin! Nem dobálhattok fekete árnyat a vizünkbe, mert az minket megöl! Miattatok veszélyben a családom és az otthonom!– hadarta el gyorsan a kis polip, közben izgatottan csapkodott a karjaival.

Az ember nagyon megijedt, és az első pillanatban elszaladt a kabinjába. Nem mert szólni senkinek, nehogy bolondnak nézzék. A kis polip nem hagyta magát és folyamatosan kérlelte az embert. Kitzartóan kiabált utána, és ismételgette, hogy nem tehetik ezt az óceán lakóival. A kétlábú a kabinjában kuporgott úgy megijedt az egész jelenettől, és csak az ablakán mert kikukucskálni, hogy ott van-e még ez a fura látvány, vagy csak képzelődik. Miután megnyugodott, visszament és szóba elegyedett Pollival. Kiderült, hogy őt is Robinak hívják, mint a rája barátját, és ő a kapitány fia. Nem akart erre az útra eljönni az apjával, mert tudta, hogy rosszat tesznek. Türelmesen újra végig hallgatta a kis polip mondandóját, és tudta, nagyon gyorsan cselekedni kell, mert már kevés hordó olaj maradt a fedélzeten. Robi elszaladt a kapitány fülkéjébe, ahol megmutatta apjának a kis polipot, és elmeséltek neki mindent. A kapitány elszégyellte magát, de gyorsan támadt egy mentőötlete. Mivel ez egy halászhajó is volt, azonnal leeresztette az óriási hálót a mélybe, amivel felhúzta az olajos hordók nagy többségét.

A többi ember nagyon mérges lett, de a kapitány kérte őket, hogy hallgassák meg Polli szívszorító történetét. Mindenki megijedt és egyben meglepődött a beszélő poliptól. Meghallgatták, és nagyon meghatódtak a kis polip szívszorító történetétől. Azonnal merítőhálókkal, búvárokkal kihalászták a maradék hordót. De nemcsak a hordókat szedték ki a vízből, hanem az összes élőlényt is, akik szennyezettek lettek a fekete árnytól. Alaposan megtakarították őket, és visszaengedték az óceánba mindet. Megígérték az óceán lakóinak, hogy megpróbálják újrahasznosítani az olajat. Holdhal Anyó gyorsan a segítségükre sietett, és átadott nekik egy olyan könyvet, amiben sok hasznos dolgot megtalálhattak arról, hogyan kell ezután cselekedniük.

Polli és barátai vidáman tértek haza. Alig várta a kis polip, hogy az anyukáját és apukáját magához szoríthassa mind az öt karjával.

     Másnap ugyanúgy, de mégis boldogabban mentek iskolába. Az élet nem állhatott meg. Polli rettegve lépte át a korallkaput, hiszen tudta, nemsokára újra záporozni fognak rá a megszokott gúnyszavak. Meg is jelentek az osztálytársai, s már kezdték is a kiabálást. A kis polip lehajtotta a fejét, és próbált beosonni az osztályterembe, csak úgy, ahogyan azt más napokon is szokta tenni.

     - Polli az ötkarú hős! Éljen Polli a megmentőnk! Polli, te vagy a legbátrabb kacskakarú polip a világon! Éljen! Éljen! Köszönjük neked! – kiabálták egymás után.

Polli nagyon meglepődött, és melegség öntötte el a szívét. El sem hitte, hogy neki kiabálnak ilyen szépeket. Neki? Tényleg neki, aki egy sérült, hiányos karú, apró polipocska? Ezek után már senki nem csúfolta, nagyon hálásak voltak neki a tetteiért. Az emberek pedig megtanulták, hogy hogyan kell a szennyező anyagokat helyesen tárolni, és kezelni, így tiszták maradhattak az óceán vizei.

- Vége –