Mese az Ezerlábú víziszörnyről

Mese az Ezerlábú víziszörnyről.

A mélykék tenger legeslegmélyén, hová alig hatol be a fény, ottan élt, éldegélt ez a kedves, kicsiny lény. 

Ezer lába volt neki, de karja nem volt egy sem, hatalmas fején, árván pislogott egy szem. 

Egy korallzátony rejtekén, már vagy száz éve élt e lény, itt, a mélykék tenger sötét fenekén.

Nem lakott is más, csak ő, nem járt erre se holt, se élő. Nem volt neki családja sem, egyedül éldegélt idelenn. 

Szomszédjai sem voltak neki, nem szólt soha senkihez, csendes, magányos napjai csak teltek, teltek szüntelen. 

Nem járt el ő semerre, nem vágyott ide, meg oda, csak üldögélt az üledékben, és magában azt mormolta: 

• Jól megvagyok én itt egyedül, nincs szükségem senkire. Persze, ha erre járna valaki, hááááát, nem kergetném el. 

Sok-sok évig ment ez így, nem változott semmi sem, míg egyszer csak, egy nyári napon, egy halacska úszott el előtte. 

A halacska is meglepődött, nem tudta, hogy laknak itt, megfordult hát, és visszaúszott, gondolta, megkérdezi: 

• Szép jó napot kívánok, errefelé úszkáltam. Hogy lakik itt valaki, meglepődve láttam. 
• Szép jó napot neked is, te kedves kis hallény, nem lakik itt senki más, csak a víziszörny, én. 
• Mit szólnál hozzá, ha itt maradnék kicsit? Itt olyan békés és csendes, jólesne a társaság is, beszélgetni egyet.

Így esett, hogy sok év után, a mélykék tenger legmélyén, az ezerlábú víziszörny barátra lelt és boldogan élt.