Mesedió szegletében

Mesedió szegletében.

Valahol Meseország rejtekén, ahol a Nap minden hajnalban keletről mosolygott a világra, s minden este nyugaton hunyta le szemét, állt egy terebélyes, öreg diófa. Lombjai közt vidáman daloltak a cinegék és sárgarigók, ők voltak e fa legkedvesebb lakói.

Egy napon arra vetődött egy vándor. Megörült az árnyas nyugalomnak, és úgy döntött, megpihen a hűs lomb alatt. Előhúzott hát egy szeget tarisznyájából, a diófa törzsébe tűzte, ráakasztotta batyuját, majd letelepedett a gyökerek közé. Épphogy elszenderedett volna, amikor egy hatalmas dió koppant a fejére.

– Teringettét, micsoda dió! Ilyet csak a mesékben lát az ember! – kiáltotta meglepetten.

Alighogy kimondta ezeket a szavakat, a dió kigurult a kezéből, elgurult, megkerülte a diófát, majd nekivágott a környéknek. Ahol járt, ott nyomot hagyott, különöset, varázslatost. És néhány év elteltével azon a helyen egy falu sarjadt ki a földből. Úgy nevezték el: MeseDió.

A falu egyik szegletében állt egy  házikó. Tornácát benőtte a borostyán, kéményéből illatokkal teli füst gomolygott, és az ablakpárkányokon mindig ült egy-egy kíváncsi veréb. Ebben a házikóban élt a varázsló. Hogy gonosz volt-e vagy jóságos, azt ki-ki maga döntse el. Egy dolog azonban bizonyos: a gyerekeket nagyon szerette. Figyelte őket, mindegyiküket: a szófogadókat és a csintalanokat, a türelmeseket és a hirtelenkedőket, a bátrakat, a félénkebbeket, a szorgosakat és a lustácskákat is. 

Volt neki egy hatalmas, fekete üstje is, mely hajnalonta gőzölögve fortyogott a konyhája mélyén. Ott kotyvasztott gyógyírt hol bánatra, hol fájdalomra, máskor csak egy kis bátorításra.

A gyerekek gyakran leselkedtek a kertje mögötti kerítésen át. Egyikük sem mert közelebb menni. Kotnyeles Kata azonban nagyon kíváncsi volt és elmerészkedett az ablakig.

– Na, mondd már, mit látsz! – suttogták izgatottan a többiek, akik a kerítés tövében kuporogtak, lélegzet-visszafojtva.

– Várjatok csak, minden tele van gőzzel, még semmit sem látok! – válaszolta izgatottan a kis felderítő.

Odabent a varázsló épp a tarisznyájából húzott elő apró zsákocskákat. Egyenként bontotta fel őket: mákszemnyi virágpor, napérlelte fűszálak, harmatban áztatott levelek. Mindet belehintette az üstbe, aztán alaposan megkeverte a főzetet egy hosszú nyelű fakanállal.

Aztán, mintha megérezte volna a kíváncsi pillantásokat, hirtelen odalépett az ablakhoz, és kitárta. Az üstből felszálló, csillámló gőz kiáramlott a levegőbe, s mint valami felhő, körbetáncolta a kertben lapuló gyerekeket.

Egyszer csak a gőzből apró, pergamenlapokra emlékeztető papírdarabok váltak ki, és egy-egy ilyen levél puhán a gyerekek tenyerébe hullott. Aranyló betűk ragyogtak rajtuk, mintha csillagporral írták volna őket.

– Ezek… ezek mesék! – kiáltottak fel örömtől csillogó szemmel.

És abban a pillanatban mindegyikük elmélyedt a kezébe hullott történetben, mintha a papírlap pontosan tudta volna, kinek melyik mese való.

Így esett, hogy MeseDió szegletében mindenki gyógyírra talált.